Falunapi őzbak
Hetek óta tart már ez a rekkenő hőség. A hőmérő higanyszála hihetetlen magasságokba szökik. Könnyű nyári szellőről, hűsítő záporról álmodik az ember de hiába, egy levél se mozdul s égi áldás sem érkezik. Reszket a levegő a táj felett még késő délután is, s a fűszálakon csillogó hajnali harmatot röpke pillanat alatt szárítja fel a felkelő nap.
A hetekig tartó forró nappalok s a fullasztó álmatlan éjszakák után végül megnyílnak az ég csatornái és elered a hőn áhított eső. Van hol áldásként érkezik, máshol égre emelt könnyes szemmel kéri számon az ember a pusztulást, előbb szárazságtól hervadozó, majd jégverte munkája gyümölcsét. Szerencsés helyen, dombokkal körül ölelt katlanban nyugszik a mi községünk. Az Isten tenyerében, mert a dombokon túl tüzes bottal, mennydörgéssel, jégesővel érkezett a vihar, aminek mi csak a széléből kaptunk ízelítőt.
Végül megenyhült a forróság, a nap sugarai is kellemesebben csiklandozzák az ember bőrét. Szinte ujjáéled minden.
Lustálkodós vasárnap délután vidám zene hallatszik a faluból, ünnepel a község. Falunapra kel egybe a nép, családok ballagnak, kézen fogva vezetnek vidáman ugrabugráló gyermekeket a rétre. Szinte érezni a sült kolbász illatát s a hideg, habzó sör gondolatára összefut az ember szájában a nyál.
Mi is fontolgatjuk Zolival: menni kellene, ott a rokonok, barátok, olyan rohanó ez a világ, oly keveset találkozunk. Végül túl zajosnak, túl nyüzsgősnek tűnik a falunapi vigasság, a kolbász vélt illata is szertefoszlott, a szomjúság is elmúlt már.
Ugyan mi lehetne szebb muzsika az erdő hangjánál, a madárcsicsergésnél, a tücsök zenéjénél, a békakoncertnél, s lehet-e jobb illata bárminek is az esti búzatarlónál, melyet eső áztatta csonkjai közt táncoló szellő fúj az orrunkba. A természet édes vonzása elcsábított mindkettőnket, már csak azt kell eldönteni ki hova megy. A Sáskút tetején nemrég learatott árpaföld van, amibe – mikor még állt – odaszoktak a disznók, és úgy tűnik nem akarnak hinni az érzékeiknek, mert látogatják aratás után is, mintha azzal vissza varázsolhatnák a „terülj-terülj asztalkát“. Még az sem riasztotta el a konda népet, hogy párszor már adózniuk kellett azon a helyen.
Engem másfelé vonzott a szívem. Lassan egy hónapja már, hogy először megpillantottam a lucernáson egy fiatal bakot. Agancsnak aligha nevezhető, két kis „törött ceruza“ dudorodott ki a homlokán. Akkor még nem lehetett bakra vadászni, ezt vastagon barkába burkolt, korcs kis agancsa is jelezte. Ám hamarosan itt az őz nász ideje s az engedélyemben fiatal selejtes bak elejtése is szerepel. Azóta sokszor láttam őt, de mindig nagyon messze, kinn a lucernás domb tetején járt. Bevallom, nemegyszer kísértést éreztem egy hosszú lövésre, de végül mindig győzött a józan ész.
Nem etikus erre a nemes vadra kétszáz méterekre lövöldözni. Pedig már nem kellett az agancsát látnom ahhoz hogy felismerjem. Olyan sokszor láttam ott fenn hogy már ismertem a szokásait, mozdulatait, a járását, tükrének foltját, homloka sötétebb árnyalatát. Időnként jellegzetesen rázta a fejét. Talán élősködők gyötörték de lehet, hogy naivan csak érettebbnek akart látszani, félelmet kelteni a riválisokban amint hetykén, felszegett fejjel, kecsesen de határozottan szúrja földbe menet közben vézna lábait. Gyakran megrázza fejét, csattogó füleivel hangot adva rettenthetetlenségének. Időnként feltűnt egy nagyon öreg, visszarakott agancsú bak azon a helyen, sőt egy másik, egy félagancsú is. Egyszer láttam a félagancsút közelről is. Egészen a les alá hajszolt egy sutát de már alkonyodott, így nem tudtam alaposabban szemügyre venni, vajon letört-e az egyik szára, vagy ilyen korcsot növesztett. Annyit tudtam kivenni, hogy mindkét rózsája megvan. Félagancs ide, félagancs oda, láttam összecsapni őt az öreg hatos bakkal, aki elég hamar feladta vele szemben a harcot és megszégyenülve elhagyta a csatamezőt. A félagancsú lett tehát a király és innentől kezdve a kis „ceruzásomnak“ is meg voltak számlálva a napjai.
