Megjósolt vaddisznó

Ha az ember engedi, hogy a szépséges természet magával ragadja, észreveheti a csodát amit az Isten tálcán kínál a harmóniát keresőnek, a csendre, békére vágyónak. A természet bőkezű és nagylelkű ahhoz aki tisztelettel közeledik, megcsodálja szépségét és oltalmat keres nála.
– Ma meglövöd a víznél a remetét! – mondta Zoli olyan hangsúllyal, mintha magával a disznóval lenne lezsírozva a dolog. Mosolynak nyoma sincs az arcán amikor ezt mondja, talán azt hiszi ha elég komolyan veszi a dolgot, akkor valóra válik.
Aznap látogatóban volt nálunk Gyuri barátunk is, és emlékszem jót kacagott ezen a mondatán. Nem volt ez rosszindulatú kacagás, sőt éreztem hogy minden szavát komolyan vette s elhitte, hogy ez valóban így fog történni.
– A dámbikádat is ugyanígy jelentette be, nem? – emlékeztetett vidáman. Búcsúzáskor a lelkemre kötötte, hogy feltétlen hívjam fel, vagy legalább egy üzenetet írjak ha megvan a disznó, mert szeretne osztozni az örömömben.
Ezzel az elszánt derűlátással azonban egyedül volt, mert minden álszenteskedés nélkül, őszintén mondom, hogy én egyáltalán nem dédelgettem ilyen magasröptű álmokat, és az egész disznós jövendölést csupán rokonszenves mókának tartottam. Ez akkoriban volt, amikor még apámat gondoztam, sőt ez volt az az időszak amikor már szinte el sem mozdulhattam mellőle. Számomra maga volt a beteljesülés hogy végre kinn tölthetek egy estét, egyedül a természettel – mi több – imádott helyemen: a lugasos forrásnál. Ennyivel bőségesen beértem és tökéletesen boldog voltam. Zoli elkísért egészen az ülőkeig s közben azt mesélte mekkora a disznó, honnan érkezik majd sőt azt is “tudta” hánykor fog megjelenni. Utána elköszönt a már megszokott és sokszor vadász szerencsét hozó “ügyes légy!” jelmondattal, s én elfoglaltam az apró leshelyet.
Augusztus utolsó napjai teltek. A kánikulai forróságok már kitombolták magukat. A közelgő ősz fuvallata ott bújdosott a fák között, és e megállíthatatlan folyamat ellen a madarak egymást túlcsivitelve tiltakoztak. Annyira tökéletes volt minden! Nincs méltó szó ami hitelesen vázolná azt a boldogságos érzést, ami akkor hatalmába kerített. Kiváltságos érzés volt ez a nem várt szabadság, ez a lélegzetvételnyi kikapcsolódás, kötetlenség és tisztán emlékszem minden gondolatra ami ott és akkor foglalkoztatott. Akkoriban kezdtem kicsit türelmetlenné válni összekuszált életem, korlátozott sorsom miatt, s előfordult hogy számon kértem, szemrehányást tettem, feszült, ingerült voltam. Amint ott üldögéltem, hallgattam a madarak dalát, figyeltem a lemenő nap fényeit és az alkonyatszülte tücsökzenét, egyszerre elsimult, eltörpült minden gond, megpróbáltatás s nem létezett más, csak a pillanat öröme.
Becsvágyó, finnyáskodó, gyarló ember! Jólét, szerencse, vidámság, napsugár az jöhet minden mennyiségben, sőt jár nekünk, de az élet szürke oldala már kiborít, fellázít minket, pedig az embernek szüksége van az éjszakára, hogy örülni tudjon a nappal fényének. Szüksége van szenvedésre, próbatételekre hogy észre vegye s értékelje a boldog perceket.
Gondolataimból egy ág hangos reccsenése zökkentett vissza a valóságba, s amint tudatosítottam mi okozhatta, a szívem versenyfutásba kezdett. Zoli jutott az eszembe s ösztönszerűen rápillantottam az órára. Az időpont s az útirány passzolt s ekkor rádöbbentem hogy ha az, ami most kétségtelenül felém közeledik az, amit nekem előtte “beigért”, akkor ő nem pusztán kinyomozta, de legalább egyszer látta és legalább egyszer elengedte ezt a vadat.
Feszült figyelemmel, zakatoló szívvel hallgattam a lassan közelítő vaddisznót. Távcsövembe kapaszkodva éberen fürkésztem mikor bukkan ki az erdőből, hiszen már ott motoszkált pár lépésnyire tőlem.
