A jubiláris dámbika

Az életkort jelző kerek számok egy bizonyos mezsgyén túl többnyire vegyes, mondhatni aggasztó érzést keltenek az emberben. Csakhogy mindig lehet öröm is az ürömben, és én hajszálpontosan így néztem elébe a 2018-as esztendőnek.
Társaságunk jágerei esetemben sem szegték meg a sokéves hagyományt, és az ünnepélyes felköszöntést követve a vadgazda beírta az engedélyembe a “hármas” dámbikát, ami minálunk azt jelentette, hogy amikor eljön az ideje, egy 7 éven felüli példány nyomába eredhetek.
Ekkor már valóságos alakot öltött gondolataimban a szóban forgó lehetőség, és tervezgetni kezdtem. Kétféle kritériumot szabtam magamnak: az elejtés helyét és időszakát.
Vadászterületünket az országút kettészeli úgy, hogy egyik fele a vadon legmélyén, a falutól messzebb, míg a másik része a lakott terület közvetlen közelében terjed. Ez utóbbi a szívemhez is közelebb állt. Több oka is volt, hogy szeressem. Egyrészt tölgyes erdei, akácosai, kis patakjai, áthatolhatatlan tüskevárai szép gyermekkorom színhelyét idézték, másrészt mert otthonunkhoz való közelsége miatt szinte naponta járhattuk vadregényes tájait. Elhatároztam, hogy ezúttal is hű maradok a “Sáskúthoz”, bármivel fog is kecsegtetni a távolabbi, vadban bővelkedő tartomány.
A másik szempont amivel a már egyébként is túlfűtött várakozásom fűszereztem az volt, hogy szerettem volna barcogásban elejteni a majdani kiszemelt dámbikát. Ehhez azonban nem rendelkeztem kellő tapasztalattal, ezért megkönnyebbülve fogadtam párom ajánlatát, mely szerint örömmel vállalja a megbízatást, hogy a kísérőm legyen. Akkor még nem sejtettem, milyen leírhatatlan, páratlan élményhez segít majd hozzá, de megnyugtatott a tudat, hogy rábízhatom magam.

Tudtuk, hogy a mi erdeinknél vannak jobb élőhelyek is a dámvad számára, ezért ha azt akartuk hogy nálunk is jó barcogás legyen, valahogy itt kellett marasztalni a teheneket. Ennek érdekében egész nyáron “életben” tartottuk a szórót, folyamatosan újratöltöttük a megcsappant sózót és iparkodtunk a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani a vad számára. A mezőgazdasági ültetvények változatossága csak segítette célkitűzéseinket. Az erdő biztonságot nyújtó rejtekéből éjjelente egy nagy búzatáblán keresztül vándorolt a kukorica végtelen parcellájára a dámok hada.
Tetszett nekik a kényeztetés, mert egy este akár nyolcvan dám vonulását kísérhette szemmel a fénylő kerek hold.
Ez a föld valamikor a falu bárójának a birtoka volt. A patak mentén állítólag egy halastó ékesítette az uraság díszkertjét, ma azonban már ingoványos, megművelhetetlen földterületté vált ez a zsebkendőnyi vidék. Tövises bokrok, lápi növények és füzes cserje lepi be, ami – útban a kukoricásba, vagy onnan az erdőbe – órák hosszat ott marasztalta a barkás agancsúakat. Naponta tisztogatták fejük ékét a füzes vesszőin. Olyan kapitális dámbikákat kaptam lencsevégre, hogy akinek csak megmutattam kételkedni kezdett, hogy azt valóban a Sáskútban fényképeztem. Rendkívüli példányokat láttam, ennek ellenére egy este megjegyeztem páromnak, hogy ha valami rendellenes agancsú öreg bikával hozna össze a vadász szerencse, annak jobban örülnék, mint akármilyen lapátosnak.

