Megérdemelt dámbika

Estére az égbolt ólomszürke volt már, szinte pisszenni sem mert a szél. Fázósan húzódtak össze a bokrok, a fák pedig felnyújtották ágaikat a magasba. Talán rügyfakadásról, nyári szellőtáncról szóló álom után kotorásztak odafenn. Holdtalan, dermedt éjszaka telepedett a falura, a csend szinte tapinthatóvá vált. Aztán reggelre megszületett a csoda. Az éj leple alatt csendesen, lábujjhegyen osonva megérkezett a tél. Hullott a hó és bársonyos pehelypaplant terített az alvó tájra.

Zoli kinézett hajnalban az ablakon és Tündérország ragyogó fehérsége tárult szeme elé. Szerette a sokszor dermesztő, ködös, szeles novemberi reggelek illattalan tisztaságát, az alacsonyan járó napot, de ez a hólepte látomás minden szépséget felülmúlt. Elnyűtt vászon hátizsákjába sietve élelmet csomagolt, a fogasról leakasztotta távcsövét, hubertusz kabátját, meleg csizmába bújt és vállára kanyarítva vadászpuskáját kiosont a házból.

A faluból kiérve semmihez sem hasonlítható szabadság és boldogság kerítette hatalmába. Az égből békesség áradt. Tisztaság érzése töltött be mindent. Fehér kabátot öltöttek a fák és az erdő talaján elsimultak a ráncok. Cél nélkül barangolt erdőn-mezőn, élvezte a hópelyhek táncát, nézegette a nyomokat, míg átnedvesedett hátizsákja hidegíteni nem kezdte derekát. Hirtelen fuvallat támadt és ekkor vette csak észre, hogy a hópihék csillámai közé egyszerre vizes esőcseppek is vegyültek. Meggyorsította lépteit és felült a fenyves menti lesre. Ez a hely a vad legkedveltebb váltója, ezen a szakaszon ingáznak a szomszéd területről át és vissza.

Fegyverét a les sarkába állította és miközben a hátizsákjából kipakolt holmit rendezgette a lócán, szemrevételezte a szemben lévő erdő mentén kiszórt silót.

Néhány éve megjelent és otthont követelt őzes területükön a dámvad. Egyre számottevőbb csapatai belakták a tisztább cseres erdőket és napirenden tarkították étlapjukat búzamezőn, napraforgón, kukoricásokban. A repcét pedig a legkülönlegesebb csemegéjüknek választották.

A dám vadászata különös izgalommal töltötte el a helyi jágerek közösségét. Az ünőket,  teheneket, borjakat és a csonka csaposokat egykettőre puskavégre kapták, de év végéig selejtezésre várt még három korosabb dámbika. Zoli sejtette, hogy ettől a feladattól a kollégák kicsit ódzkodtak, mivel nem volt tapasztalatuk ennek a csodaszép vadnak a vadászatában, vagy inkább annak elbírálásában. Ő azonban restellt “nyesegetni” hozzá nem értőn az Isten vadaskertjében. Könyvet szerzett és átnyálazta a szakirodalmat a dámvad életmódjáról, agancsáról, a trófeáról, az állomány szabályozásáról, trófeabírálatáról és a dám vadászatáról.

A csatangolásban egészen kimelegedett, jóleső érzés volt megpihenni a vadonság békés ölén. A csendet csak a fakopáncs rikkantása és dobolása törte meg, és ilyenkor rosszallóan visszhangzott az erdő, mert darabokra szakadt benne a mozdulatlan hallgatás.

Elemózsiáját morzsolgatva a tájat fürkészte, miközben a silóra is rá-rápillantott, míg egyszercsak úgy tűnt neki, mintha abban megmozdult volna valami. Szeméhez tapasztotta látcsövét és egy dámbika agancsa öltött alakot a lencsében. Alaposabban szemügyre vette és kiderült, a bika kikapart magának a meleg silóba egy teknőt és abba belefeküdve csendben bóbiskolt. Testének sötét körvonala beleolvadt a bűzlő takarmányba, csupán agancsa kandikált ki belőle. Hosszú, lapátos, ám szabálytalanul csipkézett koronáját egyéb furcsa kinövések is tarkították, emiatt vadászunk szelektálásra ítélte.

A szíve a torkában lüktetett, amikor célba vette. Célozta, egy fél órán keresztül csak célozta, de sehogy sem tudta biztos lövéshez körbe fogni a bika nyakát, mert hol lehajtotta, hol felemelte a fejét.

“Hát ilyen nincs! Ez már nem létezik!” – zsörtölődött nagyokat sóhajtozva. Lázasan kergették egymást fejében a gondolatok – mit tegyen? Ha lemenne megközelíthetné, de az túl kockázatos, mert az erdő széle alig nyolc méterre van a silótól. Ha a bika megugrik, nem biztos hogy sebtében jó lövést fog adni. Úgy döntött, kivárja míg magától feláll. A percek azonban teltek, szinte óráknak tűntek a várakozás percei, de a bika zavartalanul élvezte tovább a dagonyázást.

Eszébe jutott, hogy ha egyet koppantana a deszkára, arra biztos rájelezne. A gondolatot tett követte és a célra tartott fegyverével megpöccintette a les előlapját. A bika felfigyelt a zajra, de továbbra is fekve maradt. Tenyerével megtörölte izgalomtól gyöngyöző homlokát, és mélyeket szippantva a tükörtiszta levegőbe, próbálta nyugodtabb tempóra kényszeríteni zakatoló szívét.

