Fűszálról fűszálra 6-rész Bea

Áttestált finálé

“Gyere anyu segítek felülni, itt a reggelid!

“Nem kell fiam. Egy falat se menne le a torkomon.”

“Nekem ne beszélj, muszáj enned! Azt a maroknyi gyógyszert nem nyelheted le éhgyomorra. Egyébként is legyengülsz ha nem eszel.”

“Akkor meghalok, legalább nem leszek itt a nyakatokon. Tönkre mentek mellettem testileg, lelkileg… te meg még munkába se tudsz miattam…..”

“Elég anyu! Tudod hogy nem szeretem, amikor így beszélsz! Ezt adta az Isten mindannyiunknak, fogadd végre te is el és inkább iparkodj felépülni. Nézd meg, a szomszéd Maris néni is eltörte a tomporát éppúgy mint te és ő már ott kapirgál a kertben, pedig idősebb tenálad. Itt vagyunk veled, segítünk ne félj de neked is akarnod kell.”

De az asszony nem válaszolt, csak bámulta üres tekintettel a szemközti falon függő képet, ahol Jézus is ugyanolyan merengőn, halálfélelemmel küzdve néz maga elé az Olajfák hegyén, mint ő. A fia mindig tudott rá hatni, kizökkenteni a búskomorságból, a reményvesztettségből de a férfi érezte, hogy szavai most kőkemény falba ütköznek, amin többé nem tud áthatolni és hogy ez a beszélgetés is csak falra hányt borsó volt.

Teljesen kikészítette őt ezzel a dacos viselkedéssel. Hasztalan volt minden szó, nem lehetett belé lelket önteni. A depresszió súlyos koloncként tartotta fogva édesanyja érzelmeit és elérhetetlen messzeségbe helyezte számára a felépülést és az élni akarást.

“Apu igyunk egy kávét, utána hozzáfogok ebédet főzni.” – hallotta lánya hangját a konyhából. A legtöbbet őmiatta aggodalmaskodott. Folyton azt vizsgálta, nem aludt-e még ki szemében a fiatalság tüze. Egyre gyakrabban látja levertnek, gondterheltnek. Ez egyáltalán nem neki való feladat. Egy magatehetetlen ember ellátása még egy hivatásos ápolónak is erőpróba, az ő számára pedig – ilyen fiatalon – igazi vesszőfutás lehet. Sokat tépelődött miatta, bűntudat mardosta amiért hagyta hogy lánya ebbe belefolyjon, de akkor nem volt más megoldás. Asszonyának ott volt a saját két örege. Ha összebeszéltek volna sem időzíthettek volna jobban a szüleik. De egyedül Isten tudja a dolgok miértjét és az ember ilyenkor megmérettetik.

“Már olyan szépen rakta a lábait amikor járkáltattuk, kezdtem reménykedni hogy még talpra áll.”- mondta csak úgy maga elé leverten a férfi kávéját kortyolgatva.

“Hiába reménykedsz apu! Mama elhagyja magát, akaratnak egy szikrája sincs benne. Mondhatok neki akármit rám se figyel, csak bámulja azt a szentképet a falon… ha nem vagy itt, csak hallanád még akkor miket beszél!”

“Te bírod még?” – nézte szeretettel lánya szépséges arcát.

“Már nem sokáig. Az fáj leginkább hogy már beszélgetni sem tudok vele úgy mint régen, mert az égvilágon semmi nem érdekli. Mamát szeretem legjobban a világon, de néha már úgy érzem hogy csak egy bábut etetek és öltöztetek…. Karácsonyra azt hiszem elmegyek hazulról egy kis időre.”

“Mondom mindig hogy menj el megpihenni. Szükséged van rá, én addig megoldom egyedül is ne félj.”

“Odateszem a levest…jössz délben segíteni, ugye?”

“Hogyne jönnék. Ahogy megbeszéltük, jövök minden etetéskor és ketten rendbe tesszük.”

“Apu! Az emeleten csörög a telefonod, egyszer a fejed fogod elhagyni!”

“Halló, tessék!” – szól bele gondterhelt hangon a férfi, mert még mindig a lányával folytatott beszélgetésen töpreng.

“Jó napot Zoli! Káder vagyok, tudunk beszélni?”

“ Tessék Ľubo, persze…hogy vagy?

“Most éppen elég szerencsétlen helyzetben. Tegnap este egy vendég megsebezte élete bikáját, de sajnos nem annyira hogy birtokba vehesse. Hallottam hogy van egy jó szlovák kopód, akivel sokat jársz utánkeresni. Nem tudnál segíteni?”

