Viszontlátásra

“Pár nap múlva telihold” – tűnődtem a tölgyes fölött felkapaszkodó holdat bámulva, mely sápadt képpel, elégedetten nézett körül végtelen birtokán. Hamarosan magára ölti tündöklő köntösét s átveszi a Fény jogarát, hogy az éjszaka fejedelme legyen. Csak a nap tétovázik lagymatagon, aranyló korongja mintha fennakadt volna a Makra buckáin, mintha nem bírna búcsút venni, nem bírna betelni a látvánnyal s ontja magából maradék hevét. A szélben hullámzó lombkoronák egymást taszigálva kapaszkodnak utolsó, éltető sugarai után.

Tejes magvú kukorica csöveket érlel a bőkezű július, s a termény beláthatatlan provinciái ellenállhatatlanul vonzzák a kondák fekete seregét. Szinte elkábulnak, megbódulnak tőle s a magas zöldtenger takarása biztonságot, oltalmat nyújt e népes nemzetségnek.

Kiérve a területre hatalmas vaddisznó paradicsom tárult szemem elé. Itt aztán minden adott amit csak szem-száj megkíván: körös körül égig érő kukoricaföld kecsegteti illatos, harmatgyenge terméssel a vad apraja-nagyját, amott napraforgó kínálja tápláló, zsenge magvait s a dombtetőn búzatarló tarkítja étlapjukat. Középütt csipke és kökénybokrok fövenye vet árnyékot a csörgedező, béka vartyogástól hangos kispatak vizébe. A kukoricától égő gyomor vizet kíván – de micsoda furfangosság – még az idáig vezető úton sem kell reszkírozni. A kis csobogó elgátalt, összegyűlt vizéhez a patakmeder menti csenderes alatt kopaszra kijárt útvesztők vezetnek. Láthatatlanul el tud jutni, aki rejtőzködve kíván fürdőt venni, vagy szomját oltani. Eszményi hely ez – hallgatózni! Ember legyen a talpán, aki itt most vadászni tud.

Engem mégis ide húzott a szívem, épp a csermely elgátalt vize fölé telepedtem. Óvatosan kapaszkodtam fel a magasles ingatag, nyikorgó látráján. Elég roskatag állapotban van. De ugyan ki vette volna észre korhadtságát. Nem jár ide senki. Ide hallik a falu zaja, s ha nem nőtte volna így be a gaz, az utcalámpák esti fényeit is látni lehetne. A régi utat sem használja már senki, azt is birtokba vette a természet. Első látásra itt most valóban nem sok esély kínálkozik vadászni, de a lessel szemben lévő kukorica táblán a minap felfedeztem két nagyobb kopasz foltot, amibe ültetésnél hiányosan kerülhetett a mag, vagy a vaddisznók még csírájában kitúrták.

Napszálltakor bársonybarkás agancsú dámbikák jelentek meg a kukoricás szélében. Nyomukban dámtehenek terelték fiaikat a tápláló élelem felé. Riadt aggodalommal figyelték bolondosan ugrándozó fiaikat mikor a kopasz sávba tévedtek: “El innen, el erről a nyílt terepről!”

Közvetlenül a hátam mögül egy őzbak horkantásait hallottam. Sutát hajszolt, hangosan zihálva rótták a szerelmi köröket. Gyorsan megfordultam az ülésen, szememhez tapasztottam a látcsövet, de addigra odébb álltak. Hallottam még a jellegzetes hangokat, de a bozót elrejtette szemem elől a megkapó szerelmi rítust.

Fenn a dombon  piciny, fekete pontokat fedeztem fel. Tucatnyi vaddisznó nyüzsgött a búzatarlón, annyi volt belőlük mint a mák. “Potyaleső népség, ti aztán nem szűkölködtök!” – gondoltam elképedve. “Ez ám az élet, teli has, biztonság és dáridó.”

Teljesen rabul ejtett a látvány, időnként mégis hátrapillantottam a kukoricaföld kopár foltjaira, nehogy elszalasszak valamit, s a szívem egyszerre mélységeset dobbant a látványtól.  Hatalmas vaddisznó álldogált a tisztás kellős közepén. Megnéztem távcsővel is: testes, szürkeruhás kan, szokatlanul hosszúra nyúlt fejét oldalra fordítva kémlelte a terepet, szájából hófehéren meredtek agyarai.

