Puszta kézzel

– Eleinte nem tudtam, hogy mi akarok lenni, vadász-e vagy kutyás – vallja vidáman, és nagy barna szeme is mosolyog, amikor eszébe jut, milyen botor ifjú is volt régen.

A vadászat már kölyökkorától vonzotta. Eleinte még kutya nélkül járt a vaddisznóvadászatokra hajtani, de később szerzett azt is, mert neki a kutya volt a vadűzés legfontosabb tartozéka.

Első kutyája egy jagdterrier keverék volt. Egy barátja sózta rá, mivel – mint mondta – „borzasztó rossz kutya” volt. Állítólag bántotta a macskákat, és a szomszédoknak is mindig kárt csinált, így megszabadult tőle.

Volt akkoriban a vadgazdának egy kis vaddisznóskertje. Oda elvitte a kiszuperált ajándék jakit, hogy kipróbálja a Kuckóval, akit malackorában csípett nyakon a gazda valahol a faluszélen.

Egyik nap a munkahelyén kártyázáson kapta őt két másik kollégájával a főnök. Alapos fejmosás után végül kimondták a verdiktet:

– No, tik nem lehettek egybe’, három fiatalúr!…Vince, Antolik megy a bitovkába, Zoli, te meg mars le a műhelybe, Laci bátyád mellé! – oszlatta széjjel a naplopó társaságot a munkavezető. Zoli nem bánta meg, hogy oda küldték. Laci bácsi vadász, ráadásul kutyás ember volt, így hamar megtalálták a közös témát, és gyorsabban telt a munkaidő. Volt egy német vizslája, és kiderült, hogy sajnos „kutyahiány” van a társaságban.

– Rajtam kívül kutyához csak Sanyi ért, neki is vizslája van. Pali bátyád is konyít hozzá, de az is csak a vizslát szereti. Pistának van egy keverék kopója meg welsh keveréke, Karcsinak foxija, avval kifújt. Több kutya nincs… – sorolta ujjain számolgatva az ebeket a vadász.

– Te nem akarsz vadász lenni? – szegezte neki egy beszélgetés során a kérdést. – Vegyé’ kutyát, legyé’ te is vadász!

– Hát ilyen könnyen lehet vadász valaki? – kérdezte Zoli bugyután.

– Nem, hanem úgy, hogy megcsinálod a vadászvizsgát.

– Hozhatna nekem valami könyvet a vadászatról, Laci bácsi! – kérte öregebb barátját.

Mindjárt másnap kézhez is kapta a könyvet, és a vadászat alapjairól lapozgatva-olvasva, a gondolat gyökeret vert ifjú szívében. Jóleső érzés volt elképzelni magát egy szép vadászkutyával az oldalán, puskával a vállán, egy hajtás sorakozóján vagy csak úgy a területen sétálgatva. Másnap oda is állt idősebb munkatársa elé:

– Laci bácsi, én a legközelebbi fizetésből veszek kutyát, maga meg jelentsen be engem a vadászvizsgára.

– Én nem, de szólok Karcsinak. Ő a vadgazda, az majd bejelent.

És valóban úgy történt, hogy a következő hónapban Sumiacra utazott egy barátjával, ahol a tenyésztő gyönyörű szlovákkopó-kölyköket terelt ki elébük a hóba. Kiválasztott közülük egy kislányt – azt, amelyiket a legszebbnek gondolta –, az lett az ő kutyája. Amikor hazaért, mindenki csodájára járt, nézegették, hisz nem volt még tiszta vérű, törzskönyvezett kutyája előtte senkinek. Sikerült a vadászvizsga is, és egy nap Laci bácsi üvegtéglát tett elé, amelynek egyik oldalába keskeny rést vágott:

– No, Zoli! Ezt a téglát rakd tele tízkoronásokval… Ha megtelik, az pont kiadja majd neked egy puskára. Erre aztán olyan ihletet kapott, hogy még a cigarettáról is lemondott, és mire megtelt az üvegtégla, hatezer koronát szórt ki belőle az asztalra. 5430 koronába került a Merkel sörétes puska, de vett hozzá szíjat és patron is.

