Hajnali jegesfürdő
Hosszú téli estéken, mikor a kandalló tüze aranyló fénnyel, meghitt melegséggel tölti be a szobát, egy csésze gőzölgő tea vagy egy pohár illatos bor mellett jólesik felidézni a múlt kedves élményeit. A szoba falán örök emlékű vadászatok becses relikviái sorakoznak, s egyszer párás hajnalokról, harsány erdei koncertekről, nesztelen lopódzásokról mesélnek, máskor nyári illatokat, ágreccsenést, szívdobbanást idéznek.
A minap egy régen történt, december végi fagyos, zúzmarás reggelt emlegettünk a párommal, ami izgalmas, egyben kellemes vadászatnak indult, ámde kissé nyirkos vége lett. Újdonsült vadász korszakom egyik sajnálatos ismérve, hogy mérhetetlenül makacs voltam. Konokságom lényegtelen dolgokban nyilvánult meg, s emiatt gyakran kerültem összetűzésbe a párommal. Gyermeteg hiúságomat ma már elképesztőnek, idegennek és szinte hihetetlennek látom. Legtöbbször az eleinte hiányos, leginkább a párom vadászgardróbjából kiegészített öltözékem miatt zúgolódtam. Sokat vesződött velem, amíg kigyomlálta ezeket a nevetséges, vadászhoz méltatlan szeszélyeimet viselkedéstáramból, s megmutatta a helyes utat, mi az előbbre való, mi az igazán fontos ahhoz, hogy tisztes vadász váljék belőlem. Mindezt nagy előszeretettel veti most a szememre.
Már nem is emlékszem pontosan, miféle csoda folytán kerülhetett a magamfajta méltatlan zöldfülű vadászengedélyébe egy fiatal korosztályú dámbika selejtezés címén való elejtése. A lényeg, hogy ott volt, s már maga a lehetőség gondolata ünnepi díszben táncolta körbe egész lényemet.
– No, húzd föl az órát, reggel kimegyünk. Majd én lövetek veled dámbikát! – kacsintott Zoli játékos mosollyal egy este.
Eddigi próbálkozásaim hiábavalók voltak. Két hete napirendszerűen fagyoskodtam odakint, várva, hogy a kiválasztott felbukkan valamelyik váltón vagy útban a szóró felé, de még egy szőrszálat sem láttam, nemhogy dámbikát. Kora tavasszal, egész nyáron és barcogás idején hatalmas rudliban járták ezeket az ösvényeket a dámok, de a téli hónapokban mintha köddé vált volna az egész dámvadnemzetség.
– Öltözz melegen, kitartunk! – mondta párom. – A lőbotot is hozd, mert cserkelni fogunk! – kaptam a sokadik utasítást már azon a reggelen.
Akkoriban szerelkeztünk fel mindketten egy-egy teljes „Jahti Jakt”- garnitúrával, amit eleinte rettentően utáltam. Madárijesztőnek festettem a méretes nadrágban, a kabátról meg nem is beszélve, ami szintén nem az én méretem volt. Később megszerettem, mert a hideg téli lesvadászatokra rétegesen fel lehetett alá öltözködni, így akár több órán át el tudtam viselni a kemény mínuszokat is. Gyalog indultunk útnak, hamarosan magunk mögött hagytuk a falut, s innentől kezdve csendes léptekkel lopództunk a cseres felé.
Ennek ellenére Zoli megjegyezte:
– Ha átmegyünk a patakon, az erdőn kifelé nagyon csendben kell majd menni!
Magam eddig is úgy éreztem, hogy csendben haladunk, de kivételesen nem vitatkoztam vele. A patakhoz érve megállt, méregette, hol lehet legkönnyebben átjutni rajta, s intett hogy kövessem. Ő egyetlen hosszú lépéssel átlépte a dermedést sugalló vizet, azzal folytatta is az útját kifelé a kaptatón.
