Fűszálról fűszálra 7 rész Bea

Búcsúdal

Bár úgy lehetne befejezni ezt a történetet, hogy “elment egy remek kutya, aki hősiesen élt, és hősiesen távozott, Beának a legszebb sors jutott, amit vadászkutya kívánhat magának: egy kitűnő munka végén, az erdőben érte a halál.” Bárcsak azt lehetne mondani: “Diana súlyos árat kért tőlünk ezért a becses trófeaért, s most követte Ő is az örök vadászmezőkre, ahol nem kell cseppet sem szégyenkeznie.”Talán könnyebb szívvel bocsájtották volna útjára akikhez a legközelebb állt, s kevésbé fájna az elvesztés…de Bea nem így ment el. Halála igazságtalan, s méltatlan volt egy bátor, elszánt, tettre kész vadászkutyához, mint amilyen ő volt. Az irtózatos “szörny” mindig oda lopódzik be, ahol túlcsordul a szeretet. Csendben meglapul, s előbb csak halkan kacarászik, végül nyíltan arcába nevet az embernek, de akkor már késő.

Egy nap felfedeztek mellkasán egy daganatot, de még álmukban sem gondolták, hogy ilyen rövid idő alatt kivégzi hű társukat az undok kór, azt meg végképp nem sejtették, hogy annyi gyötrelem és megpróbáltatás vár mindannyiukra. Egyre kevesebb étel csúszott már le, testsúlya pár nap alatt a felére csökkent. A végén megvakult és egész testében megbénult. Halála napján egy szívszorító, hosszú nyüszítést hallatott, ami olyan volt mint egy szomorú fanfár hangja. Ebtársai a hátsó udvaron ráhangolódtak, és egy fájdalmas dallammal búcsúztak el tanítójuktól.

“Soha nem gondoltam, hogy egyszer azért fogok imádkozni, hogy Bea meghaljon, de most csak arra kérem az Istent, hogy szólítsa mielőbb magához, hogy ne kínlódjon sokat.” – mondta Zoli szemeit törölgetve. Betegsége idején folyton azt hangoztatta, hogy képtelen lenne elaltatni ezt a kutyát de most, hogy szeme előtt vált üressé egykori tüzes tekintete, és bársonyos teste egyre nyomorúságosabbá aszalódott, már nem volt biztos benne, hogy jó döntést hozott.

“Én ugyanezért fohászkodok már napok óta.” – sírdogált asszonya is. “Meg teérted!”- tette hozzá gondolatban. Az ő szíve is sajog ezért a kutyaért de tudja, férje másképp éli meg. Közöttük valami egészen különleges, meghitt kapcsolat volt. Az a számtalan élmény, öröm, siker, hajsza, vagy épp csüggedtség, reményvesztettség amit együtt éltek meg, valami rendkívüli bizalmat, odaadást font köréjük.

“Miattunk nem bír elmenni!” – törtek ki hirtelen a férfiból a fájdalmas szavak. “Hagyjuk őt kicsit magára! ….Állandóan simogatod, szólítgatod, azért nem bír meghalni!….. Öltözz, kimegyünk lesbe.” – szólt keservesen, és mindketten szedelőzködni kezdtek. Egy búcsúpillantást vetettek még az elgyötört testre és sietve távoztak hazulról.

Telihold volt azon az éjjelen, későn értek haza, és mikor kiszálltak az autóból már tudták, hogy Bea elment. Az udvaron csend volt. Egy kutya sem rohant elébük a kapuba, a kennelből sem bújt elő egyik sem. Néma csenddel tisztelték meg a Vezér távozását.

Elment egy remek kutya, aki hősiesen élt, és hős marad emlékezetünkben. Isten ajándéka volt. Csodálatos, kivételes társ, családtag, tanító. Az emlékek, élmények és a tapasztalat örökké megmaradnak.

Soha nem feledünk drága kiskutyánk!

Híves Tóth Éva 2017 júniusában