A bükkös királyai
Egyenes szálú, fenséges bükk erdő mentén ültem, barátaink festői szépségű vadászterületén. A sima fatörzsek magas lombkoronái nyújtózkodva fürösztötték fénylő leveleiket a nap éltető sugarában. Előttem dimbes-dombos erdei tisztás zöldellt, hátam mögött sűrű kökényes, melyben vaddisznók seregét véltem rejtőzködni. Az eső áztatta lucernás mezején tátongó katlanok arról árulkodtak, hogy a biztonságot nyújtó kökényes-otthon közelében elnyújtották az éjjeli dorbézolást, mielőtt befészkelték magukat nappali pihenőre, gondtalan, lakmározós, dagonyázós álmokat idézve.
Lélegzetelállítóan szép volt ez a vidék, valahogy mégis nyugtalan, feszült…. idegen voltam azon a helyen. De amikor megláttam a lemenő nap utolsó sugarát megvillanni a bükkös csillogó levelein, melyek már őszt idézőn itt-ott sárgás, vöröses színben pompáztak – egyszerre beköltözött lelkembe a béke és a nyugalom.
Miként egy az Isten, úgy válik eggyé az ember is a természettel, legyen bárhol a világon. Hatalmába kerített a jól ismert boldog érzés, amit az erdő, a mező látványa indít meg az emberben, ami a lelket a nyugalom tengerévé varázsolja.
Amint lenyugodott a nap, hátam mögött nyüzsögni kezdtek a vaddisznók. Malacok viaskodtak a kökényes rejtekében. Anyjuk ütemesen pöfékelve türelemre intette nyugtalan, rakoncátlan porontyait. Még nem biztonságos! Várni kell míg leszáll az est!
“Hihetetlen hogy még mindig nem látom őket!” – türelmetlenkedtem, mert már szinte a talpam alatt mozgolódtak. Amint az alacsony lesen előrehajolva bűvöltem a csenderes szélét, hogy a disznókat végre megpillantsam, a szemben lévő bükkerdő felől valami mozgásra lettem figyelmes.
Az erdő szélén két szarvasbika jelent meg. Az egyik erősebb, több ágas agancsú, a másik fiatalabb, talán hatos. A disznókról abban a szempillantásban megfeledkeztem és szememhez emelve a távcsövem arra gondoltam, hogy nincs a világon ennél szemet gyönyörködtetőbb látvány.
Nálunk nem őshonos a gímszarvas. Üzekedés előtt menedéket keres erdeinkben néhány fiatal, “jobb” helyekről elvert bika, megmarad egy-két tehén a borjával, de tartós otthont valahol másutt keresnek maguknak. Számomra ez nem mindennapi, ámulatba ejtő látvány volt. Varázslatos élmény, ami annyira magával ragadott, hogy szívem dobogását szinte a fülemmel hallottam. Nem bírtam kitenni a kezemből a távcsövet, pedig a telefonom a zsebemben már jó ideje berregett.
A két bika békésen álldogált az erdő szélén, majd egyik a lucernásból kezdett csipegetni, a másik meg egészen hátravetett fejjel tépkedte a fa lenyúló leveleit.
Ez az idilli látomás teljesen lenyűgözött s a gondolatra, hogy talán most elejthetem életem első szarvasbikáját, az amúgy is kalimpáló szívem mélyre süllyedt egy pillanatra….”…a telefon!” – jutott eszembe a már elfeledett gondolat.
Párom barátja – vendéglátóm – a közelben ült, akivel megegyeztünk, ha “valami”, telefonon beszélünk. Ő is látta a szarvasokat. Visszahívtam, és ő máris ismertette a bikák jellemzőit: az egyik tizenkettes erősebb bika, a másik fiatal. Nézzem meg jól ha hatos, akkor bátran lőjem meg.
