Egy pillanatra elnémult az erdő

Bőkezű, gyümölcsillatú, fogyó mosolyú szeptember!

A tikkadt nyári hónapok után üdítő az enyhülés. Termőföldjén s kertjében serénykedik az ember, hogy munkája gyümölcsével roskadásig töltse éléskamráját, pincéjét, magtárát.

Csak a vadász szíve nem bír betelni ilyenkor. Az erdők királyának szenvedélyes hangja csábítón kacérkodik az emberrel és ez a kísértés olyan próbatétel, aminek nem lehet ellenállni.

Szeptemberi meleg estén egy erdei tisztás szélén ültem vadra várva. A nap lenyugvóban volt, de az égen már feltűnt fénytelenül a növekvő félhold és izgalmakkal teli éjszakát ígért. Az alkonyat színei különös kiterjedésbe varázsolták a tisztást körül ölelő tölgyest. A sötétedés káprázata megtéveszti az ember szemét. A vén tölgyfák kísérteties árnyakká változtak s a hold fényében fehérlő tisztás mintha háromszorosára nőtt volna. Az erdő szélén egy kiszáradt áfonyabokor egyszerre kapitális szarvasbikának tűnt, s az a bozót mintha egy vaddisznó sziluettje lenne:  “s most….most mintha megmozdult volna!” – dobbant nagyot a szívem.

A szürkület ábrándos képeit aztán eluralta a hold fénye s az illúzió véget ért. A vadász szeme kiéleződött. Elhallgatott már az utolsó madár is s a tücskök andalító muzsikájától elcsendesedett a lelkem. Az est békéje meghódította az egész tájat.

Feltűnt egy suta két gidájával, hangtalanul csipegettek, válogattak az árpatarló kinőtt növényeiből. Szemben egy róka indult szokásos esti portyázására. A tisztást hamarosan dámtehenek megszámlálhatatlan hada lepte el, és az erdőből disznók felbőszült visítása hallatszott. A kukoricásba tartottak s vad hangjukat hallva ereimben szinte megfagyott a vér. Az erdő szélét kémleltem, hátha valamelyik kitér egy kis turkálásra.  Ám sietős volt nekik, mielőbb csillapítani akarták féktelen éhségüket. Valahol a távolban mély hangon felbőgött egy gímbika. A szomszéd területről hallatszott, de néha mintha közelebb szólt volna, de lehet, hogy csak a szél hozta felém felhevült bőgését.

A búrosból egyszercsak megszólalt egy dámbika is reszelős hangján. Még nem volt itt az ő ideje, de a természet nem tartozik az embernek magyarázattal. Kiismerhetetlen, öntörvényű, bármikor szolgálhat meglepetéssel.

A túloldalon – sokkal közelebb – egy másik gímbika kiáltotta vágyakozását az éjszakába, a szemben lévő tölgyes meg egy újabb dámbika barcogását visszhangozta. Hamarosan olyan esti koncertben volt részem, hogy egész testemben beleremegtem. Néha úgy tűnt hogy a közeli kukoricásból hallom a gímbikát. Nem akartam oda ülni, mert bár a termés nyilván oda vonzza a konda népet de ha lőni kell, nagyon ügyesnek kell lenni. Az erdő széle alig három lépésre esik a kukoricaföld szélétől.

Hallva az erdő legszebb daliáinak nászénekét azonban bármit megadtam volna akkor, hogy ott lehessek.

Másnap már oda iratkoztam és -mit ad Isten – épp egy próbavágást végeztek, amikor kiértem. Egyszer körbevágták a parcellát és hamarosan eltűnt minden gépjármű a területről. A kukorica széle így eszményi húsz lépésre esett az erdőtől.

A gépek zaját követően szinte kézzel foghatóvá vált a csend. Lement a nap s mikor körülvett az alkonyat áhítata, arra gondoltam hogy nincs más hely ezen a földön ahol szivesebben lennék abban a pillanatban.

