Hajnali kismalac
Elült már a lassan döcögő autó távolodó zaja s én halk léptekkel ballagok a magasles felé. Még vaksötét van mikor felkapaszkodom a létrán. A kora reggeli kapkodás, készülődés lüktető ritmusát felváltja a csend és harmónia.
Csendes békesség, varázslatos hajnal, áhítatos némaság…lelkem szinte szétterül, elveszik benne.
Hátam mögött a kicsi erdő sötéten, sejtelmesen őrzi még a madarak álmát és dalát, ölelő biztonságba rejti halk léptű árnyait, de az égen már feltűnt a közelgő nappal hajnalpírja s fényében lassan körvonalazódik a táj.
Kanyargós földút választja el a les előtt elterülő kaszálatlan legelőt a sötétlő, végeláthatatlan kukoricaföldtől. A kukorica harmatos zöldjének és tejes magvú csöveinek illatát orromba fújja az itt-ott fellibbenő augusztusi szellő. Sűrű sötét végtelensége kissé borzongató érzést ébreszt bennem. Éjjeli titkokat rejt, nyugalmat, jóllakottságot áraszt ez a hajnali nesztelenség.
Gondolataimból furcsa hang zökkent ki a valóságba. Valamiféle csámcsogó, rágcsáló hangot hallok – mi több – közvetlenül a les lábánál, amin ülök.
“Róka lakmározik? Talán valaki itt hagyta a zsigereket, az vonzotta ide az éhenkórász ravaszdit .” – variálok gondolatban. “De szívesen megnézném, csak ahhoz meg kell világítanom és ha felállok, ez a nyikorgó lóca azonnal elárul… és én nem akarom elriasztani.” …Várni kell…. Élvezem a ritka pillanatot amivel a hajnali természet megajándékozott. A csámcsogás nem szűnik, így a kíváncsiság hamar legyőz. Csiga lassú mozdulattal a lehető leghalkabban állok fel. Már majdnem sikerül, de ez a fránya szúette deszka egy bosszantó nyikorgással lebuktat. A lakmározó abbahagyja az étkezést. Mozdulatlanul hallgatjuk egymást. Felfigyelt a mocorgásra, de fittyet hányva éber ösztönére még hangosabban nekiesik a falatozásnak. “Bárki vagy is – mondom – óvatosságból nem vettél elég leckét!“
Halkan kidugom a fejem hogy megnézzem ki ez a dőre látogató. Éppen a les lábánál koncol valamit nagy erővel… …..de nem róka. Szememhez emelem a távcsövem és a virradat fényében ráközelítek: egy elpusztult őzgida tetemét dézsmálja egy vadmalac. Rádöbbenek s röstellem gyarlóságom, de a róka-elmélet nem dobogtatta meg úgy a szívem, mint a kis röfögő elejtésének a lehetősége. Nem is ostorozom magam e vétek miatt soká, majd később tisztázom a penitenciát… a nyíláson kitolom és lefelé kanyarítom a hatésfelesem csövét és rövid célzás után meghúzom a ravaszt…. Eszméletlen nagyot csattant a fegyverem.
Elült a robaj s már épp kezdem magam átadni a sikeres vadászat öröm mámorának, amikor a “zsákmányom” egyszer csak felpattan és hangos csörtetéssel betrappol az erdőbe. Fülelek, várnám hogy elesik valahol a közelben, de csak egyre távolodó lépteit hallom a száraz avaron.
“No, ezt szépen elbaltáztam!” – nyavalygok magamban “…mikor a puskámmal leüthettem volna!”- mormogom a férfiaktól lefülelt jelmondatot.
Lemászom a lesről hogy körülnézzek kicsit a helyszínen. Néhány lépést megyek az erdőben de találatnak semmi nyomát nem látom. “No mindegy, virradatig várni kell, majd akkor alaposabban megnézem.” – határozom el magamban és vissza mászom a lesre.
Felkelt a nap már, amikor – mit ad Isten – az erdő szélében, alig egy kőhajításnyira egyszer csak felbukkan a malacom. Álldogál, szimatol, méregeti a terepet, végül nekivág a nagy útnak. A kis patak felé veszi az irányt, a szomszéd területre, ahol az erdő szélétől a legrövidebb szakasz is legalább 300 méter távolság. Szememhez kapom a távcsövem hogy jobban megnézzem.
“Istenem, de hát ez biceg!” – szalad ki a számon majdhogynem hangosan, s az összes vér a fejembe tódul a bűntudattól. Ha jól látom az első lábát felhúzza, ezek szerint mégis eltaláltam.
“No, sebzetten nem engedhetem el!” – döntöm el hirtelen. A les oldallapján megtámasztom a fegyvert. Minden erőmet bevetve próbálom célba venni a bukdácsoló disznót de a mezőt ellepő magas kóróktól csak itt-ott látom megvillanni távolodó alakját. Nincs más választás, meg kell várni míg kiér a földútra. Ott már nem lesz takarásban, csak az már jó kis távolság. Aggódó gondolatom ellenére a céltávcsőn át folyamatosan kísérem botladozó alakját.
A földúton úgy átsurran hogy észre sem veszem!
“Még pár lépést tesz, akkor a horizontra ér…” – pánikolok lemondóan – “onnan már el kell engednem!”.
Ekkor egyetlen másodpercre megáll. Visszatekint, mintha az otthagyott falatot sajnálná.
Ez lett a végzete!
A lövedék lesöpörte a láthatárról s a gaz elrejtette apró testét a szemem elől.
Próbálom megjegyezni a helyet ahol rálőttem, gyorsan lemászom mire Zoli is berobog a dzsipen. Elmesélem neki, hogy jártam szegény malaccal. Keresésére indulunk és ahogy ballagunk a nyomán, Zoli mind sűrűbben csóválgatja a fejét. Vissza-visszatekint minden lépés után a lesre a távolságot méregetve. Kétkedő hangsúllyal, szája szegletében egy sunyi mosollyal végül szóvá is teszi:
”Már túl vagyunk százötvenen, szóval hol az a disznó?”
Megyünk még vagy húsz lépést és akkor végre megpillantom…. ott fekszik két malac lépéssel a horizont előtt. Megfordítom hogy megnézzem a találat helyét és párom – mert ezzel betelt neki a pohár – döbbent képpel kurjantotta:
„Nyakon lőtted, asszony!“
A lábát nem én sebeztem meg. Egy daganat volt rajta, azért sántított. Megszúrta, vagy kificamította valahol. Valószínűleg emiatt maradt le anyjától és testvéreitől, ha voltak neki.
Békesség a vadnak!
