Puszta szerencse….vagy több annál?

Olvastam valahol hogy az az idő, amit az ember beteg gondozásával tölt szent időszak és amit addig imáiban kér, az meghallgatásra talál.
Senkire sem szeretném ráerőszakolni idős szüleim gondozásával töltött éveim emlékét, sőt szánalmat sincs szándékomban kelteni senkiben, mert bár ez a feladat sok lemondással és áldozatvállalással járt, tiszta szívvel kijelentem, ha újra kellene kezdeni, gondolkodás nélkül megtenném.
Csak azért hozakodom fel vele újra és újra mert úgy érzem, ez a korszak megpecsételte és mindig különös módon befolyásolta vadászéletem azon időszakát.
Aki nem hisz, annak mesélhetné maga Szent Hubertusz, annak sem hinné el, akárcsak a szegény Lázár és a gazdag ember esetében.
Van aki csak puszta szerencsének nevezné, én azonban hiszem, hogy sokkal többről van szó. Az alatt a néhány év alatt – azon túl, hogy igazán különleges vadász sikereim voltak – érdekes szituációk, megható események, számomra kedvező következmények sorozataival gazdagodtam.
Egyik különleges vadász sikeremnek érzem a területünkön elejtett legnagyobb testű vadkant. Trófeája nem döntött ugyan még csak helyi rekordot sem, de 250-270 kilós testsúlyának láttán bizony sokan elámultak. Az öregebb vadászok mind azt állították, hogy egykor megboldogult Pista bácsi lőtt ehhez hasonló nagy kocát, de ilyen kant még nem lőtt senki minálunk.
***
Szeptemberi meleg este volt. A nap már lenyugodni készült és gyönyörű, tiszta, teliholdas éjszaka ígérkezett. Párommal egymás mellett bandukoltunk elfoglalni a tervezett leshelyeket. Bekit, a fiatal tacskót pórázon vezettem és közben itt-ott fegyelmezni kellett, mert össze-vissza tekergett, húzott, izgatottan mutatta a vadcsapásokat. Útközben csendesen beszélgettünk. Eddig megszokott életvitelünk hirtelen, beláthatatlan időre hatalmas fordulatot vett. Mérlegeltük, latolgattuk lehetőségeinket, halkan elmélkedtünk a helyzeten ami elé az élet állított bennünket. Elértünk az én lesemhez, de nem bírtunk elválni egymástól. Még annyi mindent el kellett mondani. Olyan keveset, sőt ezentúl egyre kevesebbet lehetünk majd együtt, úgy döntöttünk tehát hogy leülünk egy helyre. Kissé szűkös volt kettőnknek az ülés, de együtt voltunk és ott, Isten legszebb kertjében elhittük, hogy bármi nehézséget tartogat is még számunkra az élet, együtt megbirkózunk vele.
Szemben velünk nagy vegyes erdő, meredek domboldalán akác és tölgyfa váltotta egymást rendszertelenül. Előtte kaszálatlan tisztás húzódott, néhol legyúrt, letaposott foltokkal. Hátunk mögött kukoricaföld sötétlett, amit a mezőtől keskeny, – áfonyabokrokkal, akácfákkal tarkított – sekély árok választott el. Ebbe az egykori kis patak kiszáradt, bokrokkal, akáccal benőtt medrébe volt beágyazva az apró leshely, amiben ketten szoroskodtunk azon az éjjelen.
Halkan beszélgettünk, élveztük a lopott időt, amit újra együtt tölthettünk, meg a természet mindent felülmúló szépségét. A nap bíborszínű pompával búcsúzott el a nappal forgatagától, de ragyogó fényének egy részét otthagyta, rábízta a kerekded holdra s a tengernyi csillagra, hogy meghitt világossággal töltsék be az éjszakát.
A nap fénye elveszett, a nappal zaja elcsitult s az erdő hamarosan életre kélt. Az éjszaka biztonság, gondtalanság, jóllakottság… a szerelmi légyottok fátyla.
A zsenge kukorica tejes magva ellenállhatatlanul vonzotta az erdő árnyait. Dámtehenek hada lopódzott a tisztáson át kisebb – nagyobb csoportokban. Valahol messze ág reccsent egy óvatlan lépéstől, és akkor eszembe jutott a nagy kan amit akkortájt emlegettek.
„Itt kísért valahol ezen a vidéken.“ – töprengtem. „Azt mondják úgy jár, akár a szellem. Soha nem megy kétszer ugyanazon a csapán. Naponta váltja útvonalát… óvatos, furfangos, kiszámíthatatlan. Az ilyen vadat nem könnyű elejteni. Ki kell járni, kifürkészni szokásait, kitartóan olvasni a nyomait s nem utolsó sorban: Őt ki kell érdemelni. Nem kezdő vadász fogja puskavégre kapni, az biztos!“
Ilyeneken töprengtem azon a csillagfényes, tücsökzenés, békavartyogós éjjelen, mire hirtelen zsibongás, nyüzsgés támadt a hátunk mögötti kukoricásban. Vaddisznók! Egész konda volt mögöttünk. Visítás, torzsalkodás hallatszott, csámcsogtak, tépték a kukorica csöveket. Csendben ültünk vállvetve, a nyakam majd kitekertem, úgy igyekeztem megpillantani őket. Szívesen megfordultam volna a szűk padon, de Zoli nyugalomra intett. Azt mondta úgysem lehet látni őket a kukoricatenger takarásában. Megnyugodtam, de azért titkon továbbra is őket fürkésztem, hallgatóztam, nyújtogattam a nyakam. Egészen magával ragadott az élmény, meg sem hallottam csak mikor már a térdemet paskolva suttogta az arcomba, hogy „kint van a nagy disznó!“ Az erdő felé fordítottam a tekintetem, igyekeztem abban az irányban kutatni ahova Zoli mutatott, közben egy kezemmel már emeltem a fegyverem.