– Én nem tudom olyan könnyedén átlépni, mint te a hosszú lábaddal! – mondtam kissé ingerülten, de még a füle botját sem mozdította, én pedig bosszúsan bámultam távolodó hátát a patak innenső felén toporogva.
„Matula bácsi!“ – mormogtam magamban, amiért szóra sem méltatott.
Tétován álldogáltam, mire oldalra pillantva, megláttam egy nagy követ a vízben.
„Nézzük csak, átkelés kipipálva!“ – csillant fel a szemem, s már léptem is a megoldást jelentő kőhöz.
„Itt átszökkenek, s már követem is a mestert…“
Picit mélyebb volt ott a patak medre, de azzal akkor nem foglalkoztam. Közben szemem sarkából láttam, hogy „mesterem” máris észrevette, mire készülök (mert neki hátul is van szeme), és bizonyára megfeledkezett arról, hogy itt már csendben kell lenni, mert hangosan rám förmedt:
– Mit csinálsz? Ott gyere, ahol én átléptem!
Odaérve a kövemhez, picit elbizonytalanodtam: puskával a vállamon, beöltözve, mint egy medve, meg tudom-e majd tartani az egyensúlyt – de hogy ne neki legyen mindig igaza, elhessegettem az aggodalmaskodó gondolatokat, és megmakacsoltam magam. Ezúttal én tettettem süketnek magamat.
Óvatosan ráléptem a kőre, de amint elrugaszkodtam a talajtól, sikamlós felületéről lecsúszott a lábam, s hatalmasat csobbantam a jeges vízben. Még térdig sem ért ott a vízszint, de – mivel a puskát úgy tartottam a levegőben, akár a győzedelmi zászlót – nyakig merültem a patakba.
A „Jahti Jakt”-szerkó egy pillanat alatt felitta a patak összes vizét, s én alig bírtam feltápászkodni. Sokkos állapotban álltam a patak közepében, a hatalmas zsebek csordultig teltek a jeges vízzel, a kabát meg mázsás súllyal húzott lefelé. Zoli egy szökkenéssel ott termett mellettem, és mindkét tenyerét görcsösen a fejéhez tapasztotta.
– Évus nem ütötted meg magad? – kérdezte halkabban, pedig a helyzet azt kívánta volna, hogy most kiabáljon eszeveszettül, ahogy csak a torkán kifér.
– A puska, hál’ Istennek, nem ért bele!… – nyögtem ki levegő után kapkodva, mert abban a pillanatban a fegyver megúsztatása tűnt a legnagyobb sorscsapásnak, majd tettem egy lépést a párom felé.
– Ne erre gyere, az Istenért! – mondta felháborodással a hangjában. – A másik oldalra indulj, megyünk haza… a vadászat véget ért!
Átlibbent a túloldalra, és kisegített a patakból, mert a fagyott talaj hirtelen korcsolyapályává változott a talpam alatt. A kabátot levetettem, Zoli kifacsarta belőle a vizet, és felsegítette rám a sajátját. A nadrágomat meg a többi meleg holmit úgy-ahogy kinyomkodta rajtam, és futottunk haza.
Útközben már mindkettőnkben múlt a feszültség, s előbb csak halkan kuncogtunk, végül felszabadultan kacagtunk a hajnali jeges fürdő gondolatán. Nem bírtunk lépni a nevetéstől, de amint beértünk a faluba, másfél méteres lépésben szedtem a bakancsban tocsogó elfagyott lábamat.
„Csak mielőbb haza, addig, amíg alszik a nép!… Ha valaki így meglát, lesül az arcomról a bőr.”
Otthon meleg pokrócba bugyolálva, égő arccal vettem át párom kezéből a gőzölgő teát, s valahányszor találkozott a tekintetünk, majd kicsattantunk a nevetéstől.
A dámbikát abban az évben végül nem én ejtettem el, de valahányszor eszembe jut ez a komikus jelenet, mindig arra gondolok, hogy pusztán maga az emlék felért egy vadászattal.