“Ľubko ezer örömmel segítenék. Számomra a sebzett vad utánkeresése nem munka hanem hivatás, de most sajnos nem hódolhatok neki. Anyám ágyhoz kötött és a lányom egyedül gondoskodik róla, muszáj segítenem neki, nem hagyhatom magára… Megnézted? Milyenek az esélyek?”

“Egy erdősáv feletti tisztáson lőtt rá, de a bika elugrott. Követtük a nyomát, lement egészen az országútig, át a vasúton, de egy nádas szélén végleg elveszítettük a reményt. Onnantól kezdve se egy vércseppet, sem a lába nyomát nem találtuk.”

“Tudod, kilenc elmúlt, míg felérek hozzátok lesz tíz óra és nekem délben itt kell lennem. Ha könnyű munka, az is tovább tarthat két óránál.”

“Menj nyugodtan! Délben elleszek egyedül is mamával.” – szólt közbe leánya, aki a zöldség tisztítással serénykedett és hallotta a beszélgetést.

“Biztos?”

“Apu, a szarvasnak is fáj.” – nézett fel gyönyörű szemével mosolyogva az apjára.

“Ľubo a lányom megoldotta a helyzetet, úgyhogy egy órán belül nálad tudok lenni a Beával.” – mondta elcsukló hangon és közben egy puszit lehelt a lány sima arcára.

“Legkésőbb hatra itt vagyok!” – ígérte neki.

“Azt melegen ajánlom!” – fenyegette apját az apró hámozó késsel.

Hazaérve az ebek – mint mindig – örömmel üdvözölték a gazdát, vidám farokcsóválással körbeudvarolták, majd visszakullogott mindenki a saját fekhelyére. Lustálkodós volt a reggel. Bár a szeptemberi éjszakák kinn már hűvösebbek voltak, de a nappali hőség megrekedt a panellakás falai között. Ilyen melegben nem lehet ficánkolni és ha nem mozog, nem is izzad… illetve nem is liheg a kutya. De nicsak, a gazda a színes nyakörvet, meg a nyaklót veszi elő… immár lehet hőség, hideg, de akár szakadó eső is, a lustaság rögvest szertefoszlik, mint a múló gondolat és egyszerre mindenki szolgálatra kész. Pár perc múlva Bea már “harci díszben” feszített a bejárati ajtónál, társainak pedig be kellett érni egy simogatással és egy bizonytalannak tűnő ígérettel, hogy ők majd legközelebb…

A falu központjában, faládában elhelyezett vadásznaplójuknál várták őt a hazaiak. Ľubo – rendőr parancsnoki habitusával – a vadász társaság szigorú és ellentmondást nem tűrő vadgazdája volt. Bemutatta fiatal védencét Mariánt, akinek lábánál a precíz alapossággal összetekert vérebvezeték végén, fegyelmezetten ült bajor vérebe. Autóba szálltak és a terepre hajtottak. Megmutatták neki a rálövés helyét és az irányt, amerre a szarvas elugrott. Kutyával még nem keresték, mivel nem volt vérebe a társaságnak. Marián kutyája, Fida akkor még csak fiatal gyakornok volt. Most tanulja kutya is, gazdája is az első lépéseket a “szakmában”.

Akkor még nem sejtették, hogy ez a nap szegletkő lesz mindannyiuk életében. Az ifjú, intelligens és szabatos vérebvezető egy életre szerelmese és elkötelezettje lett a sebzett vad utánkeresésének, Fida pedig később Szlovákia egyik legsikeresebb és legelismertebb vérebe, akinek sikeres pályafutásában Beának is szerepe volt. Ezen a napon szökött szárba a két férfi között is egy hosszú távú, bizalmas barátság. A két kutyával együtt taposták Szlovákia legkiválóbb revírjeiben a kilométereket a rőtvad nyomán és Zoli elkísérte fiatal barátját a vérebek rangos versenyeire is, ahol a fiú “vadászapjaként” mutatta be idősebb bajtársát.

A rálövés helyén csendben figyelték Bea viselkedését, aki hozta is a formáját. A tőle megszokott alapossággal vizsgálta át a terület minden négyzetcentiméterét. Egy fűcsomón kicsit hosszabban elidőzött és mintha azon a ponton tárult volna fel a varázsdoboz, farkával rajzolni kezdte a köröket és elindult:

“Szarvas! Az a kedvence, izgalmas a szaga és Ő aztán igazi kihívás!” Lefelé mutatta az utat, átment az országúton és útban a vasút felé egy erdősávon haladt keresztül, ahol meglepetésükre, de sokkal inkább bosszúságukra favágókba botlottak. Egy magánosított erdő fáit ritkították éppen. A kivágott fák már körös-körül le voltak engedve a földre. A munkások meglátva a fura menetet lekapcsolták motorfűrészeiket és csodálkozva bámultak, hogy ugyan mit keresnek ott azzal a kutyával. Zolit ismerték és mindjárt faggatni kezdték.

