Tavaszi bőségkosár

A tavasz virágaitól duzzadó erdő illata kicsalogatja kuckójából az embert, s szemet gyönyörködtető káprázata üde harmóniát lop a hosszú télben elpuhult, nyűgös lelkébe. A vadon zabolátlan forgataga kitartásra, újrakezdésre buzdítja a csüggedt, reményvesztett embert. A természet arculütései, a hideg acélfoga, vagy az ár pusztító hordereje megtépázhatja, de örökre el nem pusztítja ami él. A nap melengető sugara, az erdők, rétek – makacsul – évről-évre kibontakozó zöldje, minden egyes kifeslett növény s a madarak szakadatlan csivitelése azt hirdeti az embernek:

mindig van kikelet, mindig van tavasz!

Egy csodaszép napsütéses tavaszi nap reggelén őzek kis csoportját kukkeroztam, a túloldali domb lábánál pedig hatalmas dámvad rudli ejtette rabul tekintetem. Önfeledten élvezte az április busás adományait az erdő vadja. Zavartalanul csipegettek, bóbiskoltak a lucernások, búzatáblák szélvédett szurdokaiban.

A kelő nap fényénél – mint milliónyi kis ékszer – harmatcsepp csillogott a fűszálakon. Az erdőn át próbáltam a dámokat becserkelni, hogy jobban szemügyre vehessem a bikák csapatát, és miközben vadcsapáson haladva próbáltam a közelükbe settenkedni, egy dámbika hullott agancsába botlottam.

Arra gondoltam, a tavasz illata magát a Teremtőt is megrészegíthette, mert aznap ugyancsak bőkezűn hintette a szerencse magvait, amikor ugyanis hazafelé tartottam a hullott aganccsal, egy vadász kollégával futottam össze, aki kezébe vette a mutatós agancsot és azt mondta, ő “ezt” a bikát ismeri és nemrég le is fényképezte.

A fotó valóban felfedte a dámlapát délceg tulajdonosát.

***    

Aznap délután egymagamban, de korántsem magányosan üldögéltem egy vegyes fájú erdő menti tisztás magaslesén. Csendesen figyeltem a lenyugvó napot, aki tanúja volt a szerencsés reggelnek. Az égbolt felhőtlen, csodálatos kékjébe meghitten kapaszkodott a növekvő félhold. Fénytelen alakja alkonyatra bensőséges világossággal tölti be a tartományt.

A kerek tisztás dús lucernával táplálta az erdő túlontúl megfáradt, sokat koplaló lakóit. Lágy tavaszi szellő fésülte még zsenge szárait, és vadkörte meg kökény virág illatát hozta felém. Mélyen beszippantva próbáltam emlékként fogva tartani az oly gyorsan tovatűnő tavasz aromáját. Valahol messzebb kakukk tanította nevét az erdő népének, a csalogány meg olyan ékes hangon trillázta világgá hazaérkezését, hogy az olykor-olykor fellibbenő fuvallat is elnémulva hallgatta. Egy suta bukkant ki az erdőből. Óvatos, kecses lépéssel közeledett. Gömbölyded hasa előrehaladott vemhességéről árulkodott.

A hátam mögötti erdőből őzbak dugta ki a fejét. Összenőtt koszorúiból mint két vastag karó, úgy meredt égnek széles terpesztésű, dúsan gyöngyözött agancsa. A már szinte teljesen leháncsolt barkából baloldalt hiánytalan, rövid ágú, jobboldalt villás fejék tört utat magának. Erőteljes, hivalkodó mozdulatokkal jelölte felségterületét.

A túloldalon egy másik bak tűnt fel. Egy sutával lépegetett a lucernásban. Gyufaszál vékony nyaka fiatalságát tükrözte, de az érzékeny háncs takaró alatt magas, szabályos hatos agancsot rejtegetett, amelynek tekintélyes mérete egy öregebb vitéznek is becsületére vált volna.

Arra gondoltam, milyen lendületes, mégis békés, harmonikus a természet. Az őzanya még testében rejti fiát, a bakok meg már a szerelmi színhelyet készítik, nászruhás díszben sürgetik az új élet diadalát.

Ekkor a lucernáson legelésző őrszemek viselkedése hirtelen valami másra terelte figyelmem. Az őzek szoborrá merevedve hallgatták az erdőből kifelé tartó lépteket, amit kisvártatva az én emberi fülem is felfogott. Hatalmas vaddisznó kerek teste tűnt fel a túloldalon. Böhöm termetét látva elbizonytalanodtam. “Lássuk csak, ki vagy te?” –vallattam távcsövemen át a messzeségben feketéllő monstrumot. “Magányos kan? Vagy vemhes, netán későn fialt anya lehet, akit malacai várnak valahol egy fészekben?” Röviden átvágott a lucernáson, és kereket oldott. “Hadd menjen!” – súgta gondolatom, “Ilyenkor jobb a nagy disznót elengedni, az kevésbé fáj mint a lelkifurdalás.”

