Szőrén szálán elveszett

A december fagyot és dermedést lehelt a tájra, és letépte az utolsó levelet is, amit addig dédelgettek a fák. Az erdő fehér csipkés zúzmarába öltözött, és a kopár ágak közt szomorú hangon dúdolt a szél. Olyan volt minden, mint egy lassú gondolat.

Az ember ilyenkor behúzódik otthona meleg kuckójába. A tél fehér szárnyú madarát a kandalló tüzénél csodálja inkább, a karácsony illatával, édes ízekkel, zamatos borral kényeztetve testét és lelkét.

Csak a vadászember nem fázik, nem éhes, és talán nem is fáradt, mert az ő békéjét odakinn osztják. Mindegy, hogy rügyező tavasz van, perzselő nyár, esős, ködös ősz, vagy épp fagyos tél tombol.

A vadgazda gondterhelten lapozta viseltes jegyzetfüzetét, mert az év vége már a sarkukban lihegett, és a vadászati terv még korántsem volt teljesítve. Két, négy éven felüli dámbikát kellett még terítékre hozni, és bár a társaság tagjai naponta csimpaszkodtak odakinn a fagyos leseken, vagy taposták a barcogáskor dámbikáktól nyüzsgő szálasok ösvényeit – hiába várta nap mint nap a megkönnyebbülést hozó értesítést.

Pár nap volt még karácsonyig. A szántásokon és az erdő talaján megmaradt a tél első hótakarója. Friss hó nem hullott, az meg alig fogyatkozott, mert bár napközben mindig elcsent belőle keveset az alacsonyan járó nap, de esténként dermedt palástot terített rá a fagy, és acélkezével fogva tartotta.

Zoli még sötétedés előtt elérte a magaslest, és sikerült olyan hangtalanul felkúsznia rá, hogy a fagyos repcén legelésző őzek még a fejüket sem emelték fel. Elhelyezkedett a lócán, körbetávcsövezte a havas vidéket meg a hóban turkáló őzeket, majd elégedetten hátradőlt. Kicsit kimelegedett idejövet, mert akkoriban még gyalog járt.

Hamarosan elült minden hang, és olyan csend lengte körül, amilyet csak a téli erdőben észlelhet az ember. Ilyenkor a vad is nesztelenül jár, közeledtére az embert néha csak a saját szívverése figyelmezteti. Egyre hidegebb lett, és másfél óra múlva már fázni kezdett. Ha megmozdult a merev gubbasztásból, még jobban érezte a hideget. Pakolászni kezdett, úgy gondolta, végigmegy az erdőn, hátha „megmozdít valamit”. Már a puskát is a vállára kanyarította, amikor valami mozgást hallott a déli oldalon fekvő cseres felől.

Kisvártatva kidugta az orrát egy dámbika. Szép, hibátlan agancsú lapátos. – Megvan tán hatéves! – mustrálgatta a távcsövén át. Mindjárt utána megjelent még egy bika. Az is hasonló korú lehetett, de az ő agancsa nem volt olyan szép szabályos csipkézetű, mint az elsőnek. Egyik lapáthosszát egy arasszal rövidebbre növesztette, mint a másikat, s egy, a közepébe nyúló mély bevágás is éktelenítette. Ám a bemutató még ezzel nem ért véget, mert – mintha egyszerre kiszakadt volna a zsák – egymás nyomában sorakozott kifelé egy sereg dámbika.

Tizenötöt számolt, mire elcsendesedett mögöttük a pagony. Volt köztük mindenféle a csapostól a lapátosig. A rudli mit sem sejtve, mohón nekiesett estebédjének, de legelészés közben rá-rásandítottak a túloldalon feketéllő silóra is, amit már minden bizonnyal ismertek és látogattak már előtte is.

„De jó, hogy kitartottam!” – futott át Zoli agyán, miközben halkan visszaereszkedett a lócára, és a palánkra támasztotta fegyverét. Keveset még méregette a népes rudlit, alig hitt a szemének.

„Ennyi bika egy kupacban… el se hiszik nekem!” – gondolta lázas izgalommal. A céltávcsövön át kémlelte őket, végül ráhúzta a célzót arra a mély bevágású, vastag nyakú lapátosra, amelyet az elején kinézett magának … de hirtelen meggondolta magát. „Ah, nem leszek szemtelen!” – gondolta lemondóan, de azért vágyakozva figyelte még egy darabig a bika szépséges fejdíszét. „Nincs egy hónapja, hogy meglőttem a silóban azt a barcogásban lesoványodott harcost… ráadásul bronzérmes lett a trófeája. Ha most hazaállítok egy újabb érmes bikával, mindenki a száját fogja húzni… megvagyok én a rosszmájú megjegyzéseik nélkül!” – egyezett ki saját magával.

Ekkor vette csak észre, hogy az egyik ifjonc milyen különös agancsot növesztett. Jobb lapátja teljesen ép volt, bal felén meg egy rövid, csipkézetlen csonk torzította a fejét. Nem küzdött tovább a „bőség zavarával”, végleg elhatározta magát. Iparkodott célba venni, de sehogy sem bírta benne tartani a távcsőben a bika testét. Szaladgált a célzó fel-alá, ide-oda, mert a hidegtől meg a vadászláztól úgy remegett a keze, mint még soha. Mikor a szálkereszt nagy erőfeszítéssel megállt a bika lapockáján, útjára küldte a golyót.

A bika megugrott, feléje fordult, és kilépett a látószögéből. Talán ha tovább szemmel tartja, másképp alakultak volna a dolgok, de ő távcsövén át a menekülő dámrudlit követte, amíg csak el nem tűntek a horizont mögött.

