A féltékeny dalia (2. rész – a vadász szemével)

Valami felfoghatatlan féktelenség keríti mindig hatalmába, amikor megérinti a tavasznak ez a semmihez sem hasonlítható, leírhatatlan illata. A kikelet első érintése, amit az ember valahol legbelül inkább csak megérez mint megtapasztal. Attól a pillanattól fogva még a madárdal is másképp szól…de lehet hogy ez csupán a vadász megbódult érzékeinek ámítása.
Májusban a legillatosabb az erdő. Az embert szinte megszédíti a virágillat.
Kicsit késve iratkozott a vadásznaplóba, az ígéretesebb helyek mind el voltak már foglalva, ezért a terület szélére kényszerült. A patak menti magaslesre telepedett. Nem szerette ezt a helyet mert közel volt a falu és gyakran zavarkodnak sétáló emberek, futók, motorosok arrafelé. Kora tavasszal disznó ott csak elvétve jár, nyár végére meg megugrik a kukorica és akkor már hiába van rogyásig vaddal a végtelen tartomány, csak a vakszerencsében bízhat a vadászember, hogy hátha kilép a biztonságot nyújtó dzsungelből egy, a holddal pillantást váltani kívánkozó vaddisznó.
***
Azon az estén azonban semmi sem tudta kedvét szegni, még azt sem bánta ha egy fia nyulat sem fog látni. Egyszerűen csak kinn akart lenni, hallgatni a madarakat, érezni az illatokat. Figyelni a lemenő nap fényét és csendben várni, hogy a sötétség rátelepedjen.
Lehunyt szemmel támasztotta fejét a les oldallapjához, mire valamiféle csapkodást meg a bozót zizegését hallotta valahol a közelben. Halkan kikukkantott az építmény oldalán és tágra nyílt szemmel bámulta élete legszebb őzbakját, amihez hasonlót azelőtt még sose látott. Kicsit szűk állású de egyenletesen vastag szárait, hosszú, hegyes, szabályos ágak díszítették. Egy akácsarjat csépelt agancsával, lábával erőteljesen kaparta a talajt de mindemellett szerfelett óvatos volt. Mozdulataiból megfontoltság áradt, gyakran felkapta fejét és figyelt. Nem időzött soká. Gyorsan elvégezte amiért jött és mint egy jelenés, eltűnt a patak menti kökényesben.
A vadász egy jó nagyot nyelt és fejét hangtalanul visszaengedte a deszkalapra. Behunyt szemmel, izgalomtól dobogó szívvel suttogta: “Hát megvagy!” Nem felejtette még el a tavaly látott szépséges bakot, akit a szemközti tölgyesben riasztott fel. Mennyit járt utána azon a nyáron, csak hogy még egyszer szemügyre vehesse…de hiába. Már szinte elhitte, hogy csak látomás volt.
“Nem volt délibáb, él és szépsége teljében készülődik a párzásra…Micsoda fejedelmi bak!” – magasztalta gondolatban. Mire az est belepte, teljesen belehabarodott és azt remélte: nem a véletlen műve, hogy immár másodszor sodorja elé a sors.

Az őzek nászidőszakát még soha nem tapasztalt izgalommal várta. Akkor még nem sejtette, hogy hamarosan nem csupán sóvárogni fog a bak után, hanem szinte a megszállottja lesz. Azelőtt soha nem érezte igazi erőpróbának az őzbak vadászatát. Nem is gondolta, hogy egy tapasztalt, óvatos, korosabb bakot kijárni mekkora megmérettetés.
A vadászidény kezdetével a patak menti páholyt szinte kibérelte magának. A bak azonban többé nem mutatkozott. Dámok járták naponta a kukoricaföldeket, napraforgó ültetvényt. Vaddisznók serege zajongott a dús kultúrnövények rejtelmében, napirenden járt néhány suta gidájával, de akire várt, annak híre hamva sem volt.

