Fűszálról fűszálra 7-rész Bea
Búcsúdal
Bár úgy lehetne befejezni ezt a történetet, hogy “elment egy remek kutya, aki hősiesen élt és hősiesen távozott, Beának a legszebb sors jutott, amit vadászkutya kívánhat magának: egy kitűnő munka végén, az erdőben érte a halál.” Bárcsak azt lehetne mondani: “Diana súlyos árat kért tőlünk ezért a becses trófeaért s most követte Ő is az örök vadászmezőkre, ahol nem kell cseppet sem szégyenkeznie.”
Talán könnyebb szívvel bocsájtották volna útjára, akikhez a legközelebb állt s kevésbé fájna az elvesztés…de Bea nem így ment el. Halála igazságtalan és méltatlan volt egy bátor, elszánt, tettre kész vadászkutyához, mint amilyen ő volt.
Az irtózatos “szörny” mindig oda lopódzik be, ahol túlcsordul a szeretet. Csendben meglapul s előbb csak halkan kacarászik, végül nyíltan az arcába nevet az embernek, de akkor már késő.
Egy nap felfedeztek mellkasán egy daganatot, de még álmukban sem gondolták hogy ilyen rövid idő alatt kivégzi őt az undok kór, azt meg végképp nem sejtették hogy annyi gyötrelem és megpróbáltatás vár mindannyiukra. Egyre kevesebb étel csúszott már le, testsúlya pár nap alatt a felére csökkent. A végén megvakult és egész testében megbénult. Halála napján egy szívszorító, hosszú nyüszítést hallatott, mint egy szomorú fanfár, ebtársai a hátsó udvaron meg ráhangolódtak és egy fájdalmas dallammal búcsúztak el tanítójuktól.
“Soha nem gondoltam hogy egyszer azért fogok imádkozni, hogy Bea meghaljon, de most csak arra kérem az Istent, hogy vegye mielőbb magához őt hogy ne kínlódjon tovább.” – mondta Zoli szemeit törölgetve. Betegsége idején folyton azt hangoztatta hogy képtelen lenne elaltattatni ezt a kutyát de most, hogy szeme előtt válik üressé egykori tüzes tekintete és látja bársonyos testét egyre nyomorúságosabbá aszalódni, már nem volt biztos abban hogy jó döntést hozott.
“Én ugyanezért fohászkodok már napok óta.” – sírdogált asszonya is. “Meg teérted!”- tette hozzá gondolatban. Az ő szíve is sajgott ezért a kutyaért de tudta, férje egész másképp éli meg. Közöttük valami egészen különleges, meghitt kapcsolat volt. Az a számtalan élmény, öröm, siker, hajsza, vagy épp csüggedtség, reményvesztettség amit együtt éltek meg, valami rendkívüli bizalmat, odaadást font köréjük.
“Miattunk nem bír elmenni!” – törtek ki hirtelen a férfiból a fájdalmas szavak egy este.
“Hagyjuk őt magára! Állandóan simogatod, szólítgatod azért nem bír meghalni! Öltözz…, kimegyünk lesbe.” – szólt keservesen és mindketten szedelőzködni kezdtek. Egy búcsúpillantást vetettek még az elgyötört testre és sietve távoztak hazulról.
Telihold volt azon az éjjelen, későn értek haza és mikor kiszálltak az autóból már tudták, hogy Bea elment. Megfáradt, beteg teste már pihenni, lelke szárnyalni akart.
Az udvaron síri csend volt. Egy kutya sem ment elébük a kapuba, de még a kutyaházból sem kukkantott ki egyik sem. Néma csenddel tisztelték meg a Vezér távozását.
Elment egy remek kutya, aki hősiesen élt és hős marad emlékezetükben. Isten ajándéka volt. Csodálatos, kivételes társ, családtag, tanító. Az emlékek, élmények és a tapasztalat örökké megmaradnak szívükben.
Soha nem feledünk drága kiskutyánk!
“Hű társaink életében mi vagyunk a “Hegylakók”, mert az a szerencsés esetben egy évtizednyi kutyaélet hamarabb lepereg, mint gondolnánk. De nekünk akkor is fel kell állni, és menni tovább a sebzett vad nyomán a következő ebtársunkkal, ha van/lesz ilyen.”
Ozvári Zoltán