“Szevasz Zolikám, hát ti meg mit csináltok errefelé?”

“Este megsebeztek egy szarvast, azt keressük.”

“Itt?” – vigyorgott az egyik s vele nevetettek a többiek is. “Dehát mi már mindent összejártunk. Hajnaltól dolgozunk, a traktor is itt forgott az imént, biztos jó helyen keresitek?”

“Hát annyival nehezebb a dolgunk az biztos, de a kutya azt mondja a szarvas erre ment… én meg hiszek neki.” A favágók ezen egy jót kacagtak, de Bea tudomást sem vett róluk. Úgy feszült a nyaklójához csatolt vezeték, mint a kifeszített villanydrót. Mintha ott sem lettek volna, lámpaláz nélkül forgott, tekergett a lábuk között, orrával puhatolva, tapogatózva böngészte a sebzett nyomát, farkával pedig folyamatosan szemléltette hogy jó nyomon halad. Végül – mint aki megunta a bemutatót – hosszas bóklászás után bevett egy irányt és végre kikecmeregtek a favágók köréből. Egyikük sem volt ráhangolódva frappánsnak hitt megjegyzéseikre és megkönnyebbültek, hogy maguk mögött hagyhatják az élcelődő publikumot.

“Csak annyi vér lenne, hogy a négylábú segítséget megnyugodva követhetnénk.”  – fohászkodott a vadgazda a cseppet sem reménykeltő úton. De a fohász süket fülekre talált, mert a kutya húzott ugyan lefelé, de vér nem volt sehol. Lejjebb azonban egy sekély barázdában volt egy kis tócsa, ami fölött megállt és hosszasan szaglászta. Gazdája figyelmét nem kerülte el ez az apró jelzés, odalépett és alaposabban szemügyre vette a pocsolyát.

“Mintha kicsit rózsaszínű lenne ez a víz!” – hajolt mélyen a latyak fölé majd belenyúlt, két ujja közé csippentve kiemelt belőle egy hosszú szürke szőrcsomót. “Ez meg szerintem annak a szarvasnak a szőre amit keresünk. Vérrel van összetapadva.” A két helybéli férfi megtorpant és úgy bámulták a szőrszálat közvetlenül az orra előtt vizsgáló embert, hogy szinte villogott a homlokukra írt gondolat, hogy ”ennek elmentek hazulról!” Végül közelebb léptek hozzá és némán bólogatva nézegették vele együtt a leletet, de a férfi még tovább fokozta döbbenetüket:

“Ez a szőrszál világos színű és hosszú. Véleményem szerint nem lesz ez komoly sebzés,  mintha a hasáról származna.” – bölcselkedett és professzori alapossággal vizsgálta tovább a szőrszálat . “Hogy jelzett ez a bika?”

“Lövés után összehúzta magát. Azt hittem kamra lövés.” – mondta az egykori nyomozó.

Bea türelmesen megvárta amíg gazdája levonja az általa megmutatott jelből adódó következtetéseit, utána – engedélyével – folytatta az utat. Egy akác sarjas, ingoványos részhez vezette kíséretét.

“Én ismerem ezt a helyet” – mondta csak úgy maga elé Zoli. “A területnek ezt a részét a disznók is szívesen látogatják, régebben már voltam itt hajtani.”

Szerencsére a kutya nem sokáig botorkált benne, kicsit átszagolgatta és kivitte onnan őket.

“Szerintem ez a bika tart vissza oda, ahol rálőttek. Valahol ott lehet az üzekedő területe” – mondta Marián, és Bea máris igazolta ezt a teóriát. Vett egy nagy kanyart és visszafelé tartott.

Elhagytak egy szeméttárolót és egy lucernamezőnél bukkantak ki, amin éppen egy traktor forgott.

“No ne… hát ezt már nem hiszem el!” – buggyant ki a vadgazdából, aki az idő előrehaladtával egyre feszültebb és türelmetlenebb lett. Közelebb érve látták, hogy a traktor a magra hagyott lucernát kaszálta éppen. A levágott szárak rendje gyönyörű, nyárt idéző, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Az ő szemük azonban most nem volt fogékony az efféle idilli látomásra.

“Ez már lehet hogy kifog a kutyámon.” – sóhajtott tamáskodva Zoli is, de Bea a jóslatot meghazudtolva – miután egyetlen röpke pillantással felmérte a terepet – orrát a földre nyomta és mintha a világ megváltásán dolgozna, elszántan nekilendült a rétnek. Álldogáltak ott is néhányan s akárcsak a favágók, ők is tudakolták hogy mit keresnek arrafelé. Térült-fordult a traktor, a kutya meg serényen botorkált a rendek közt, gazdájával a vezeték másik végén. Nagyot nevettek ők is mikor megtudták, hogy ezek azt hiszik, arra ment a megsebzett szarvas.