“Kivárom, ha reggelig fogsz benne heverni, akkor is!” – motyogta a bikának a céltávcsőn át.

Tíz perc után a türelmetlenség újra cselekvésre késztette. Úgy döntött megpróbálja újra.

Hátizsákjából előkotorta vadászkését és egy jókora koppintást mért csontmarkolatával a lóca deszkájára. A bika felkapta fejét – és láss csodát – lassan tápászkodni kezdett: előbb hátsó lábát egyenesítette fel, majd mellső lábán térdepelve próbált éppen felállni, de ebben a pillanatban a vadászpuska eldördült és éktelen robajjal verte fel az álomba merült erdőt.

Úgy tűnt a lövést a bika egyáltalán nem jelezte, megugrott és úgy eltűnt a fák között, mint valami felvillanó jelenés.

Zoli összepakolta holmiját a lesen, fogta a puskáját és zsibbadtan lekászálódott a létrán. Megvizsgálta a silót, de vért nem talált még egy cseppet se.

“Ezt nem akarom elhinni! Holtbiztos hogy eltaláltam….” – aggályoskodott, bár tapasztalatból tudta, hogy a 243-asától nemegyszer találta dermedten, de cseppenet vér nélkül vadját. Lázasan fürkészte a lőjeleket a siló körül. A friss havon követhető volt a bika lábnyoma, azon beballagott az erdőbe és néhány lépés után megpillantotta a hóba bukott agancsot. Egy kidőlt cserfáig bírta futással a lába, ott ért véget szépséges szabad élete.

Zoli sapkáját kezében szorongatva, lassan közelítette meg az élettelen dámbikát. Csontsovány testét látva tudta, hogy mozgalmas időszakon van túl. A dámbarcogás véget ért. A barcogóhelyért folyó összecsapások, a teknő éjt nappallá tett védelme, a tehenek maradéktalanul elvégzett borítása, a szüntelen gurgulázó csábítgatás mellett táplálkozásra nem nagyon maradt idő. Az üzekedés mámorában való nélkülözés lerítt kiálló csontjairól.  A fajfenntartásért végzett önzetlen fáradozás belevésődött a bika legyengült, sovány testébe.

Keveset álldogált mellette, vizsgálta, gyönyörködött a nem mindennapi trófeában, öröme túlcsordult minden boldogságon. Ideje volt azonban kigondolni, mi legyen tovább.

“Valahogy haza kell vigyelek!” –  gondolta, és megmozdította….engedett. Kihúzta az erdő szélére. Elővette barátjától “potom áron” vett Sagem telefonját – ami akkoriban még kevesüknek volt – és tárcsázta a vadgazdát.

“Karcsi bácsi, lőttem egy “hármas” dámbikát, kijön érte traktoron?”

“Ki, hát persze és hol lőtted?”

“Faluéba…a Bohonka kertbe.”

“Meglehet, hogy kicsit eltart majd, mert emiatt a cudar idő miatt fel kell csatolnom a kerékláncot, de amint tudok, megyek.” – mondta megnyugtatón Karcsi bácsi.

Amíg a traktorra várakozott, kizsigerelte a vadat. Hátizsákjában talált nejlon táskát, abba rakta a belsőségeket. A hó egyre sűrűbben és egyre nagyobb pelyhekben szakadt. Kettő felé járt már az idő és egy helyben toporogva fázni kezdett. Akkor felhívta másodjára is a gazdát, mert nem tudta mire vélni a késlekedést.

“Ne haragudj Zoli, de sehogy sem tudtam a láncot a kerékre felszerelni. Oldd meg valahogy, mert én sajnos nem tudok érted kimenni.” – hallotta a mélyen lesújtó kemény beszédet a telefonban.

“Ilyet még nem csinált, de most szépen cserbe hagyott az öreg…” – gondolta, miután eltette a telefont. “No most aztán szépen vagyok…most mihez kezdjek?” – mormolta, de közben a gondolatok csakúgy pörögtek a fejében.

Kötele nem volt, így leszerelte a puskaszíjat és azon kezdte húzni a vadat. Egy kezében a puska és a belsőségekkel megrakott táska himbálózott – mert azt vétek lett volna otthagyni – szabad kezével meg megmarkolta a szíjat és vonszolni kezdte a bikát a hólepte földön keresztül. A szemben  álló les mellé egy szénabála volt begördítve. Bicskájával lefejtette róla a madzagot, abból kantárt készített és így haladt tovább méterről-méterre. A lestől felhúzta a szőlőig. Onnan tovább csúsztatta az erdő menti földúton az útelágazásig. Ott úgy gondolta, ha már addig elcipelte, felvonszolja a szemétdombig. A szemétdombon szusszant egy kicsit és tovább gürcölt vele egészen a borospincékig. Mire odaért már besötétedett, a hó meg közben megállás nélkül hullott. Annyi hó esett, hogy a pincéknél már javában szánkóztak a gyerekek.

A borospincékig panelút vezetett a faluból, ott végre fellélegezhetett. Onnan már  játszva hazarepíti becses zsákmányát. Felhívta az egyik kollégát, aki zsigulijára csatolt utánfutóval érkezett a segítségére.

A szép havas táj másnap kivonzotta a területre a vadásztársak kisebb csoportját, és látva a végeláthatatlan húzásnyomot, egyikük megjegyezte:

“Én azt mondom barátaim, hogy aki innen hazahúzta a vadat, az azt teljes mértékben megérdemelte!”