Tartása, nyugalma olyan erőt, határozottságot árasztott mintha tudatában lenne, hogy neki itt nincs vetélytársa. Csendben átléptem a padot, de még mielőtt a fegyveremért nyúlhattam volna, eltűnt a kukorica végtelenjében. Alig bírtam megfékezni zakatoló szívem, egész testemben remegtem, miközben halkan szitkozódtam amiért ilyen páratlan alkalmat elszalasztottam. Pallérozott, dörzsölt fickó! Kihasználta a holdas estének azt a pillanatát, amikor már a nappal fénye elveszett, de a holdé még halovány.

“No várj csak, – sóhajtottam az éjszakába – találkozunk mi még!”- s felnéztem a növekvő holdra, hogy tanúja legyen fogadalmamnak. Hazafelé elmeséltem páromnak az élményeimet és a nagy találkozást és lelkesedésemmel nyomban megfertőztem őt is. Ismerjük a fajtáját, az ilyen kanok nem poroszkálnak a kora esti órákban, sohasem néznek takaratlanul farkasszemet a holddal, és ugyan arra a helyre még csak véletlenül sem mennek egymást követő napokon. Magányosan, rejtőzködve élik remete életüket, mert csakis egyedül érzik jól és biztonságban magukat. Mégis, valahányszor kinn ültünk a területnek azon a részén, nem lehetett nem gondolni rá. Izgalmasabb lett a várakozás és titkon reménykedtünk, hogy a pagonyosból, vagy a sűrű kökényesből egyszer felbukkan nagy, sötét alakja. Hatalmas lénye menthetetlenül befészkelte magát az agyunkba s a vadászat édesebb lett tőle. Szellemként élt, láthatatlanul uralta a Sáskút rejtett ösvényeit s arról, hogy mégsem szellem, egyedül nyomai árulkodtak, amit egy-egy titkos váltóján fedeztünk fel.

Egy hónap telt el azóta, hogy megláttam ott a kukoricás tenyérnyi kopasz földjén, amikor egy reggel párom bejelentette, hogy az erdei forrásnál kifeküdt teknő van a vízben.

“Vajon Ő lehetett benne?” – dobbant meg a szívem.

– Szórtam oda egy kis búzát, meg kicsit kipofoztam az ülőkét. Este oda ülhetsz, ha akarsz – hangzott az ellenállhatatlan ajánlat.

“Lemond! Megint félreáll, pedig tisztán érzem, hogy jó ideje lanyhuló vadász szenvedélye a felbukkanó remete gondolatára ismét az egekig szökött.”- cikáztak gondolataim s melegség költözött a szívembe.

– Á, nem akarok, csak ülj oda te – legyintettem – én kitartok a kispatak mellett. Este amit ott csináltak a disznók, az hihetetlen volt. Olyan tivornyázást rendeztek a kukorica szélében, amilyet még nem láttál. Én kivárom a lehetőséget, hátha sikerül lőnöm azokból a malacokból. – mondtam bizakodón.

Az a népes konda amit a búzatarlón láttam az elmúlt hónapban, ellepte a kukorica földet. Alkonyatkor ott parádéztak kőhajításnyira tőlem. Hangos egy népség! Hátborzongató az a zsivaj amit csapnak. Visítanak, torzsalkodnak, csámcsognak, egymást kergetik a kukoricában, a szárak csak úgy dülöngélnek mintha elefántok lejtenének táncot benne. De a zöld rengeteg rejtette biztonságból még véletlenül sem dugta ki az orrát egyik sem, sőt mintha még nem tettek volna eddig is elég csúffá, az egyik csuhás hangos fürdőt vett a les alatti vízben és amilyen láthatatlanul érkezett, ugyanúgy távozott a bokrok labirintusain át.

– Ülj be te a vízhez – mondta pár nap múltán Zoli a vadásznaplót bújva – hátha neked több szerencséd lesz!

Hiába töltötte ott szabad éjszakáinak java részét, hiába a sok hajnalozás, a kan nem jött.

