Vadászatban nincs ismétlés

Végtelen búzatáblán aranyló kalásztengert ringat a szél. Beérett a kenyér magja, csak napok kérdése és betakarításra kerül. Szélében domboldalon akác, tölgy és nyárfa alkot vegyes erdőt, lábánál tiszta vizű patak folydogál. Sekély medrének partjait tövises bokrok sűrűi tarkítják, árnyukkal őrzik hűs vizét.

Napok óta nyomában jártunk egy kondának, de hiába ültük körül a környező leshelyeket, az erdő sötét szurdokaiban rejtőzködve fennakadás nélkül jöttek-mentek. Eszükben sem volt óvatoskodni. Az erdő és a bozót takarásában hatalmas csinnadrattával vonultak megmártózni a patakban, majd bevették magukat a búzatábla kalászai közé, ahol reggelig bőséggel, zavartalanul lakomázott a nagyétkű csuhás nép. Hajnalban ugyanez volt a felvonás: hangos, derűs visszavonulás az erdő leple alatt és a hopponmaradt vadász megint üres kézzel, durcásan vehette hazafelé az irányt.

Azon az estén azonban újfent reménnyel, izgatottan foglaltam el a patak-menti leshelyet. A gabonát learatták s én mérhetetlen elégedettséggel futtattam végig távcsövemet a kopár tarlón.

Más körülmények között ez nem a kedvenc leshelyem. A tarló túloldalán, fenn a dombon az országút fényei csorbítják a szépséges vadon makulátlanságát. Ezúttal viszont egy cseppet sem foglalkoztam a közlekedő autókkal. Biztosra vettem, hogy – éppúgy ahogy addig tette – alkonyatra befut a konda.

A tarló felé fordultam a lócán, hátat fordítva az erdőnek s a pataknak. Néhány őz böngészett a frissen aratott búzatáblán. Belefeledkezve legeltettem rajtuk a szemem, közben a nap is lehanyatlott. Időnként hátrapillantottam, hallgatóztam, várva hogy az erdő felől hamarosan megjönnek a disznók. A tarló jobboldalt benyúlik a patak kanyarulatába, oda is itt-ott betekintettem és egyszercsak megakadt a szemem valami sötét folton, ami mintha megmozdult volna. Egy tölgyfa lenyúló ágai mögött felismertem egy jókora vaddisznó sziluettjének mozaik darabjait. Szívem zakatoló üzemmódra váltott és a lehető leghalkabban megfordultam az ülésen. Távcsövemet a szememhez tapasztva fejtegettem a korai látogató kilétét. Egy testes, szürkeruhás kan serénykedett a tarló szélében. Egyedül volt, magányosan “tengette” remete életét, éberen, halkan lopódzkodva a vadon járhatatlan sövényein át. Társ nélkül biztonságosabb, észrevétlenebb a járás. Ezúttal azonban nem volt elég óvatos. A nappal fénye vonakodva követte a domb mögé lenyugvó napot.

“Ez még távolról sem a te időd, cimbora! Csak nem a gabona oltalmára apelláltál?” – gonoszkodtam gondolatban. Fegyverem távcsövén át figyeltem. A tölgy ágain keresztül még nem tudtam biztos lövést adni, de bíztam benne hogy mindjárt kilép a fa mögül és a lesből kitűnő célponttá válik. Egy lépés kellett csupán, egyetlen lépés… A kan azonban ehelyett, mintha meghallotta volna csipkelődő gondolataim, egy szempillantás alatt köddé vált, mintha csupán jelenés lett volna. Alig hittem a szememnek és feszülten vártam, hogy visszajön. De nem jött és hamarosan belepett a vaksötétség.

A kondának is nyoma veszett. Hazafelé bosszankodva meséltem el a felvillanó lehetőség minden részletét a kollégáknak, majd lelkesen hozzátettem, hogy holnap újra ide jövök. Holnap “elkapom”! Erre a mondatra Jozef szemében megcsillant az a tipikus, reá jellemző huncutság és arcán az a jól ismert csintalan vigyor, amit aztán törvényszerűen valami buja beszólás, vagy egy pajzán történet követ.

Ezúttal sem okozott csalódást, azt mondta: “Tudod Evka, van egy szlovák vadász közmondás, mely szerint szeretkezésben és vadászatban nincs ismétlés! Ki kell használni az adott lehetőséget, mert sajnos egyik sem tér vissza.”

Amit az ember elszalaszt, az az ördögé s szerinte erre a disznóra is hiába fogok holnap várni.

“Kedves babona,” – mondtam, “tudom, állítólag nem szerencsés ha azt kérdik “hová megyek” puskával a vállamon… az sem, ha szerencsés vadászatot kíván valaki, és nyulat látni kifelé menet sem éppen egy nagy mázli, de nekem eddig még egyik sem hozott rontást.”

Ezúttal sem szegte lelkesedésem ez a vicces jóslat. Ezt bizonyítva másnap jó időben elfoglaltam a patak menti lest, és egyből afelé fordulva helyezkedtem el a lócán. Szinte le sem vettem a szemem arról a pontról, ahol tegnap a kant láttam. Már kezdett szürkülni, mikor végre megcsobbant a víz. Meghallottam a vaddisznó jellegzetes fújását, majd lépteit a patakban. Azután jó sokáig nem történt semmi. Hiába füleltem, egy pisszenést sem hallottam.

Tudom hogy képes percekig mozdulatlanul hallgatózni hogy meggyőződjön róla, nem fenyegeti veszély.  “Kitartás! Most kell csendben lenni!” – biztattam magam, mert akaratlanul is feszengeni, türelmetlenkedni kezdtem. Az erdő szélén egyszercsak feltűnt sötét alakja, de a messzi láthatáron, lőtávolon túl vágott vissza tegnapi vagánykodásomért. Csodálkozó tekintetét végighordozta a kopár búzatáblán és elindult a szomszéd terület felé.

“El kell engednem!” – noszogattam magam, mert szinte fájt a lemondás. Számomra lehetetlenség ilyen körülmények között az elejtése. Túl nagy a távolság, túl gyorsan haladt, túl sötét volt már… s mindezeken felül tisztában voltam a fegyverem szabta korlátaimmal is. Ekkora disznóra a hat és felesemmel pontos lövést kell adni, különben sebzetten beveszi magát a legsűrűbb tövis rengetegbe, és az utánkeresése feladja a leckét kutyának, embernek egyaránt. Gondolatban fájó búcsút vettem tőle.

Ekkor váratlan fordulat történt. Mikor az erdő legutolsó fájához ért – mintha csak a lépést számolta volna odáig –  hirtelen megfordult és a tarlón, az erdő vonalát kopírolva felém indult. Tempósan lépdelt s a távolság egyre fogyott kettőnk közt. “Nyugalom, nyugalom” – diktálta lüktető szívem egyre jobban feszülő érzékeimnek, miközben lövésre kész fegyverem távcsövén át kísértem közeledtét.

Gondolatban még egy feltételt szabtam magamnak: csak akkor lövök, ha megáll. Egy nyúlfarknyi lépéssel eltűnhetett volna a bozótban, de magállt …..mindig megállnak!

Mire az üres hüvely földet ért, a kan mozdulatlanul feküdt a búzatarló szélében. Teste nagy fekete halomként sötétlett az alkonyatban.

Tisztelet a vadnak.