Elkezdődött a párzás ideje és újfent reménnyel járt ismét a területre.
A nyár olyan hévvel telepedett a világra, amivel minden addigi pályafutását felülmúlta. A perzselő hőség az őzek üzekedését is visszavetette a terület minden részén.
Egy holdvilágos éjjelen azonban meghallotta a jellegzetes hangokat. A háta mögötti kórós mezőn sutát hajszolt a bak. Szeméhez tapasztotta a látcsövet, de hiába ragyogta be a hold tündöklő fényével a határt, az emberi szemek előtt rejtve maradt a titok.
Csalogatta harmatos reggelen, forró alkonyokon, nyáresős délután, de hiába fújta őzhívó sípját, a bak figyelemre sem méltatta, pedig úgy érezte már mesteri szinten csinálja.
Napkelte után egy reggel rászánta magát, hogy bármily alávaló is ilyenkor zavarni, lemegy és megnézi a csalitost, ahol teliholdkor hallotta a násztánc dobogó lépéseit. A felfedező út végén csüggedten ballagott hazafelé mert rádöbbent, hogy ezt a bakot az üzekedés végéig, ezen a helyen még csak megpillantani sem fogja.
“Micsoda fondorlatos fickó!” – tűnődött hazafelé orrlógatva. ”Eszményibb helyet a nászra nem is találhatott volna.” Úgy vélte, az a vidék a bak számára maga a paradicsom. Az égigérő burján fátyolként őrzi a nász meghitt rítusát, a szerelmi birtokot pedig a tápláléklánc legnemesebb variációi zárják körbe. Az idilli környezet szívében, a csipkebokrok fövenye rejtette patak vize meg szinte megkoronázza az uradalom értékét.
Annak ellenére, hogy vadászunk a terep felderítése során kíméletlenül szembesült a rideg valósággal, képtelen volt letenni róla. Nem adta fel a reményt sőt minél elérhetetlenebbnek tűnt, ő annál jobban vágyott rá. Minden nap új reménnyel lopakodott a leshez, melyhez már egészen kitaposta az ösvényt.

Egy sötét hajnalon puhán lépkedett a kijárt csapáson és halkan elhelyezkedett a lócán. Mozdulatlanul várta a pirkadatot. Csendben figyelte a környező vidéket, a gyomos mezőt, hátha valahol megpillantja a pihenő bakot, de mindenütt tompa csend honolt. Feltűnt neki, hogy miként ő is csapást taposott a földúttól a les lábáig, a gazos területet is alaposan legyúrták már az ördöggyűrűkkel. Az őznász ideje a végéhez járt.
Felkelt a nap, s máris eszméletlen meleget lehelt a földre. Rápillantott a combja mellett szétnyitott kazettára, amelyben az őzhívó sípjai sorakoztak. Eszébe jutott, hogy öreg barátja a minap mesélte, hogy egyszer a gidasíró síppal csalta be a bakot.
“Mit veszíthetek?” – gondolta és kétszer belelehelt az apró fából készült ketyerébe. Néhány perces időközökben újra és újra megfújta. Mit tesz Isten, a semmiből egyszer csak előkerült egy suta. Nézelődött jobbra-balra, mintha a hangforrást kutatná. Unott tempóban, időnként újra és újra megszólaltatta a sípot. A suta egyre izgatottabbá vált s láss csodát – csaknem a les alól – a patak menti sövény árnyékából kiügetett a bak. Éktelen bakogással a suta mellé ugrott mint a bokorból kiugrasztott nyúl, és már szökkent is tovább nyílegyenest a napraforgóba. Ösztönösen felkapta fegyverét de még célba venni sem volt esély, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. A szíve csakúgy zakatolt az izgalomtól, már azt hitte kiugrik helyéből.
A suta ide-oda toporgott még mindig de nem ment el, így hát a kitámasztott puska fölött – lesz ami lesz – fújta tovább a sípot. Egyre panaszosabban, egyre hangosabban, most már megállás nélkül.
Egyszer csak a szemközti nyiladékon kidugta fejét egy fiatal nyársas agancsú bak. Félénken, majdhogynem lábujjhegyen elindult a suta felé. Időnként megállt, hallgatózott, tekintgetett minden felé.

A hatalmas Isten legszebb csodái mellett néha csak úgy elmegy az ember, így sokak szeme előtt rejtve maradnak, de a vadász akkor tanúja lehetett egynek. (ő legalábbis csodaként tekintett rá) Hirtelen fellibbent a napraforgó függönye és délcegen, akár egy daliás vitéz előlépett a tartomány ura. Fenyegető lassúsággal közeledett a kéretlen látogató felé, magasan felhúzott térddel menetelt, koronáját fejedelmien a magasba tartva.
Egyetlen pillanatra megállt – talán hogy nyomatékosítsa hatalmát és feljebb való rangját – és ekkor eget rázó robajjal eldördült a fegyver. A magas kórók szövedékén át utat hasított a bak szívéhez a lövedék. Leterítette testét a láthatárról, és egy lila bogáncsvirág remegése jelezte utolsó életjeleit azon a helyen ahol elesett.
Úgy érezte, hogy soha ilyen tisztelettel még nem állt vad ravatalánál. Kitartó, kemény küzdelem volt egy derék, megfontolt, ugyanakkor furfangos vitézzel szemben.
Tisztelet és békesség a vadnak!