– Feladod? Tarts ki még egy kicsit, hamarosan itt a telihold! Magad mondtad, hogy valami megeszi a búzát és a dagonya is rendre zavaros. – próbálkoztam kitartásra bírni.

– Ami nekem van ítélve, azt úgyis én fogom elejteni, mindegy ki-hol várakozik. – mondta ki a nagy igazságot és én nem győzködtem tovább.

A vízforrás – a földúttól mintegy kétszáz méterre – egy meredek domb katlanjában szolgálja

sok-sok éve ivóvízzel, hűs dagonyával a szomjazó vadat. Az erdő ami körülveszi ma már inkább egy járhatatlan, ember marasztaló tövisbozót. A fákat kivágták és a területet birtokba vette a gaz, a bogyós cserje és az igénytelen, gyorsan növekvő akác, s egészen elfojtotta ezt a kicsiny oázist, ami az életet jelentette az erdő lakóinak még a legnagyobb szárazság idején is. Csak komoly erőfeszítés árán sikerült kitisztítani és újra járhatóvá varázsolni ezt a kis búvóhelyet, a “Lugast”, ahogy régen neveztem, ám ez a hely így is már csak gyenge hasonmása egykori önmagának. Az a meghitt, kicsi csalit már csupán egy kedves emlék marad. A vizet egy kisebb emelkedő, egy hosszú pódiumszerű bucka választja ketté. Ennek a dombnak az egyik végébe eszkábáltunk egy öt létrafokos kis ülőkét, amelyről jól be lehet látni a dagonya mindkét hasadékába, s a “pódium” másik végébe, a lessel szemben egy százéves farönkbe kősót nyomtunk.

Mindez csak egy karnyújtásnyira van az alkalmi leshelytől, így az ember azt hihetné, hogy itt gyerekjáték a vadászat. Lassan beborított az esti félhomály, a nappal zaja elcsendesedett s én ekkor ébredtem rá, hogy itt vadászni, sőt egyáltalán vadat látni csak akkor van esély, ha nyugton marad az ember. A legkisebb pisszenés, a ruha suhogása, sőt néha úgy éreztem, még a szívdobbanásom is kalapácsütésként hallatszik ebben a titokzatos nesztelenségben. A hátam mögött lenyugvó nap fénye pedig még sötétedés után is világolt, s a kicsi les árnyékát egyenest a dagonyázóba vetítette. Megelégedéssel nyugtáztam a gondolatot, hogy ezen a helyen egyenlők az esélyek vad és vadász számára.

A hold tündöklő fényben fürösztötte a külvilágot, bekukucskált a lugasba is s körülöttem békés csend honolt….azaz mégsem. Valami halkan mocorgott a hátam mögötti cserjésben. Vaddisznó fújtatása hallatszott. Nem csapott túl nagy zajt, de határozottan felismertem, hogy disznó. Zsebemben berregni kezdett ekkor a telefon, párom már kinn várt az autónál. Halkan beleszóltam, hogy mindjárt indulok, s mire letettem a telefont már csend volt. Lekászálódtam az ülésről, lámpát gyújtottam s indultam kifelé a keskeny, lekaszabolt nyomon. A sás, a kefesűrű akác és mindenféle bozót kétméteres falként magaslott körülöttem, s a lámpafényben úgy tűnt, mintha valami sötét alagúton mennék keresztül. Még félúton sem lehettem, amikor pár lépésre tőlem a “fal” túloldalán valami egy iszonyatosat fújt a sötétben. Megálltam és éreztem, ahogy az adrenalin elönti az egész testem, a karom, a lábam…

Nem láttam, de tudtam hogy ez Ő! Olyan közel volt, hogy éreztem a szagát és testközelből érzékeltem határozottságát, rettenthetetlenségét, kísérteties nyugalmát. Rádöbbentem, hogy ez az állat nem fél és ezt most világosan a tudtomra adja.

Lassan tovább indultam és azon az éjjelen nyugtalanul, és nagyon keveset aludtam. Nem tudtam kiverni fejemből a rendkívüli élményt.