„Hol van, én nem látom!“ – suttogtam növekvő izgalommal. Zoli felmérte a helyzetet: nem volt idő tétovázni, kettőt-hármat lép és mindjárt eltűnik a látókörünkből. Még egyszer rám nézett és tudatosította hogy én tényleg nem látom, ezért emelte ő is a fegyverét.
De akkor megpillantottam. Éppen kilépett az erdő árnyékából s a hold ragyogó fényében már tisztán láttam sötét körvonalát.
„Látom, látom, látom!“ – szaladt ki izgalmamban többször is a számon.
„Lődd meg!“ – húzta vissza Zoli csendben a puskáját.
„Évus de ez nagy disznó, jól meg kell lőni!“ – fűzte még hozzá suttogva.
Kitámasztottam a fegyverem, a vad megindult. Zoli többet nem szólt csak csendben figyelte, ura leszek-e a szoros helyzetnek. A helyszűke nehezítette a mozdulatokat és miközben őt már egészen a les sarkába szorítottam, végre sikerült célkeresztbe fognom a vad testét, de a szemem nem tudtam egészen közel húzni a távcsőhöz. Kisebb kört fogtam, de minden idegszálamat megfeszítve a célkereszt jó elhelyezésére fókuszáltam, s mikor a kan egy szempillantásra megtorpant, elsütöttem a fegyverem.
Rálövés után a disznó nagy ívet leírva, erőteljes tempóban befutott az erdőbe. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk, milyen irányba csörtet benn az erdőben, s közben szívünk egy ritmusban kalimpált. Nem futott messzire, hatalmas puffanást hallottunk, talán fához csapódott és úgy tűnt, lerogyott a közelben.
Nem messze tőlünk vendégvadászokkal ültek kollégáink, s hallva a lövést telefonon érdeklődtek mi a helyzet. Megbeszéltük hogy megvárjuk őket és együtt megnézzük. Mikor a kaszálatlan mezőre értünk, oda ahol a disznóra rálőttem, a derékig érő fű láttán feszengő pillantást váltottunk Zolival, és kimondatlanul is ott lógott a levegőben a kérdés, „mégis mekkora volt ez a disznó?“
Kár volt Bekit rátenni a meleg nyomra, mert hangos csaholásával felállította, majd elzavarta a sebágyába befeküdt disznót. A rálövéstől alig húsz méterre feküdt.
Tanakodni kezdtünk mi legyen tovább. Beki mindenesetre leszerepelt. Lázas izgalmában fülsiketítő hangon csaholt és futkározott a disznó nyomán fel-alá. Egyértelmű volt, hogy az akkor nem volt neki való feladat. Az eszmecserét a vendégeit kísérő elnökünk zárta le, miután megpillantotta a disznó tenyérnyi lábnyomát.
„Ezt nem lehet este keresni!“ – mondta határozottan és a téma le volt zárva. Másnap aztán Bea, az akkor még fiatal szlovák kopó jól bevált finom orrával, és Asztor a tapasztalt, tettre kész disznóvadász jagdterrier, közös erővel követték a sebzett kan útját. Kollégáink is csatlakoztak az utánkereséshez vendégeikkel együtt a hajnali lesvadászat után. A sűrű szedresbe vezetett a két kutya, ahova már csak az óvatos, tapasztalt öreg rókát, Asztort engedtük be póráz nélkül. Hamarosan rekedt hangjával röviden meg is jelezte a disznót, de azt nem mondta, hogy él-e vagy már elpusztult.
Viktor egy huncut mosollyal meghúzta a pálinkás üveget, hogy – mint mondta – erőt gyűjtsön a feladathoz és Zolival együtt négykézláb másztak a szedresbe, a kutya hangjának az irányába. Összesen heten álltuk körül teljes fegyverzetben a benőtt erdőrészt.
„Zoli!“ – hallatszott néhány percnyi csendet követően Viktor hangja a sűrűből – „ezt gyere megnézni, mert ilyet még nem láttál….. de még én se!“
A disznó dermedten feküdt a hasán, abba az irányba fordulva, ahonnan a veszélyt várta. Viktor természetesen nem állta meg, hogy kissé meg ne tréfálja a feszült társaságot, s hogy a szedrest körülállók adrenalin szintjén ne állítson egy kicsit.
„Vigyázz, megy a disznó!“ – kiabálta pánikot keltő hangon. A hatás persze nem maradt el, pillanatra mindenki megfeszített érzékkel koncentrált és tapasztotta ujját a ravaszra.
Ez a disznó akkora volt, hogy emberi erővel és főleg abból a sűrű bozótból lehetetlen lett volna kihúzni. Az elnök autójához rögzítve sikerült csak kimozdítani ezt a valódi monstrumot.
A vadászlak udvarán szolgáltattunk végtisztességet ennek a tekintélyt parancsoló, hatalmas kannak.
Tisztelet és békesség a vadnak!