Barcogásig volt még néhány hét és ekkor párom burkoltan, de többször utalt arra, hogy ha esetleg megjelenne szórón, vagy másutt olyan bika ami megtetszik, talán nem kellene várni üzekedésig. Attól tartott, hogy azok a jobb dámbikák, amiket addig napi szinten “legeltettünk” búzatarlón, lucernáson, szórón, a közelgő nász idejére elhelyezkednek az erdők mélyén, és nem biztos, hogy a mi területünket fogják gazdagítani.
Valóban fontolóra vettem a dolgot, de ezt talán nekik is megsúgta valaki, mert onnantól kezdve úgy elkerült a bikák csapata, mintha kolompot viseltem volna a nyakamon. A nagyobb agancsúak csokibarnára festett lapátjait már csak a kukoricás rengetegében láttam itt-ott kivillanni, vagy döhér alakjukat a szőlősorok messzeségébe veszni, de legtöbbször már csak a sötétségben hallottam őket, amint erőteljesen csépelték a cserjék ágait.
Egy fázós szombat reggelen még nem volt kedvünk hazamenni, ezért tettünk egy rövid sétát, hogy megnézzük a szórót. Alig mentünk néhány lépést, a patak menti füzes felől meghallottuk a jellegzetes háncsoló kopácsolást. Pillanatra megtorpantunk, majd fürgén lopakodva közelítettük meg a helyszínt. Vagy öt dámbika serénykedett teljesen magába feledkezve a sövény takarásában. Teljesen elvesztek a bokrok levelei között, csak agancsuk villant ki néha a sűrűből. Sikerült belopni őket mintegy húsz méterre úgy, hogy nem vettek észre bennünket. Ott kucorogtunk már a les lábánál.
A földről lövést tenni lehetetlenség lett volna mivel a bikák teste takarásban volt, viszont a rudliban felismertük a széles terpesztésű lapátost, akit már néhány hete kukkeroztunk és csodáltunk. Zoli súgta, hogy másszam fel a lesre és onnan próbáljam elejteni. Azt is mondta, hogy iparkodjak mert nincs sok idő, mindjárt továbbállnak. Vagy négyet léptem a létrán, amikor a bikák egyszerre abbahagyták a háncsolást, és felemelt fejjel bámultak felém. Merev pillantásuktól nekem is földbe (illetve a létrafokba) gyökerezett a lábam és farkasszemet néztem a világ leggyönyörűbb, bársonybarna agancsú dámbikájával. Miután jól megnéztük egymást, a vezér hátravetette koronás fejét és olyan könnyedséggel tűnt el csapatával, akár egy balett-táncos.

A hangos fejmosás a párom részéről jogos volt és számomra emlékezetes maradt. Szerinte szemezhettem volna a bikával a céltávcsőn át is ha még kettőt lépek a létrán, “persze csak ha elejteni, nem pedig bámulni akartam”. Úgy vélte, ilyen alkalom többé már nem lesz és ezt a bikát jobb, ha a továbbiakban kiverem a fejemből.

Azzal sarkon fordult és mérföldes lépésben száguldott az autóhoz, én pedig orrlógatva, szótlanul masíroztam utána. Zoli előtt igyekeztem leplezni, de valójában úgy éreztem, hogy ez az elszalasztott lehetőség sokkal jobban bosszantotta őt mint engem. Igaz, lehettem volna ügyesebb: fellépek a lesre, ott áll a bika, célbav eszem, meglövöm és vége… Én azonban nem akartam, hogy “így” legyen vége.
Egyetlen gond volt ezzel csupán, – és én tudtam, hogy emiatt reagált Zoli is olyan hevesen – hogy kevés volt az időm erre a vadászatra. November közepén ugyanis lejárt társaságunk földtulajdonosokkal kötött szerződésének hatálya, ezért a vadászat számunkra bizonytalan időre megszűnt. Iparkodtam tehát addig minden szabadidőm a vadászatra fordítani, már amennyi a munkám mellett lehetséges volt.

A sikertelen esetet követőn már hiába vártam a báró földjén a csodát. A bikák “beálltak” és többé nem láttam egyet sem a szabad ég alatt, kivéve néhány fiatal példányt, akik továbbra is jártak a szóróra, meg a kukoricásba. Mindenesetre a történtek után párom egy időre a sorsomra hagyott, egészen addig, amíg meg nem szólaltak a dámbikák. Addig kajánul hagyta, hadd főjek a magam levében, mert ő jól tudta, hogy barcogásig már úgysem tehetünk semmit.