Annak ellenére, hogy a disznó az elmúlt éjjel hatásosan szemléltette a regulát és elég egyértelműen a tudtomra adta ki az úr a Lugasban, másnap komisz módon mégis bemerészkedtem a szóróhoz. Szürkület volt amikor először meghallottam a motoszkálását és egyenletes, erőteljes szuszogását, ami az esti csendességben borzongató visszhangként verődött vissza a környező dombokról. Szemből, a fenyves felől hallottam érkezését. Egyre közelebb mozgolódott. A bozótrengeteg úgy recsegett a mozdulataitól, mintha valami óriás ősállat csörtetne egyenesen felém. “Mintha kérkedne az erejével. Krátereket szánt a földbe, vagy a bokrok suhángjait hasogatja? Talán így adja tudtára mindenkinek aki él és mozog, hogy érkezik az Úr. “

Hathatós az előadás – kétségtelen. Messze el is kerüli a tajtékzó basát minden élő akinek kedves az élete … csak én kucorogtam szoborrá merevedve a pódium parányi lesén, és a vészjósló hangokat hallva egyre inkább úgy éreztem, mintha hurkapálcikából készült volna. Sokáig szöszmötölt a bokrok túloldalán, hangosan fitogtatta az erejét, engem pedig pattanásig feszülő izgalomban tartott. Kitámasztott fegyveremre ráhajolva vártam, hogy kilépjen. Meredt szemmel az akácost fürkésztem, kezem -lábam már teljesen elgémberedett a mozdulatlanságtól, és irdatlanul vacogtam a hidegtől. “Vagy nem is a hidegtől remegek?” A merev összpontosítás, a sokáig tartó lebilincselő feszültség s a sötétség fura látomásokat, árnyakat varázsolt körém. Idegennek tűnt már a környezet, vagy mintha én kerültem volna más kiterjedésbe. Az erdő szinte rám telepedett, akárha el akarna nyelni.

Úgy hallottam épp velem szemben, a sózó mögötti bozótban csörtet. Egy köpésre volt tőlem s ekkor menthetetlenül agyamba férkőzött egy pánikszerű gondolat: “ha valóban itt bukkan ki, vajon jó ötlet-e rálőlni? Ha félrecsúszik a lövés akkor sebzetten úgy sodor le erről a buckáról ülőkéstől mint a gyorsvonat. A minap látott róka jut az eszembe, aki itt szagolgatta a talpamat. Olyan ingatag és alacsony ez a tákolmány, ha lehajolok, meg is foghattam volna őt.”

“Össze kell szednem magam!”-hunytam be egy pillanatra a szemem. Minden erőmmel próbáltam megnyugodni. Így nem lehet vadászni! Végül sikerült lecsillapodnom, elhessegettem baljós gondolataimat és éreztem hogy ismét ura vagyok a helyzetnek… csak remegő lábaimnak nem bírtam parancsolni.

Erre kettőt berregett a telefonom a zsebemben.

“Valószinűleg már Zoli türelmetlenkedik” – futott át az agyamon, – “hisz lassan ideje haza menni”. Régi vacak telefonom semmi másra nem jó, csak telefonálni és üzenetet küldeni, de már nem kell néznem a kijelzőt, úgy is tudom kezelni. Zsebemben rutinos mozdulattal egyetlen szót küldtem neki: “Várj!”. Minden érzékem tiltakozott e bántó kitérő ellen és ez ha lehet, még nagyobb feszültségben csúcsosodott ki bennem. Próbáltam újra visszanyerni a higgadtságom és ismét a hangokra figyelni.

De akkor már csend volt! Nem hallottam a sövény sustorgását ezért biztosra vettem, hogy a kan kiért a sűrűből, sőt az is biztos, hogy már tud rólam…de miért nem látom? Ebben a pillanatban kilépett a “pódium” hajlatából és a dagonya hasadékában végre megmutatta magát teljes nagyságában. Lomhán gázolt át a vízen és az akácos felé fordult.

Mi minden bír átfutni az ember agyán a másodperc töredéke alatt. Egyrészt elállt a lélegzetem látva félelmetes, böhöm termetét, másrészt azon törtem a fejem, hogy miért nem menekül, honnan ez a vérlázító nyugalom, ez a komótosság? Mialatt én itt tátom a szám és odáig vagyok a látványtól, egyetlen lépéssel eliszkolhatna bármelyik irányba és nekem moccanásnyi időm sem maradna.