Ide jöttem ismét a lucernás szélére állított lesre azon a vasárnap délután. Egy suta már kinn csipegetett idei, szépen cseperedő gidájával. Az anya felemelte a fejét, megvető pillantást küldött felém amiért megzavartam a késő délutáni legelészést, s egy szökkenéssel eltűnt mindkettő az akácosban. Nem jelenthettem számukra túl nagy veszélyt, mert alig telt el néhány perc, újra kijöttek a legelőre s én „páholyban“ ülve gyönyörködhettem tovább bennük. A lenyugvó nap csodálatos fényekbe öltöztette a tájat. Leírhatatlan színpompában fürdött az akácerdő. A csipke és áfonyabokrokra ráfolyt és egészen birtokba vette tüskés ágait a sok éve műveletlen szőlős makacs sarjainak sokasága, és lugassá változtatta páratlan, szívmelengető látványt nyújtva a nap vöröslő színében. Az ember azt hinné, ennél szebbet már nem láthat, de akkor felnézek a lucernás horizontjára, ami ebben a pillanatban olyan volt, mintha ott érne össze a föld az éggel s látom hogy „ég és föld között“ feltűnik egy suta és a félagancsú bak sziluettje. Az idilli látomásból feleszmélve eszembe jut, hogy soká nem mutatkozik a fiatal bak. Vajon merrefelé száműzhették őt.
Ekkor rezzen a bokor s az egykori szőlős közeli teraszáról egyszercsak felbukkan. Óvatos léptekkel felém tart, látszik hogy még idegen ezen a helyen. Úgy tűnik móresre tanították odafenn a kicsikét, engedett a dölyfösségből. Csendben, félénken lépked. A lucernásra igyekszik. Az ösvényre érve megtorpan, megcsapja orrát a lábnyomom szaga. Pillanatra úgy tűnik elugrik, ám győz a lucerna csábító, édes illata, s leérve már el is felejti ösztöne óvatosságra intő hangját. Fegyverem távcsövén át követem, lekísérem egészen a lucernás széléig. Kibiztosítom, felhúzom a pillanatérintkezőt és lassan elhúzom a ravaszt…..dörrenés helyett azonban halk kattanást hallok. A rögtönző visszakattant. Nem engedelmeskedik a fegyverem! Megérezte talán a bizonytalanságom? A szívem mélyén egy pillanatra megsajnáltam, valahogy a szívemhez nőtt az egy hónap alatt, miközben figyelgettem őt.
A természet törvényei azonban kíméletlenek, lelkiismeretes vadászként én sem lehetek gyenge. Ennek a baknak – bár ő nem tehet róla – nincs semmi helye a tenyészetben. Erre a meggyőző gondolatra határozottan felhúztam ismét a rögtönzőt s egy rövid célzást követően elsütöttem a fegyverem.
Picit megzavartak a körülmények, ennek ellenére meggyőződésem, hogy jó lövést adtam le, a bak megugrott, hátsó lábaival kirúgott és láttam a porfelhőt mögötte, amint a lövedék testén áthatolva a földbe fúródott. A lövést követően a bak őrült vágtába fogott, nagy ívet leírva a hátam mögötti akácosba rohant, s benn az erdőben felém vette az irányt. Megfordultam gyorsan a lesen, már azt hittem kibukkan, de pár lépésre tőlem feladta a küzdelmet, lerogyott s az erdő visszhangként küldte felém utolsó hangos sóhaját.
Nem vártam tovább, hisz rohamosan alkonyodott már. Elindultam megkeresni, leróni tiszteletemet ravatalánál, mielőtt átkel az Örök lucernás mezőkre, ahol nem lesz többé száműzött selejtes bak, ahol már ő is király lehet. Nem mentem egyenesen oda, ahol hallottam leesni. Minden vadász konok szokása, ha a vad nem marad tűzben hogy vért akar találni. A rálövés helyére mentem én is, de hiába forogtam a lucernáson, nem találtam egyetlen csepp vért sem. Követtem hát a vad menekülési útját, átverekedtem magam a kefe sűrűségű akácoson egészen oda, ahol a baknak lenni kellene. De nem volt ott. Nem volt sehol.