Békés alkony váltotta fel a nappali nyüzsgést. Elcsendesedett már minden, egyedül egy makacs szajkó hallatta rikácsoló hangját, megszegve az est némaságot követelő íratlan törvényét. A félhold sárgás fénye kiélesedett, s egy bagoly sejtelmes hangon huhogva köszöntötte a vadászat kezdetét.

Az éber őrzők figyelme megint az erdő sötétjére szegeződött. Füleltem én is és a felismerés hirtelen adrenalinnal töltötte meg végtagjaim: vaddisznó aprózó, ütemes lépteitől zörgött az avar.

“Nem is egy, legalább ketten “társalognak” kifelé a pagonyoson… de lehet, hogy anya vezeti porontyait a legelőre?” –  fejtegettem gondolatban a zajongók kilétét. A lucernás szélén hirtelen megállt a csörtető társaság, és a fák árnyékából méregették a fátlan térséget. A lucernán már hangtalan volt a léptük. Két süldő érkezett a legelőre, hogy tápláló zölddel indítsák estebédjüket. A két ifjonc csak nemrég vehetett búcsút a kondától. Anyjuknak bizonyára fontosabb küldetése van, semhogy őket pesztrálgassa. A jövő generációjával kell most törődenie. Ők idén már legény, vagy leánysorba léptek, ideje saját lábukra állni, de különben sincs semmi kedvük a tejszagú, zsibongó koloncokkal nyűgösködni.

A két cimbora mohón habzsolni kezdte a zöld táplálékot. Halkan felemeltem a sarokba támasztott fegyverem és a puskatávcsövön követtem tovább néma léptüket, miközben zakatoló szívem zaboláztam.

A kisebbet vettem célba. Vártam hogy megmutassa oldalát és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. Szentségtörésnek hatott kis fegyverem robaja az esti némaságban, de a lövés után mindkettő elugrott.

Amint szertefoszlott a torkolattűz villáma, láttam hogy külön váltak egymástól.  Egy pillanat alatt elnyelte őket az erdő.

A lövést hallva hamarosan párom is megérkezett, aki egy közeli lesen ült. Lámpával fentről megvilágítottam a rálövés helyét, hogy legyen egy biztos kiindulópont az utánkereséshez. Vérnek azonban semmi nyoma nem volt, se közel, se távol.

Beki, a szálkás tacsi már türelmetlenül fészkelődött az autóban. Szeméből csakúgy izzott  a tettrekész izgalom. Ő is hallotta a lövést és pontosan tudta ez mit jelent. Előkerült a nyakló és a hosszú póráz, így minden kétséget kizáróan tisztában volt azzal is, hogy ezután ő lesz a főszereplő. Minden szőrszála remegett az izgalomtól.

Lámpákkal felszerelkeztünk és szabad teret adtunk neki. Tüzesen állt a csapára. A rálövés helyétől kiindulva először megmutatta mindkét disznó menekülési útját, végül kiválasztotta a sebzett nyomát és – mivel vére kötelezi – hangosan csaholva követni kezdte. Valami tíz méter után találtunk pár cseppet levélen s törletet egy akácsarjon. Papírral megjegyeztük a találatot igazoló nyomokat, s óvatosan tapostunk a kutya után. Erős disznó szagot éreztünk végig az úton, bár a sötétedéssel feltámadt szél szemből fújt. Beki egyre buzgóbb, egyre követelőzőbb lett. Mind szaporábban szedte parányi lábait és csaholva tiltakozott korlátozottsága ellen. Úgy véltük, a közelben lehet a disznó. Megszabadítottuk hát a nyaklótól és szabad keresésre engedtük. Néhány másodperc után már hallottuk is ugatását egy közeli árokból.

“Tudom hol van” – mondta Zoli – “gyere, visszamegyünk a lucernára és az erdei úton lemegyünk hozzá autóval!”

Azzal megfordult és már trappolt is kifelé, én meg durcásan botladoztam utána.

Útban az autó felé hangot is adtam bosszúságomnak. Ésszerűtlennek tartottam az autóval megtett kerülőt. Egyrészt  már nem voltunk messze a helytől, ahol Beki ugatott, másrészt meg éppen őmiatta aggódtam, mert közben – hallva távolodó lépéseinket – abbahagyta a csaholást.

Rövid civakodás után párom engedett és visszamentünk oda, ahol utoljára hallottuk Bekit. Szólítgattuk, sípoltunk… de csend volt. Hosszas becézgetés után végül egyszer elvakkantotta magát. Vonakodva, de végre előkerült a sötétből.

Szagolgatni kezdtük a fejét:

“Disznónál volt!” – mondta Zoli. Rátette újra a nyaklót és keresésre buzdította.

“Mutasd, mutasd meg, hol a pusko!” – kérlelte kedves, biztató hangon.

A vadászatot jelentő intonáció drogként hatott rá és azonnal aktiválta parányi kutyatestét.  Bevitt egy burjánnal benőtt árokba, de hiába forogtunk, világítgattunk, a disznót nem láttuk sehol. Csak jellegzetes szaga terjengett élénken mindenütt. Tétlenül toporogtunk, biztattuk a kutyát, de nem lettünk okosabbak és amikor Beki egy majdnem derékszög–meredekű vadcsapáson húzott kifelé, majd pár lépés után visszakanyarodott, Zoli megelégelte a dolgot.