Cseperedett a kopó is, Asztának hívta, ahogy a származási lapjában szerepelt a neve. Vigyázott rá, mint a szeme fényére. Járt vele a Kuckóhoz, de tanítgatta nyomkövetésre is, leginkább vaddisznócsapán. Számon tartotta a korát, minden hónapban szeretettel emlékeztette a születésnapjára. Idősebb vadászokhoz csapódott, hogy tapasztalatot gyűjtsön, velük járt ki a területre, Asztát pedig – úgy, ahogy a kezdetekben elképzelte – vezetéken vitte mindig magával.

– Te Pista, a Nagy-szög fölött – tudod, ahol a három kazal van – ma egy nagy disznó nyomát láttam – mondta a vadgazda, épp amikor Zoli is odaért közéjük.

– Tudok róla, Karcsi. Egész héten a nyomába’ vagyok. Rájár a búzára, de sehugy nem birom megfogni… – válaszolt a vadásznaplót lapozva.

– No, majd én viszek magoknak egy kis szerencsét – szólt bele Zoli az idősebb jágerek szövetségébe. – Máma elmegyek magokval.

Úgy is történt, ahogy eltervezték. A vadgazda egymaga kapaszkodott fel a szalmakazal tetejére, Zoli meg egy másik kupacon Pista bácsi mellett foglalt helyet Asztával, aki akkor épp kilenc hónapos növendék volt.

Csendben üldögéltek, mire Zoli a távoli messzeséget kémlelve mozgásra lett figyelmes.

– Pista bacsi, oda nézzen, a nagy-szögi hosszú árok mellett valami feketít! Nézze, ott gyün felénk a kereknyomba’!… Távcsövezték mindketten.

– Hú, gyerek, az disznó… oszt nem is kis disznó. Ez a kan! – mondta csendesen az öreg, és megcélozta a közeledő vaddisznót. Nem kapkodott, mindig hidegvérű ember volt. Szép nyugodtan beengedte a disznót vagy száz méterre.

– Majd hallgasd a becsapódást! – mormolta fiatal védencének.

– Jó! – felelte Zoli. – „Csak tudnám, milyen a becsapódás…” – tette hozzá gondolatban.

Mikor a disznó közelebb ért, hirtelen megtorpant, és emelgetni kezdte a fejét.

– Szagot kapott! Ha most nem l­övök, elugrik! – suttogta inkább csak magának az idősebb jáger, fegyverét a disznó felé irányítva. Azzal megcélozta és lőtt. A disznó azonban elugrott.

– Csattant?

– Csattant! – vágta rá a zöldfülű.

– No, hozd a kutyát, megnézzük… Lemásztak a kazalról, Asztát Zoli hosszú pórázra csatolta, és a rálövésre vezették. A kutya keveset forgott, majd egy helyen megállt, valamit nagyon szaglászott, és hangosan prüszkölte a port, amit szimatoláskor beszippantott.

– Ehe… itt a vér! – kiáltott meglepődve és nagy örömmel Zoli, hogy a kutya nyomra bukkant.

– Mese nincs, ez nagy disznó volt, meg köll várni az öreget – jelentette ki Pista bácsi, pedig szemmel láthatóan nehezére esett a várakozás. Megvoltak azonban a belső íratlan szabályaik, amelyeket be kellett tartani. Aki lőtt, annak meg kellett várnia a társát. Alkonyodott, mire a vadgazdát közeledni látták.

– Karcsi, meglőttem a kant. Zolinak a kutya megtalá’ta a vért… A gazda vizsgálni kezdte a nyomokat. Akkoriban nem volt még sok disznó a területükön, de ő művelt, sokat olvasott ember volt, és sokéves vadászmúltja tapasztalttá tette őt a vadászat minden területén.