Amikor a nappal zaja elcsendesedik, elcsitulnak  a madarak, elhallgat a zümmögők hada s az ember is nyugovóra tér már, akkor kel életre az erdő. Halk léptű árnyak jönnek-mennek, nyestek visítása hasítja az esti csendet s egy bagoly huhogva indít ostromot a cincogók serege ellen.

Hátam mögött az erdőben megszólalt egy dámbika. Mély, rekedtes barcogása korosabb, erős dámbikát sejtetett. Lábával erőteljesen kaparta a földet, lapátjaival a fa ágait csépelte. Valahol agancs csattogás is hallatszott, talán dámbikák vívtak viadalt a tehenek kegyeiért.

A vén platánusz felől, a szomszéd területről végre meghallottam a mély hangú gímbika bőgését. Felljebb egy gyengébb hangú kontrázott s a fenyvesből egy dámbika barcogása harsogta a Teremtőnek az erdő legszebb dicshimnuszát. Egymást próbálták túlkiabálni, vadul hallatták az új életet igérő gyönyör hangját. Nem mindennapi koncert, nem mindennapi érzés volt. Szinte hasadt az erdő!

Annyira belefeledkeztem az élménybe, hogy bárgyún végignéztem amint az erdőből kilépett, s halk léptekkel átballagott az orrom előtt a kukoricásba egy jókora vaddisznó. Hetykén ballagott mintha tudná, hogy egy ilyen tátott szájú, méla vadász nem jelent számára veszélyt. Kihasználta a barcogás és a szarvasbőgés hevét, hogy biztonsággal átkeljen a kukorica bőséget igérő takarásába. Miután eltűnt a szemem elől, feleszméltem a bódulatból s bosszankodva tettem magamnak szemrehányást, hogy ilyen figyelmetlen voltam.

A holdfény szépen megvilágította a levágott sávot. Dámtehenek járkáltak ki-be az erdőbe, rágcsálták az elhullajtott kukorica csöveket, s közben az erdő királyai szüntelenül harsogták minden idők legszebb dallamát.

Hamarosan mocorgás támadt a kukoricásban, a szárak jobbra-balra dülöngéltek, valami tépte a termést. Felismertem a vaddisznó jellegzetes fújtatását. Erőteljesen szakította le a kukorica csövet. Az esti csendben csak úgy visszhangzott a csámcsogása.

Hátborzongató, egyben kihívó érzés volt. Pont előttem rágcsált…. a szélében, de még takarásban. Távcsövemen át végre megpillantottam sötét körvonalát. Kidugta fejét a kukoricásból, óvatoskodva körbekémlelte a terepet.

Egész testem átjárta a borzongás, a rejtélyes vadászláz. A holdfény pont az arcomba ragyogott, így a disznóval szemtől – szemben egy megvilágított páholyban éreztem magam. Csigalassúsággal felemeltem a sarokba támasztott fegyverem, s a les deszkájára támasztottam. Közben a szemem egy pillanatra sem vettem le a disznó fejéről. Még mindig ugyanott álldogált, csendben, gyanakvón. Lassan kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt, s belenéztem öreg „Zeiss“ távcsövembe… de a disznót nem láttam sehol! Már azt hittem, csak képzeletem furcsa játéka volt, hogy ott láttam a fejét, de ebben a pillanatban a kukoricás szélén megpillantottam. Kilépett a barázdából és ráérősen elindult a magas termény árnyékában. Felé húztam a fegyverem csövét, megcéloztam. Megállt, elfordította fejét s a hold fényében megvillantak agyarai.

A vén „Z“ puskám zaja nagyobbat szólt, mint vártam. A vad tűzberogyott és tiszteletére egy pillanatra elnémult az erdő.

Mikor elvész a puskalövés visszhangja az erdőben, néhány másodpercre megfagy a levegő. Kővé dermed minden s nem hallatszik más, csak a vadász szívverése meg ziháló lélegzése.

Három év körüli, bőségben meghízott vaddisznó feküdt terítéken, és tölgyfa töretű ravatalánál az erdők fenséges urai harsogták a búcsúdalt. Minden idők legszebb koncertje kísérte átkelését a vadak paradicsomába.

Tisztelet s békesség a vadnak!