Féltékeny dalia

FÉLTÉKENY DALIA

Ereje van már a tavaszi nap sugarának. A kökénybokrok hófehér virágszirmai mind lehullottak már s lombfakadásra harsogó tavaszi színekben úszik a táj. Az őzek népének hercegei pompás koronával felékesítve készülnek a nyár méltó fogadására.

Buzgón tisztogatja, hegyezi, színezi hibátlan agancsát a patak menti bak is, amelyről még cafatokban lóg a háncs. Talán vannak otthonánál szebb tájak, ragyogóbb nyarak, jobb legelők és tisztább hegyi patakok, de ő nem vágyik máshová. A tölgyes rejtette csalithoz s a patak menti csendereshez sose lenne hűtlen. Hosszan bámul az arra haladó dámok csapata után: milyen csélcsap, csavargó nép. Neki ez az otthona! Nem vándorol, mint ezek… ő egy igazi hazafi. Ide tartozik és hamarosan itt a boldogító nász ideje. Területét naponta körbejárva üzeni minden arra járónak: itt én vagyok az úr!

Szülőföldjének mindig újabb és újabb régióját hódította meg, és már idén – életének delén – a környék legnagyobb territóriumát uralta. Ilyen markáns ékkel a fején, daliás testtartását látva hercegnői sorba állnak majd kegyeiért és szinte biztos, hogy idén nem kényszerül véres csatákat vívni a szerelmet lopni szándékozó vetélytársaival, ha meglátják ki a király ebben a tartományban.

Égig érő bozót lepi be a mezőt, ahol lakodalmi fészkét készíti. Amott pedig – épp a patak felett – sűrű cserjés húzódik egészen a kukoricaföldig. Eszményibb hely nincs sehol a világon. Itt aztán zavartalanul udvarolhat. Biztonságos, élelemben gazdag terület, ráadásul a víz is helyben van.

***

Rejtekben de bőségben teltek a nász napjai, bár étvágya a nyár közepére megcsappant, de ha még lett volna, sem lenne most rá elég ideje. A fejfenntartás ösztöne mindennél előbbre való. Teljes odaadást követel s ő szívvel-lélekkel eleget tesz hivatásának: hajszára invitálja párját, kitartóan üldözi, fárasztja míg az át nem adja magát a beteljesülés vágyának hogy az őzek nemzetsége örökké fennmaradjon.

Annyira belefeledkezett és olyan odaadással végezte feladatát, hogy fel sem tűnt neki, hogy a cserjés mezőt a sok lehajszolt ördöggyűrűvel már teljesen letaposta. Az addig beláthatatlan, biztonságos szerelmi fészek immár sebezhetővé vált. A levélfátyol nem rejtette többé gondoskodó védelmébe a kaszálatlan földet úgy, mint amikor nyár elején rátalált. A szemérmetlen tekintetek könnyen belophatták magukat a szerelmi rejtekbe.

***

Lassan végéhez ér már az őznász ideje s ő iszonyúan fáradt, túlontúl legyengült már. Nem emlékszik az ideinél perzselőbb nyárra és neki sohasem volt még ennyi dolga. Pihenésre vágyik.

Hosszan kortyol a patak vizéből, jó lenne harapni is valamit de most nincs ereje hozzá. Egy lépést sem bír már tenni. Idegen szag csapja meg az orrát, de túl kimerült hogy most ezzel foglalkozzon. Lerogy a patak menti bozót hűs ölébe és nyelvét kiöltve, pihegve elbóbiskol. A nap eközben már magasba szökött az égen és mintha egész éjjel szorgalmasan gyűjtögette volna, olyan erővel zúdítja a világra hevét. Reszket a levegő a táj felett s a hajnali harmatnak már egyetlen csepp nyoma sincs.

A reggeli nesztelenséget egy gida halk, panaszos hangja töri meg… egyszer, majd még egyszer. Hamarosan újra felsír. Kinyitja szemét a bóbiskoló, kicsit éberebben fülel de nincs ereje felállni. Ám a gida ismét megszólal és amikor kis szünet után újra hallatja szinte már könyörgő hangját, hirtelen ott terem a közelben egy őzsuta. Fejét ide-oda forgatja, szemében rémület tükröződik: vajon hol sír a fia?

Felpattan a bak is és hideg zuhanyként éri az orrába tóduló idegen szag. Az imént elodázta, vagy inkább ellazsálta az intő jelet, mert halálosan kimerült volt, de most annál nagyobb hévvel tör rá a nyugtalanság és hangosan bakogva kiüget a bokor alól a suta felé. Amint kilép, ijedelme hirtelen egészen az egekig szökik, mert a mezőn – mintha csak most vette volna észre annak kopárságát – egyszerre védtelennek érzi magát és ami még ennél is iszonyúbb: itt még jobban terjeng a veszély szaga. Óvatosságra intő ösztöne tovább hajszolja, egyenest a napraforgóba. Szélében megáll, mert az egyre hangosabban és mind keservesebben síró gida lármája helyben marasztalja, s a vastag szárak meg a hatalmas virág tányérok szövedékén át figyeli az eseményeket. A gida most már szünet nélkül hallatja keserves siralmát s a suta a rémülettől ide-oda táncol. Anyai ösztönétől vezérelve nem törődik a veszéllyel, pánikszerűen keresgéli bajba jutott gyermekét.

A zajongás hallatára a túloldalon egyszercsak felüti fejét egy fiatal, nyársas agancsú ifjonc is, és miután felfedezte a mező közepén álldogáló kívánatos sutát, óvatos léptekkel felé veszi az irányt. Lassan lépdel, szemmel láthatóan veszélyt sejt mindenütt, de a csábítás nagyobb aggodalmánál.

Pimasz közeledése azonban egyvalakit olyannyira felingerel, hogy fittyet hányva minden veszélynek, királyi méltósággal lép elő a napraforgó fátyla mögül. Nem ront azonnal a betolakodóra, ki akarja élvezni fölényét, fitogtatni méltóságát, móresre tanítani a besurranó kis mitugrászt. Kecsesen, de vészjóslóan menetel a suhanc felé akár egy kapitány. Hosszú kecses lábát dobbantva verdesi a földbe, nyakát kihúzva, koronás fejét magasba tartva, fenségesen közeledik felé.

Ebben a pillanatban hatalmas robajjal valami oldalba vágta és földre terítette. A suta és a fiatal bak elmenekült…… A gida is elhallgatott már.

Nem tudja mi lehet ez az erő, ami földön marasztalja. Lábai nem engedelmeskednek, az emlékek lassan elmosódnak és egyre halványabbak lesznek. Szeme is ködfátyolossá válik de minél jobban fakulnak a fények, annál tisztábban körvonalazódik egy csodálatos kép: egy káprázatos színekben pompázó tölgyes tárul szeme elé.

De az aztán olyan erdő volt, amilyet halandó szeme még soha nem látott.