– Nem nézem valami jó lövésnek… ezt keresni fogjuk… – mondta ki végül vizsgálódása eredményét.

– Nagy disznó vót, Karcsi! Jó’ kilátszott a búzábó’! – emlékeztette társát a lövő, csitítva talán saját aggodalmát is.

– Ugyan! Fenn ültetek a kazalon, magasból néztétek, azért láttátok nagynak – próbálta a két vadász amúgy is pattanásig feszülő idegét a vadgazda.

– Nos, Zoli, kipróbáljuk a kutyát? – fordult higgadt, tanítói modorral a kezdő vadászhoz.

– Karcsi bácsi, nem fogja agyonütni a kan? – kérdezte Zoli biztos ígéretet remélve.

– Ne félj semmit, nagy disznóhoz nem fog közel menni ilyen fiatal kutya – jósolta az egykori iskolaigazgató.

Elindultak a kutya után, aki fiatal korát és kevés tapasztalatát meghazudtolva, magabiztosan húzta maga után a kis csapatot a sűrűbe.

– Magasan van a törlet. Te Pista, nem lesz ez rossz lövés!… – engedett a hatszázból a kételkedő, és bizakodva haladtak egyre beljebb az erdőn.

– Karcsi, de mondom, hogy nagy disznó vót!… – mérsékelte ezúttal a merész bizakodást a sebző. Követték a kutyát, egy szederindás területhez érve azonban az minduntalan felakadt a mozgást akadályozó póráz miatt.

– Zoli! Itt nem tudunk így menni, engedd el a kutyát – utasította a fiatal ebvezetőt Karcsi bácsi. Ő elengedte, és a kutya, mint valami sokat tapasztalt véreb, kistartolt és azonnal eltűnt. Gazdája kicsattanó büszkeséggel bámult utána, örült, hogy a kutya így megfogódott. Egyszer csak hallják: „Bao… bao!…”

– Valamit ugat a kutya!… – fogalmazott meglepetésében gyámoltalanul Zoli.

– Hát azt a disznót ugatja – felelte mosolyogva Karcsi bácsi. – Gyere, Pista, megyünk hozzá…. de a kutyára vigyázz! – azzal elindultak a kutya hangja felé.

– Pista, te menjél az elejiből, mi meg a gyerekkel a háta mögül közeledünk – osztotta ki a szerepeket az öreg. Ismerve kollégája merészségét, azonban még egyszer utánaszólt, mielőtt amaz eltűnt volna a szemük elől, hogy megkerülje a disznót:

– De a gyereknek a kutyára nagyon vigyázz, mert látod, nagyon nagy a csalán! Lövést leadni csak akkor, ha biztos vagy benne!

– Pista nem felelt, csak eltűnt a sűrűben. Minél közelebb hallották a kutya szabályos ugatását, Zoli a feszültség, a kíváncsiság, a büszkeség, a kutya féltése és a saját félelme egyvelegével lopakodott vadászmesterei nyomában. Mind közül a büszkeség volt a legnagyobb, és az ifjonc gondolatban már cifrázta a történetet, ahogy majd másnap elmeséli a műhelyben Laci bácsinak. Aszta megállás nélkül csaholt, ők pedig mind közelebb értek, mígnem egyszer csak – bumm…! – lövés… – utána csend. Zolinak megfagyott a vér az ereiben, ijedt hangon szólalt meg:

– Karcsi bácsi! Ez agyonlőtte a kutyámot! Ránézett az öregre, és látta hogy az is elpirosodott. Egyszer csak hallják a bozótból:

– Karcsi, vigyázzatok, még él a disznó!…

– Pistám, a kutya? Semmi válasz.

– Pistám, a kutya?! – kérdezte újra, hangosabban.

– Megijedt a lövéstül… – hangzott a bozótból a válasz nagy sokára.