Mintegy kétszáz méterre voltak tőlem a bikák. Már maga a látomás csoda volt számomra, cseppet sem reméltem hogy közelebb jönnek, de a telefonbeszélgetés után a fiatalabbikról többé a szemem le sem vettem. Ahogy nőtt a félhomály, egyre ködösebb lett a bika feje távcsövemben, de továbbra is úgy láttam, hogy hatos agancsú.
Az öregebb szarvas az erdő mentén lassan távolodott, ám a fiatal egyenesen felém tartott. Lassan közeledett, meg-megállt, legelészett, de fogyott kettőnk közt a távolság. Én még mindig a távcsövet szorongattam de tudtam, lassan itt az ideje hogy a sarokba állított fegyvert is megkészítsem, mert ha közelebb engedem, akkor már nem lehet fészkelődni. Felemeltem hát a fegyvert, kibiztosítottam s célba vettem. Miközben egy kezemmel tartottam a vadra irányított, kitámasztott puskát, másik kezemmel még egyszer szememhez emeltem a nyakamban függő távcsövet, mert a bizonytalanság árnyéka hatalmas felkiáltójelként vetődött rám. Hatosnak láttam, de nem voltam kétséget kizáróan biztos benne. A bika egyszer csak megtorpant, felém fordult s fejét magasba tartva szaglászott. Megérzett.
Egyetlen pillanat maradt hogy eldöntsem: meglövöm, vagy elengedem.
Nem tudom leírni azt a másodpercnyi érzést, amit a bika megtorpanásától a lövés pillanatáig éreztem de ma már tudom, hogy csupán remény volt. Sejtelem és távolról sem meggyőződés. Remény, ami elnyomott mindent ami józan és megfontolt.
A bika a lövésre egyáltalán nem reagált. Szoborrá merevedve állt fenségesen, fejedelmi nemességgel, mintha nem tudná elhinni, hogy ahhoz a nagy csattanáshoz neki köze volt. Már kezdem azt hinni, hogy elhibáztam a lövést. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc amíg állt, makacsul, mozdulatlanul, majd mint egy lassított film kockáin, tekerni kezdte hosszú, izmos nyakát. Mély, fájdalmas sóhajjal térdre rogyott, és tompa puffanással elveszett a lucerna takarásában. Testét magához ölelte, elrejtette méltatlan szemem elől a mező ami táplálta, felnevelte. Különös, borzongató, szomorú érzés volt végignézni csendes haláltusáját. Egész testemben remegtem.
A remény és kétely kettős érzésével lépkedtem barátommal az elejtett vad felé. Odaérve az összes vérem a fejembe tódult szégyenemben, amikor megláttam mindkét oldalt villás agancsát. Második agancsú nyolcas, tenyész bika feküdt terítéken. Ő volt vadász életem első elejtett szarvasbikája, aminek nem tudtam felhőtlenül örülni, még annak ellenére sem, hogy barátunk szívből gratulált és őszinte örömmel avatott szarvas – vadásszá.
Tudtam, hogy egyszer – éppúgy mint minden vadász életében – bekövetkezik a fordulat, egy ballépés, amikor kezdő vadászéletem makulátlanságán sötét folt éktelenkedik majd.
Nem jött a megszokott öröm, helyette fanyar valóság, rossz lelkiismeret volt amit éreztem.
Mit mondhat ilyenkor az ember? Tévedtem? Hatosnak láttam, vagy végtelenül vágytam rá, mohó, kapzsi, türelmetlen…. tudatlan voltam?
Jó lenne visszacsinálni, nem megtörténtté tenni, de azt nem lehet. Elrejteni? Aljasság, ocsmány gaztett volna!
Ma vadász szobám főfalán díszeleg ez a trófea. Minden nap emlékeztet a bükkös ígéretes fiatal királyára, és könnyelműségemre.
Megfontoltságra, mértéktartásra figyelmeztet, meg persze állandó tudásszomjra sarkall….. mert aki királyra megy vadászni, annak ismernie kell a koronát.