Október elején már visszhangzott a Sáskút a barcogó bikáktól. Napközben még csendes volt az erdő, de estefelé rázendítettek és harsogtak reggelig. Izgatottan lépkedtem párom nyomában az erdőn kifelé egy gurgulázó csábító hangja felé közeledve. Ha ág roppant, vagy levél zörrent a lábam alatt, kísérőm olyan szemrehányó szemet kerekített rám, hogy legszívesebben szárnyat bontottam volna, hogy halkabban suhanhassak mögötte. Hamarosan azonban belátta ő is, hogy a lehullott száraz falevelek miatt képtelenség csendben haladni. A szemfüles tehenek már messziről kiszúrták és elárulták közeledtünket.
Másnap délután félig kihűlt kávéval, és egy “siess dobd át magad, mindjárt szólnak a bikák” üdvözléssel várt haza munkából. A területre érve az erdő alján halkan, de hosszabb lépésben ballagtunk. Kifelé haladva egyszer csak elfogyott lábunk alól a zörgő avar és előttünk tükörtisztára kisepert ösvény kanyargott.

“Te….? – mutattam kérdőn a felfelé ívelő csapásra, mert a meghatottságtól hirtelen szólni sem bírtam, és ő válaszul csak kedvesen rám mosolygott.
A kigereblyézett úton hangtalanul lépkedtünk az erdő sűrűjébe, fel a dombra, a dámok szerelmi rejtekébe. Lassan haladtunk, mert a tehenek miatt nagyon óvatosnak kellett lenni. Éber őrzői voltak a bikának. Tökéletes a látásuk és nagyon jó szaglásuk van, ami üzekedésre mintha még finomabb lenne.

A meglepetésnek a megtakarított utacskával még    nem volt vége. Amikor a barcogóhely közelébe értünk, Zoli rámutatott egy kényelmesen elhelyezett, fának támasztott tuskóra. Jelzett hogy foglaljak helyet, ő pedig mellém telepedett az avarba. “Itt megvárjuk hogy elkezdjen barcogni.” – súgta. Amikor megszólalt a dámbika felpattantunk, és lépésről lépésre lopóztunk közelebb a szerelmi fészekhez. A bika sok-sok tehénnel körbevéve egy sűrű akácfüggöny mögött rejtőzött. De akkor már ránk sötétedett. Otthagytuk az előadást, és én halkan megjegyeztem, hogy ha lehetne, legszívesebben befészkelném magam az avarba és ottmaradnék reggelig.
Másnap délután még tovább kanyargott a kisepert gyalogút, sőt egy helyen elágazott, hogyha megfordulna a szél, másik oldalról is meg lehessen közelíteni az üzekedő helyet.

Ez a trükk még aznap a hasznunkra vált, mert amikor a bika barcogva elkísérte egy darabon távozó háremhölgyeit, mi gyorsan belopóztunk a barcogóhelyére és hívatlan vendégként otthonában vártuk a hazatérő basát.

Jött is.
Tehenei nélkül nagyon óvatlan volt. Csak saját magával volt elfoglalva. Jó nagy zajt csapott, agancsát dörzsölte a bokrok vesszőin, egyfolytában vizelt, lábával é a földet kaparászta, barcogott, vakaródzott és közben jött felénk….egyre közelebb és közelebb. A földön ülve egy öblös cserfának dőltem, és mozdulatlanul figyeltem jöttét a céltávcsőn át. Zoli mögöttem a fának támaszkodva figyelte.