A sűrű akácosba vette az irányt. Keresztbe, de tőlem kicsit elfelé fordult, ezért a céltávcsövem nyilát lapockája mögé helyeztem és nagyot csattant fegyverem.

Behunyt szemmel hallgattam, rögzítettem vágtája irányát.

A meredek dombra futott, pusztító csörtetéssel gázolt el minden útjába kerülő gallyat. Végül feladta, megbékélt a végzettel. Hangos puffanással esett el, és utolsó sóhaját egy kósza szellő vitte hírül az erdő népének.

Remegésem ekkor tetőződött, képtelen voltam megmozdulni, mintha valami idegen testbe lennék bepréselve, ami nem akar engedelmeskedni akaratomnak. A feszültség, a végtelennek tűnő merev mozdulatlanság lebénította végtagjaim és minden erőmre szükség volt, hogy lekecmeregjek a létrán.

Párommal megnéztük a rálövés helyét. Néhány fröccsenést találtunk csak az árokban s én próbáltam meggyőzni, hogy a kan már nem él, hallottam elesni, hallottam utolsó lélegzetét, de ő nem akart hinni nekem.

– Ha azt állítod hogy sebzetten ezen a meredek dombon még ki bírt vágtatni, akkor nem biztos hogy jó lövést kapott! Elhozzuk a Bisztrát, szólunk Eriknek meg Jozefnek és együtt megnézzük! – szögezte le ellenállást nem tűrő hangon.

Lámpákkal felszerelkezve, Jozef kezében fegyverrel lépésről-lépésre araszoltunk a kutya nyomában. Bisztra, a hétéves szlovák kopó megbízható. Ha él a disznó megugatja, ha dermedt, hozzá vezet, megmutatja. Vezeték nélkül engedtük útjára s munkára biztattuk. Tapasztalt, hűséges tars. Nem volt szükség éles vezényszavakra, anélkül is tudta mi a dolga. Hangosan szimatolta a jól ismert szagot s mi csendesen követtük. Egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Pillanatnyi feszültég remegett a levegőben. Megálltunk, hallgatóztunk, végül az akácos ágas-bogas útvesztői alatt a lámpa fénye megállapodott az élettelen vaddisznó irdatlan testén, akinek szürke nyári viseletét Bisztra már buzgón cibálta. A tisztes távolságot még dermedten is megkövetelte ez a vadkan, utolsó pillanatig készültségben, óvatosan közelítettük meg.

Aznap éjjel sehogy sem jött álom a szememre és fecsegésemmel Zolit is ébren tartottam. Meséltem neki a végtelen várakozásról, elbizonytalanodásomról, a lövés előtti feszült pillanatokról, a didergető hidegről és elmondtam azt is, hogy nem fér a fejembe a kan nyugalma, amikor a veszélynek már több jelét is érzékelhette. Kétségtelen hogy már észrevett, hallotta a telefon berregést, a mocorgásom, talán még a remegésem is. Egy lépéssel eltűnhetett volna, ehelyett lomhán, szinte nem akaródzva fordult a menekülést kínáló gerinc felé. Mit toporgott abban az árokban, miért nem menekült, ahogy csak a lába bírta?

– Hát csak azért – mondta párom nagyot ásítva – amiért nem ugrott el tőled tegnap sem, amikor a sűrűben rád fújt. Ez a disznó nem félt tőled. Öntelt volt, magabiztos, azt gondolta magában: “Ugyan mit akarsz itt te gyenge suta némber, egy taszítással földbe döngöllek és felszúrlak az agyaramra mint egy bogarat!”

Ezt talán már félálomban mondta, de valami igazság lehet abban, hogy legyőzhetetlennek érezte magát, és ezért túlzó önbizalma a vesztét okozta. Nagyot vétett a túlélés ősi törvényei ellen azzal, hogy két egymást követő napon is elcsábult, nem tudott ellenállni a széthintett aranyló búzaszemeknek és ezért nagy árat fizetett. Az én tiszteletemet, sőt csodálatomat mindenképp kivívta, mert szívében a lövedékkel törve-zúzva vágtatott fel a bércre, ahová mi csak szuszogva kapaszkodtunk utána.

Tisztelet és békesség a vadnak!