“De soká´ nem bír megmutatkozni!” – türelmetlenkedtem s közben mély sóhajjal igyekeztem elfojtani fékevesztett izgalmam. “Elkerült volna? Megérzett? Vagy nem is ide tartott?” – hajszolták egymást a gondolatok a fejemben. Alkonyodott s minél sötétebb lett, a búza halom annál fehérebben fénylett a szórón és vonzotta tekintetem. Egyszercsak mint egy lidérc, ott termett hangtalanul. Olvastam valahol, hogy nincs az a sötét éjszaka, aminél a vaddisznó ne lenne feketébb. Milyen igaz. Nagy fekete árnyként, nesztelenül jelent meg a sötétben. Felkaptam ismét a távcsövem, hogy alaposabban szemügyre vegyem.
Hatalmas vadkan állt az árokban. Méretes teste kísérteties volt mint egy jelenés. Mozdulatlanul hallgatózott, szaglászott, de ha észlelt is valami szokatlan, rendhagyó jelet, szomja esetleg korgó gyomra elfojtotta ösztöne óva intő hangját.
Enni kezdett. Jóízűn ropogtatta a búzát s a száraz kenyér darabokat. Az esti csendben visszhangzó csámcsogása – alig pár lépésre tőlem – hátborzongató, egyszersmind kihívó érzés volt. Jó ideje nem éreztem már, de akkor szunnyadó vadász szenvedélyem hatalmas lángokkal csapott az ég felé. A disznó már önfeledten élvezte a lugas csemegéit, utána térdig gázolt a hűs dagonyába. Nem érezte meg, vagy alábecsülte a végzetes, reá leselkedő veszélyt. Fegyverem távcsövének nyila heves lélegzésem ellenére egy pillanatra mozdulatlanul állapodott meg egy füle mögötti ponton. Lassan elhúztam az elsütőbillentyűt s ez az óriási, félelmetes monstrum térdre rogyott. Fejét lassan, megadással lehorgasztotta és orrát mélyen a sárba fúrta.
Elült a fegyver zaja, a néma csendben csak a szívem ütemes dobogása hallatszott.
Csendben, szívből fakadó hódolattal álltam e tekintélyt parancsoló test mellett. Tudtam, hogy hamarosan nagy lesz a nyüzsgés ott, egy kis ideig még egyedül kívántam lenni, leróni tiszteletemet, köszönetet mondani.
A csendnél is némább volt az erdő s az égő lámpát szorongatva úgy éreztem, egyedül vagyok az egész világon és e tompa fényen túl teljes a sötétség mindenütt. Varázslatos pillanat volt, bámultam az élettelen vaddisznót s tudtam, hogy ezeket az eseményeket sose fogom elfelejteni és hogy az ilyen pillanatok az emberi boldogság építő elemei.
Felhívtam páromat aki otthon maradt apámmal.
– Meglőttem a nagy kant! – mondtam köhécselve, mert a hangom vonakodott megtörni az áhítatos csendet.
– Keresni kell? – kérdezte.
– Nem kell, itt fekszik előttem! – feleltem még mindig megilletődött hangon.
– Évus adj egy kis időt, ezt meg kell szerveznem. – szinte éreztem hogy pörögnek máris a gondolatok a fejében. – Ide több ember kell és apádhoz is hívnom kell valakit addig.
Amíg megjött a segítség, igéretemhez híven elküldtem egy üzenetet Gyurinak is. Őszinte örömöt tükrözött a válasza s én még boldogabb lettem. Sokáig csendben, tisztelettel állták körül a fiatal vadászkollégák a termetes vaddisznót, s elismeréssel rázták meg a kezem.
Ennek a vadászatnak az azt megelőző jóslat miatt egyébként is kissé bizarr ismérve volt már, de Zoli még győzte fokozni a körülmények komikumát.
Mielőtt nekiláttak hogy ezt a tetemes vadkant kimozdítsák a dagonyából, szemrehányón megjegyezte:
– Évi, de megmondtam hogy akkor lődd meg amikor a szórón van! Most hogy fogjuk abból a sárból kihúzni?
Kukoricán meghízott, öt éves remetekan volt. Agyarai bronz közeli trófeák.
A vadászat vidámabb befejezését sajnos már nem élvezhettem. Nálunk a kutyák, a szüntelen ugatás miatt lehetetlen, vagy legalábbis nagyon kellemetlen vadat feldolgozni, ezért engem az urak kiraktak otthon az autóból és a zsákmányom elvitték máshová. Vacak érzés volt, jól emlékszem meg is könnyeztem szomorú sorsom.
Miután édesapám elaludt, kitöltöttem magamnak egy pohár finom bort, kiültem az udvarra s az Isten hatalmas ege alatt a növő hold s a csillagok társaságában felidéztem a boldog délután minden részletét.