Olyan közel volt, hogy már azt hittem rám lép. Pár méterre tőlünk megtorpant. Úgy bámult minket, mint valami hirtelen jött égi csodát.
A teknőt amit ő maga készített, a környéket, amelynek ismerte minden egyes rögét és amit épp csak egy szempillantásra hagyott felügyeletlenül, most két ismeretlen besurranó foglalt el. Jó darabig megkövülten nézett minket, aztán hangos csörtetéssel továbbállt. Fiatal, öt év körüli dámbika volt. Egyik lapátját hosszában ketté osztotta egy mélyen ívelt bevágás, ezért “osztott agancsúnak” neveztük el.
“Majd vendéggel meglövetem.” – mondta Zoli hazafelé.
A Sáskútban vagy öt dámbika barcogott akkor. Az ötből egyet már lelepleztünk és én
reméltem, hogy a még ismeretlen négy között az egyik a “báró-földi” nagy lapátos lesz.
Őt azonban még meg kellett találni.
Párom fáradhatatlanul tisztogatta, gereblyézte a barcogó bikákhoz kanyargó ösvényt. Pihenő és rejtekhelyeket készített. Olyan közel vitt a bikához, hogy éreztem ilyenkor jellegzetes kesernyés szagát. A dámbarcogás legszebb pillanatainak lehettem szemtanúja. Hihetetlen közelségből néztem a természet egyik legszebb csodáját, hallgattam a dámok utánozhatatlan szerelmi melódiáját.

Még egy fiatal, kímélendő dámbika barcogóhelyét fedeztük így fel, majd egy félagancsúval is összehozott a vadász szerencse. Őt kis híján el is ejtettem, csak amikor közelebb ért, akkor láttuk, hogy egyik agancsa csupán letörött.
Ahogy teltek az őszi napok, egyre feszültebb lettem és kezdtem már kiegyezni a gondolattal, hogy nem lesz elejtve a jubiláris dámbika…míg egy szép nap párom azzal várt haza, hogy “megvan a nagy lapátos!”.
Tudtam, hogy ez nála annyit tesz hogy látta, tudja hol a barcogóhelye és a hozzá vezető ösvény már olyan tiszta, mint egy virágoskert.
“A kiszáradt cseresznyefa! Hogy nem jutott előbb az eszembe, minden évben ott barcog a legerősebb dámbika.” – mondta Zoli halkan, amíg a rejtekhelyen vártuk hogy megszólaljon és megközelíthessük. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás és nagy sokára, végre meghallottuk a közeledő tarvad jellegzetes hangját. Nem szalasztotta el a lehetőséget a hárempasa sem, azonnal felébredt a bóbiskolásból és mély, gurgulázó hangon hívogatta üzekedni vágyó hölgyeit.

A tehenek nagy csapata megérkezett, de nem a korhadt cseresznyefához vonultak ahogy vártuk, hanem a legsűrűbb bodzaparaván mögé rejtőztek a bikával együtt. Néhány közülük kinn maradt, mintha csak őrt állt volna. Miattuk meg sem pisszenhettünk, nemhogy még közelebb menjünk. Nagy sokára a tehenek elvonultak és ekkor egy röpke pillanatra, a cserjésben megvillant a bika egyik lapátja.

“Megvagy!” – dobbant nagyot a szívem, miközben kukkeroztam…pedig akkor még dehogy volt meg!
Az előttünk álló hétvégét kedves barátunknak és vendégünknek ígértük.
“Vulpes-vadász” barátom Gyuri, tarvadat szeretett volna elejteni. Úgy tervezte, a borjút egykettőre meglövi és akkor végre kedvenc szenvedélyének hódolhat, a róka vadászatnak, meg a vadfotózásnak. Az álmodozásból gyorsan ki lett ábrándítva, miután Zoli közölte vele, hogy a rókák megvárják, mert előtte ő lesz az én kísérőm. Neki kedves vendégünkkel, Laci bácsival kell törődni az előttünk álló két napban.
Gyurival hiába várakoztunk aznap délután. Néhányat horkant ugyan a bika a bodzásban de utána néma maradt, sőt valószínűleg el is ment onnan, különben nem nézte volna tétlenül, hogy az az ifjonc bika olyan pimaszul szaglászta és jelölgette az Ő felségterületét.
Hajnalban megint ugyanott kucorogtunk de csak eltékozoltuk a drága időt azzal, hogy egy távolban barcogó dámbikát hallgattunk. Gyuri szerint az a tegnap hallott bika hangja volt. Azt hajtogatta, hogy a cseresznyefánál már feleslegesen várunk, menni kell oda ahol barcogni halljuk – én azonban elmozdíthatatlan voltam, mint a “Bálám szamara”.