– Hát megmondtam, hogy ne lőjél… csak, hogyha biztos vagy benne! – hangzott a szigorú számonkérés a tőle megszokott éneklő, egyben tekintélyt parancsoló hangján. Hosszú csendet követően a kutya újra morogni kezdett, majd megbátorkodott, és megint hangosan csaholni kezdte a sebzett disznót. Kilenc hónaposan először hallott lövést, ami ráadásul közvetlen mellette csattant, nem csoda hát, ha meglepődött. Vadászvére azonban bátorságra késztette, okos fejében pedig életre kélt a tudat, hogy őrá még itt szükség van. Fiatal gazdája, aki még csak távolabbról merte szemlélni az eseményeket, azt sem tudta, hogy a büszkeségtől dagadjon, vagy az aggodalomtól reszkessen.

– No, jó’ van, a kutya visszagyütt… – mondta a lövő. Addigra már Karcsi bácsi is felbukkant Zolival a sarkában, és látták, hogy a disznó még mindig él, és vészjóslóan vergődik.

– Pista! – kiáltott a gazda a túloldalon álló kollégájára. – Keressé’ valami jó nagy „klockot”! Ne lőjé’ má’, a disznó nem tud felállni, csak húzza magát, de kan… vigyázz, hogy a kutyának nemhogy odacsap!…

Zoli erre már magánkívül volt az izgatottságtól. Figyelte, ahogy Pista bácsi lerakja a puskáját a földre, és egy nagy karóval megy a disznó felé. „Édes Istenem, a puskát lerakták, hát mégis mit akarnak ezek csinálni? – gondolta mindkét tenyerét arcához tapasztva. – Te Isten, ha ez erre fog törni, ez engem megesz!” – szőtte tovább félelmei fonalát.

A kutya közben szépen tartotta elölről a disznót, azt már onnan nem lehetett elhívni, mert teljesen magával ragadta az izgalom heve. Pista elölről, a gazda hátulról közeledett a sebzett állat felé. Zoli észrevette, hogy a kan egyfolytában Karcsi bácsit figyelte, aki a háta mögül rövidítette lépésről lépésre felé az utat. Amikor a disznó észrevette, hogy már nagyon közel ért hozzá, dobálni kezdte a fejét, csattogott a fogaival. Egyenletes ritmusban verte össze az agyarait – …csss… csss… csss… – csak úgy visszhangzott a sötétedő erdőben a kan halálos fenyegetése. „Hát ennek meg mi lesz a vége?” – feszengett Zoli, és csak arra kérte a Jóistent, hogy nemhogy feláll a disznó és felé tör. Egyszer csak hallja Pista bácsi hangját:

– Meg köll szúrnyi.

– Tudom… – szólt Karcsi bácsi elfúló hangon a disznó mögött. A kutya is egyre bátrabban csaholt, sőt már a disznó csuhájába is bele-belekapott, amitől az még ingerültebb lett.

– No, add oda neki a fát! – utasította Karcsi bácsi a karót szorongató társát, miközben ő maga már kését markolászta. Pista bácsi oldalról megbökte a kan nyakát, az utánakapott, és abban a pillanatban beleharapott a karóba. Mialatt a disznó jobbra-balra rángatta a fatuskóba kapaszkodó Pista bácsit, Karcsi bácsi átvágódott a vizesárkon, fülénél fogva elkapta a kant, és leszúrta. Elvágta a torkát Mikov-késével.

A disznó lassanként elcsendesedett. A kutya is érezte és tiszteletben tartotta a rendhagyó pillanat nagyságát, és lihegése egybefolyt a kimerült vadászok zihálásával.

Aszta első leckéje kalandosabbra sikeredett az átlagosnál. A két bátor cserkész olyan ízelítőt teremtett az ő és gazdája számára, ami után együknek sem volt szükséges elmagyarázni, mi a vadászat, és mire való a vadászkutya.