– Akkor lássuk „Diana kegyit”! – gondolta elégedetten, miután a rudli kereket oldott. Körbefuttatta a repcén a szemét, betekintett az erdő minden szegletébe, de csalódottan vette tudomásul, hogy a „zsákmányát” keresni kell. Leballagott, megvizsgálta a rálövés helyét. Talált néhány csepp vért a helyszínen, de tovább nem látott érdemes nyomot, ezért inkább hazament kutyaért. Asztor minden hájjal megkent, belemenő jagdterrier volt.

A dámvad utánkeresése nem volt éppen rá szabott munka, de már nem egy elfuserált lövés után bizonyította, hogy nem kell az ő orrát alábecsülni. Gazdája megmutatta neki, hol állt, akit keresni kell. Asztor pördült-fordult a nyomok közt, és elindult a magasles felé, ahonnan a lövést leadta.

– Okos kutya… igen, jól tudod, onnan jött a gazda! – simogatta meg a fejét, és visszahúzta őt a vérre. A kutya azonban megint csak a les felé húzta a pórázt.

– Asztor, pfuj! Az a gazda szaga, mondtam már… keresd a szarvast! – szólt rá kicsit türelmetlenebbül, de a négylábú segítség harmadszor is és mindenáron csak abba az irányba szimatolt.

Zoli, így a hosszú nap vége felé közeledve, már kijött a béketűrésből. Nagyot kiáltott a kutyára, és rántott egyet a pórázán. Asztor tudta, hogy gazdája éppoly heves természetű, akár csak ő maga, ezért jobbnak látta nem „vitatkozni” vele, mert tapasztalatból tudta, hogy az sehová sem vezet, ha nekik összeakad a bajszuk. Engedelmesen lenyomta hát a fejét, és taposta fel a szőlős felé a havat, amerre a rudli elszelelt…

– No látod, arra mehetett! – szentesítette a lépést a gazdi, és nagy kő esett le a szívéről, hogy végre jó nyomon vannak. Asztor felbóklászott egészen a szőlős menti földútig, ahol talált egy vércseppet. Mit vércseppet – cseppet csepp után, végig az úton, akárha festve lett volna! Zoli lelkesen követte az újfent izgatott kutyát. Kicsit furcsállotta ugyan, hogy a sebzett vad sehol sem tért le a földútról, de igazából csak akkor kezdett sántítani szerinte a dolog, amikor az útelágazásnál a falu felé vette az irányt a vérét ontó dámbika. Itt már aztán a fejéhez kapott, és ha nem lett volna kimerült, éhes, átfagyott és reményvesztett, talán jót mulatott volna a felismeréstől.

– Asztor! Hát te bohócot csinálsz a gazdádból?…Te el akarod hitetni velem, hogy ez a dámbika hazagyalogolt nekem! Hát miért nem mondod, hogy a kolbászba valót fuvarozta valaki erre? – megpaskolta kutyáját, és orrukat lógatva hazaballagtak.

Másnap reggel kiment megnézni a környező erdőket, a bozótost, az árkokat. Végigment a szőlőn, átpásztázta a környék minden négyzetméterét. Kereste másnap, kereste harmadnap, nem adta fel még negyedik, sőt ötödik nap sem. Megnézte alul, tetején, középütt, mindenhol…de a bika szőrén-szálán elveszett.

Már kezdett megbékélni a gondolattal, hogy kénytelen feladni a nyomozást, és lemondani a dámbikáról, amikor Istvánkor megcsörrent a telefonja, és Jani szólt bele.

– Gyerünk ki a Faluéba egy cseppet! Van még maradva egy dámbika. Itthon csak tömöm magam a sok étellel, hátha szerencsénk lesz… Kisétáltak. Ő ugyanarra a lesre telepedett, ahol novemberben a „silós” dámbikát lőtte, meg ünnepek előtt a korcs agancsút megsebezte. Jani továbbment, át az erdőn, a szomszéd határ szélébe. A lesen ülve, még élénkebben villant fel benne a keserű emlék, ami azóta sem hagyta őt nyugodni .

„Hova a fészkes fenébe mehetett az a dámbika?!“ – kérdezte talán már századszor önmagától. – „Majd hajtásba megtalálják a príbeliek. Megismerem ezer közül… a korcs agancsát nem lehet összetéveszteni.“

Amint így töprengett, Jani hívta megint.

– Zoli, gyerünk haza, majd megfagyok. Egye a dámbikát a fene ott, ahol van! Nem fogok miatta megfagyni – mondta, és Zoli érezte a hangján, mennyire vacog.

– Jól van, Jani, de tudod, mit? Várjál még egy keveset, én felballagok hozzád az erdőn, hátha valamit megugrasztok neked, majd utána együtt megyünk haza.

Csak amikor megmozdult, akkor vágott belé is a jeges levegő. Lekúszott a létrán, és a les mögötti erdőn elindult felfelé. Néhány lépés után valami szokatlan, sötét kupacot pillantott meg, amiből egy csülkös láb kandikált ki. Egyből elmúlt a didergése, mert hirtelen olyat dobbant a szíve, amitől szinte felforrt a vére. Korcs agancsú dámbikája ott volt nekidőlve egy kidőlt fának, alig ötven méterre a lestől. Egészben volt, még a rókák sem bántották, csak a szemét vájta ki a varjú.

– Asztor… csillagom! Hogy én mikor tanulom meg végre, hogy mindig hallgatni kell rátok!…