Amikor felkelt a nap, benéztünk a korhadt cseresznyefa mögé, és fenn a dombtetőn egy akkora barcogóhelyet fedeztünk fel, akár egy futballpálya. Nyilvánvaló volt, hogy a Sáskút főbikájának a rezidenciájára bukkantunk és minden bizonnyal ő uralja az egész erdő tetejét. Lábunkkal ösvényt takarítottunk a teknőtől egészen a cseresznyefáig, és békén hagytuk a királyt.

Hétfő hajnalban visszakaptam az előző kísérőm, aki – biztosra vettem, hogy – nem fog kesztyűs kézzel bánni velem. A “gyerünk” nála azt jelenti, “azonnal!”, a “csendben” azt, hogy “az én dolgom hogy figyeljek, te meg azt nézed hova lépsz!”, és az “állj” annyit tesz: “levegőt se vegyél!”.
A szokásos helyen megvártuk míg megvirradt, és bár a bikánk csendben volt és tehenek sem mozogtak a közelben, óvatosan lopakodtunk felfelé. Megkerültük a cseresznyefát, és a Gyurival megtisztított ösvényen felértünk az “óriásteknőhöz”.
Álldogáltunk, hallgatóztunk, de csak valahol messzebb barcogott szüntelenül egy dámbika. Térdig érő tövises bozót választott el a hangforrástól, lehetetlenség volt megközelíteni – szerintem. A hosszú töprengés és sopánkodás után azt hittem, tüstént hazafelé vesszük az irányt, és majd este újra próbálkozunk, mire párom egy kurta “gyere!” után megindult a térdig érő szederindán keresztül. Elkerekedett szemmel néztem utána: “Ne! Istenem, de hát hova megy ez az ember?!”.

Sokáig nem álmélkodhattam, mert egy hátravetett lesújtó tekintet, hogy “miért nem vagy még a nyomomban?”, azonnal aktiválta engedetlen végtagjaim.
Halkan is, gyorsan is, a meredező tövises ágakon taposva nem volt könnyű a haladás. Persze nem neki, csak nekem, mert én sokkal rövidebb lábon jártam, mint ő. De aki vadász, annak az ilyet említeni sem szabad – mondaná vadászmesterem, aki szerint a vadász nem nő, csak “vadász”.
A szederinesből kiérve egy hatalmas tölgyfákkal benőtt katlan tátongott előttünk, amelynek túloldalán már jól hallatszott a barcogás. Az árkon túl földút zárja körbe az erdőt, utána szántóföld, majd a szomszéd vadászterület húzódik. Megálltunk az árok szélén és reméltem, hogy nem azon a szakadékon keresztül vezényel majd elöljáróm.
Biztosra vettem, hogy teljességgel esélytelen még utolérni is azt a bikát, nemhogy még elejteni. Zoli nyilván másképp gondolta, mert – szerencsére nem a katlanon keresztül – a nyomába eredtünk. Vadcsapáson kanyarogva próbáltunk minél halkabban előre jutni.