“No ebből ennyi elég…. menjünk haza!”

Bevallom én is feladtam. Arra gondoltam, hogy ha a disznó sebzetten feljutott azon a bércen ahova a kutya húzott, akkor én nagyon elhibáztam a lövést.

Hazamentünk, de valahogy egyikünk sem kezdett vetkőzni a vadászruhából, csak ültünk és töprengve bámultunk magunk elé, meg a tacskó csalódott, szomorú szemét figyeltük. Kimondatlanul is egy volt a gondolatunk: a legnagyobb csalódás nem is a kinn maradt sebzett disznó, hanem Beki volt. Ő az egyik legjobb kutyánk, a falkavezér. Egy igazi kis kullancs, aki ráakaszkodik a vadra és küzd utolsó vérig. Persze volt már sikertelen munkája, vagy éppen nem neki való feladat, de ez nem olyan volt! Meleg, véres vaddisznó nyomot nem szokott csak úgy elveszíteni… ez egyáltalán nem vallott rá. Mindketten éreztük, hogy itt valami nincs rendjén.

Zoli még egyszer lehajolt, hogy megszagolja kócos fejét meg a száját, utána felemelte s odatartotta nekem is az apró jószágot. Vaddisznó szaga volt!

“Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az a disznó ott van valahol az árokban, csak valami miatt nem vettük észre!” – mondta hirtelen Zoli.

Elmegyünk, megnézzük még egyszer?” – kérdeztem reménnyel teli hangon.

“Meg! De a Bisztrával.”

Bisztra –  az akkor 5 éves szlovák kopó – valami különleges megérzéstől vezérelve, orrát a kapunyílásba fúrva várt minket. Bekit már rég körbeszaglászták s az egész falka tudta, hogy disznóság van a dologban, de Bisztra valahogy megérezte, hogy ez még egy lezáratlan eset. Amikor bezártuk magunk mögött a bejárati ajtót, a kapukilincsre szegezett szemmel, nyöszörögve “ígérte”, hogy majd ő megoldja a fennakadást.

A területre érve a rálövés helyétől vágtunk bele ismét a keresésbe. Kopónk vezetéken, hangosan szivattyúzta a szagot. Gyönyörűség volt nézni igyekezetét, szorgalmát. Lelkesedése minket is magával ragadott és ismét hatalmába kerített a reménykedés. Hajszálpontosan haladtunk a Beki által felderített csapán. A papír jelzéseket úgy tapostuk a földbe, ami nyílegyenest az árokba vezetett. Enyhe nyilallást éreztem a szívemben amikor láttam, hogy Bisztra is a kaptatóra vezényelt, ám a meredek vadcsapás felében egy nagyot fordult és visszaugrott az árokba, vagy valamiféle vízmosásba.

Egyszerre ott állt a disznó dermedt teste mellett a lámpáink tompuló fényében. Némán, szinte elképedve bámultuk, ahogy valami gazból ráncigálta a megszorult vaddisznót. Vegyes érzelmek kavarogtak fejemben, mert hirtelen fellibbent a titokról a fátyol és világossá vált a rejtély:

Nem volt véletlen, hogy mindkét kutya fellépett a meredek csapásra. A disznó is arra próbált menekülni, de átlőtt tüdővel ez már hasztalan próbálkozás volt. A lövedék mintegy száz méternyi vágtára késztette a süldőt.  Halálos iramban feltrappolt a dombra, de félúton elhagyta ereje és belezuhant a vízmosta árok legszűkebb üregébe, ahol földi útja végéhez ért.

Bisztrát dicsérgettük, de közben fellélegezve nyugtáztuk, hogy Beki is pont ide vezetett, csak ő az ellenkező irányból mutatta a hasadékba szorult vadat. Egy korhadt tuskó takarta el szemünk elől a dermedt süldő testét, az este meg egyébként is gyakran megtréfálja az embert.

Emlékezetes vadászat volt és mivel ilyen szerencsés véget ért, nem siettük el a befejezést. Terítékét ott készítettük el, ahol a vadász és a vad sorsa találkozott.  Zoli töretért indult egy cserfához, én meg addig elhelyeztem a vad szájában az utolsó falatot, majd a sebet is letakartam.

Elidőztünk kicsit még mellette, felidéztük az elmúlt eseményeket. Örültünk, mert vaddisznó volt terítéken, ami mindíg öröm a vadásznak, de boldogságot jelentett az is, hogy nem kellett egy kutyánkban sem csalódni. Bisztra újfent bizonyította hogy megbízható, hű és kiváló kutya. Beki is tökéletes munkát végzett, csupán a mi látásunk nem volt olyan biztos, mint az ő szaglása.

Másnap persze kárpótolva volt ő is, akárcsak a falka többi tagja. A vaddisznó bundája sem veszett kárba, szalmával kitömve, bevarrva hasznos szolgálatot tett a “vahúrok” ifjabb generációjának kiképzésében. Szükség van rájuk, mert ez az eset is bizonyítja, hogy “eb a vadász kutya nélkül!”.