Meghallottam hogy Zoli közeledik a terepjárón. Otthon felejtette a telefonját, úgyhogy egyáltalán nem tudtunk beszélni, ő csak jött, mert hallotta a lövést. „Kutya kell!“ – mondtam neki, ahogy kiverekedtem a sűrűből. Leírtam neki a részleteket és azt javasoltam, hogy nézzük meg ketten még egyszer ott ahol hallottam leesni a vadat. Hiába forogtunk, bujkáltunk az akácosban, a tövisek fájdalmas sebeket ejtettek már a bőrömön, a bak nem volt sehol. Újra megnéztük a rálövés helyét is, de Zoli is meggyőződött róla, hogy vér nincs egy csepp se. „Kutya kell!“ – állapította meg ő is.
Nálunk ez egy elég macerás feladat, no nem azért hogy nem lenne mit hozni, hanem azért, hogy melyiket hozzuk a sok vadászkutya közül. Mindegyik „vadász“ a javából, és mind kínálkozik. Ösztönösen érzik, tudják mi a feladat. De mindenki nem jöhet. Bisztrára, az öt éves szlovák kopóra nyakörvet, hosszú pórázt csatolok, miközben Beki, a drótszőrű tacskó magától elfoglalja helyét az utazóládában és várakozva kukucskál kifelé mondván – „mehetünk!“. Összemosolygunk Zolival, nincs szívünk otthon hagyni látva okos magatartását. Beraktuk őt is az autóba, ha Bisztra nem járna sikerrel, akkor majd kap lehetőséget Beki is.
Bisztrinka azonnal szagot fogott. Orrát földre tapasztva izgatottan fordult kettőt a lucernásban és mutatta az utat az erdőbe. Abban a sűrűben lehetetlenség lett volna pórázon követni, ezért megszabadítottuk a nyaklótól s vártunk.
Talán két percre tűnt el a szemünk elől, utána visszajött és farkcsóválva, csillogó szemekkel sugallta, „akkor most jöttök, vagy hozzam is ki nektek?“.
“Ezt nem hiszem el! Itt voltam, éppen ezen a helyen álltam és nem láttam a bakot!” – sopánkodtam hitetlenkedve. Egy labdányi bozót takarta el apró testét a szemem elől. Megveregettük, megdicsérgettük Bisztrinkát a szép munkáért, kapott ő is töretet és ki tudja hányadszor már, ismét elmondtuk: „eb a vadász kutya nélkül!“. Kihúztuk a bakot s pár percig még álldogáltunk a ravatalánál. Ez a tisztelet adás kijár minden elejtett vadnak, még ennek a legkisebbnek is, akihez nem volt túl kegyes a természet.
Az igazság az, hogy Bisztrától vannak sikeresebb, ügyesebb, megbízhatóbb kutyáink is, de az idén ez volt a második eset, hogy ez a kutya olyat bizonyított, hogy tátva marad tőle az ember szája, és itt most nem csupán a vad sikeres megkeresésére gondolok. Miután megmutatta a dermedt vadat, nem volt szükség gyorsan rátenni a nyakörvet, nem kellett szidni, terelgetni, visszahívogatni. Nem volt láb alatt, nem ment el, nem csaholt megbolygatva az erdő esti csendjét, nem tépte a vadat. Amikor kihúztuk a bakot a lucernásra, Bisztra egyetlen utasítás nélkül lehasalt a póráza mellé, fejét ráhajtotta első két lábára, mintha azt mondaná –„Nosza zsigerelhetitek, itt előttem!“. Az ilyen kutya minden vadász álma.
Szegény Beki most tartozott az ördögnek egy úttal, megjárta az erdőt a ládában. Az udvaron beszállt és később ugyanott kiszállt. „Kicsi a bors, de erős!“ – így szól a közmondás, amit mintha róla mintáztak volna. Nagyon szilárd tiszteletet vívott ki magának az otthoni „falkában“ ez a pici kutya. Ha ő eszik, mindenki betartja a tisztes távolságot. Ezúttal kitettük az udvaron az elejtett bakot, Beki lehasalt mellé s többé nem volt esélye senkinek közelebbről megismerkedni a zsákmánnyal. A „strázsa kislány“ fogvicsorgatva őrizte, éppúgy mint minden más holmit, ami egy kicsit is a vadászathoz tartozik, legyen az kalap, hátizsák, pulóver vagy más ruhanemű.
A vadászat nem csupán a vad elejtése, izgalom és szelektálás. A vadászat békesség, csend, gyönyörködés. Néha szívdobogás, néha megbánás, megszánás, de egy életreszóló, soha meg nem szűnő vonzalom.
Nagyon színes, érdekfeszítő vadász história, szeretem olvasni, olyan mintha a helyszínen volnék ! Viszont nem szeretem az állatokat halálát !