Amikor barcogott – mentünk, amikor hallgatott – megálltunk. Amikor a bika felénk fordult – fa mögé bújtunk, ha tehenet láttunk – leguggoltunk. Így haladtunk lépésről lépésre a bika nyomán, egyre közelebb, miközben a friss vizeletnyomait úgy tapostuk be a földbe.
“Kint van az úton.” – hallottam párom suttogását. “Ne maradozz le, te csak arra figyelj, hogy mindig a nyomomban legyél.”
A földút mentén húzódó csenderes szövevényén át, kinn a szántóföldön végre megpillantottuk őt. Vagy hat tarvadat udvarolt körbe, de odább tőle még két rudlit számláltunk. Amikor megláttam, szinte földbegyökerezett a lábam. Szememhez kaptam a távcsövem és megszűnt körülöttem a világ. Gyönyörűséges látvány volt. Elmélyülten bámultam – volna, de Zoli erélyesen rám förmedt és menni kellett tovább.
Nyílást keresett a sűrű bozóton hogy kivezessen a földútra, de az olyannyira be volt nőve, hogy lehetetlen volt észrevétlenül kibújni. Feljebb húzódtunk egy kicsit, ott talált egy nyiladékot. Bennem már közben egyre jobban nőtt a feszültség. Tudtam, hogy lassan elérkezik az idő, amikor drága kísérőm hibátlanul és maradéktalanul befejezi felvállalt megbízatását, és akkor rajtam a sor. Vajon én is képes leszek ilyen tökéletesen véghezvinni a hőn áhított finálét?
Már csaknem kibújtunk a bokrok hasadékán, amikor egy dámtehén a borjával felénk indult a bika mellől. Zoli gyorsan visszatuszkolt a sűrűbe, földre vetette magát és engem is maga mellé húzott:
“Hajtsd le a fejed és ne mozdulj!”
A felkelő nap első sugarait nyújtogatta a bokrok ágbogai mögé ahol összekuporodtunk, mint két sündisznó, és lélegzetvisszafojtva hallgattuk a mellettünk elhaladó dámok lépteit. Az anya egy pillanatra lecövekelt, már azt hittük elárul, de szerencsére talán csak botlásnak vélte óva intő ösztönét, és csendben tovább ballagott. Amikor már tisztes távolságba kerültek, kibújtunk a résen.
A takarásból a földútra kilépve szinte csupasznak éreztem magam. A bika az úton barcogott, de az út dombívű kanyarulata eltakarta szemünk elől. Zoli kinyújtott karral, mint aki hellyel kínál valakit, a bika felé mutatott: “a domb mögött van a bika, menj és lődd meg.”

Lehajolva lopakodtam előre. Útközben leakasztottam nyakamból a himbálódzó távcsövet, a földre raktam, átléptem és tovább mentem, hogy minél közelebb kerülhessek a dámbikához. A dombháthoz érve már meg kellett állnom.
Ott volt a bika előttem, teljes szépségében, ereje teljében, egészen belefeledkezve küldetésébe. Torkaszakadtából harsogta a szerelmi hangokat. Az erdő szélén állt és tehenei már mind engem figyeltek.

Letérdeltem, könyököm a térdembe szúrtam, vállamba szorítottam a puskát de éreztem, hogy ez így nem fog menni. A célzó úgy táncolt a bika testén, mintha angol keringőt járt volna. Zihálásom nem szűnt, sőt a csődöt mondott próbálkozás után még csak fokozódott.
Ebben a pillanatban valami felfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Az emberi gondolat alighanem egy mérhetetlen pillanat, mert nekem a pillantás töredékében átfutott az agyamon a vadászat minden előzménye: a Zoli lankadatlan munkája, az a sok sepregetés, gereblyézés, a folyamatos, egész nyáron át tartó etetés…hite, odaadása.
“Nem létezik, hogy most ne sikerüljön!” – mondtam ki hangosan, és ez a mondat – csodák csodájára – szinte megállította ereimben a vért. Lehasaltam a porba, kibiztosítottam a fegyverem, elhúztam a rögtönzőt és a bika lapockáján megállítottam a nyilat.
A völgy visszhangozta a 6,5–esem csattanását, és a becsapódás tisztán kivehető volt. A bika megtántorodott, és rövid küzdelem után elcsendesedett.

Drága árat fizetett óvatlan, vak ösztönéért. Csábítói kicsalogatták a biztonságos bodzásból a puszta földre, és nem védték meg kellőképpen.

Boldog és egyben fájdalmas pillanat volt. Határtalanul boldog voltam, mert egy hosszú küzdelem sikeresen zárult és egy álom vált valóra. Fájdalmas volt ugyanakkor, mert elvettem egy király életét, amely erős volt, szilaj és féktelen.
A dámbika terítékénél vadászéletemben először patakzottak a könnyeim. Párom nyakába borulva mondtam köszönetet egy feledhetetlen élményért, ami nélküle nem sikerült volna.
Öröm és gyász kísérte azt az októberi napot, amit egy nem mindennapi vadászat, egy nem mindennapi trófea tett maradandóvá, a legkivételesebb vadászkísérő közreműködésével.