“Az lehetetlen!” – mondta kicsit sajnálkozva egyikük, aki konyított a vadászathoz. “A traktor számtalanszor végigment a lucernán, és mi is összejártuk már.”

A jármű és az emberek által betaposott, széthordott nyomon valóban nem sok esélye maradt a kutyának. Arról nem is beszélve, hogy a szarvasbőgés kellős közepén jártak. Reménytelen, esélytelen lett a helyzetük. Ahol csak megfordultak, mindenütt akadályba ütköztek. Emberek, járművek, bóklászó, üzekedni vágyó szarvasok, vaddisznós övezet hátráltatta az utánkeresés sikeres kimenetelét. De Bea nem adta fel! Ő nem tűnt sem csalódottnak, sem reményvesztettnek. Vasakarattal és cseppet sem lanyhuló lendülettel küzdött. Hol itt, hol ott kotorászott az orrával, hihetetlen szorgalommal iparkodott kiválasztani azt a nyomot, ami idáig elhozta őt és az őt követő csapatot. Mintha attól tartana, hogyha visszavesz a tempóból, nem hisznek majd neki és visszatartják az izgalmas végcéltól, ami egyre jobban fűti, csiklandozza vadászvérét.  Egyszer csak lecövekelt a rendek közt és olyan mélyen szívta be a szagot hogy a port, ami vele együtt az orrába került, hangosan prüszkölte ki, de – láss csodát – ismét beindult a farka. Orrát a földre nyomva levonult a lucernamezőről.

Az órát azonban megállítani nem lehetett és a múló idő miatt Zoli egyre zaklatottabb, nyugtalanabb lett. Minden erejét megfeszítve igyekezett fegyelmezett maradni, mert Beának speciális érzékelői voltak az ő hangulatára állítva. A gazda feszültsége úgy ragadt rá mint a bogáncs.

Egy csertölgyes felé haladtak éppen és sopánkodva állapították meg, hogy ez megint nem lesz könnyű menet, mert már messziről látszott, hogy az erdőrész aljnövényzete valóságos tüskevár. Itt Zoli – talán már századszor – ránézett az órára és megjegyezte, hogy neki lassan abba kell hagyni a keresést, de van egy vérebes haverja, akinek két jó vérebe van. Szükség esetén majd ő befejezi az utánkeresést.

Bemeneteltek Bea után a sűrűbe, átverekedték magukat a tüskés poklon, amikor valami megrezzent. A kutya felborzolt háttal szemezett egy méretes kannal, aki a közelben ült a vackán. Amint észrevette őket felpattant de nem szaladt el, csak kicsit arrébb cammogott és szembe fordult a betolakodókkal. Nem tűnt ijedtnek, sőt kifejezetten bosszúsnak, mi több harciasnak látszott amiért hívatlanul az otthonába gyalogoltak. Felborzolt sörénnyel mustrálgatta a nézősereget. Zoli odasúgta Mariannak:

“Te, ennek nagyon komoly bicskái vannak. Ilyen kannal az életben egyszer hoz össze a sors. Nem lövöd meg?”

“Engem azért Káder meg is enne, nálunk ezt nem szabad!” – mondta gyermeki engedelmességgel, de a lehetőség izgalma szemmel láthatóan felkorbácsolta érzékeit. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kan fontolgatná hogy nekik ront de végül jobbnak látta elszelelni. Olyan látványosan tűnt el a bozótban, mintha nem egy disznó, hanem egy egész konda rohant volna el. Bea egész testében remegett az izgalomtól és a sóvárgástól hogy a nyomába eredhessen. A meleg disznószag nagyon összezavarta szegény fejét. Folyton elcsábította őt a kan nyoma. Zoli a sarkában lihegő idő és a disznós érdekütközés miatt türelmetlen és ingerült lett.  Másfél órát bolyongtak azon a helyen és már hibát hibára halmozott. Nyűgössége átragadt a kutyára is. Nagy nehezen – úgy tűnt – Beának mégis sikerült visszaállni a szarvas nyomára, végigtapostak a benőtt erdőn és kiértek a sűrűből.

“Marián neked volt igazad, ez a bika visszatért az üzekedő helyére. Ott lesz valahol befeküdve, de nekem ezen a ponton sajnos abba kell hagynom.” – mondta leverten Zoli. Számolgatni kezdték hogy ez a “kör” amit a sebzett bika nagy valószínűséggel megtett a rálövéstől vissza az üzekedő helyéig, olyan hét-nyolc kilometer lehetett. A rengeteg akadály miatt – ahova még egy tapasztalt vérebnek is oda kellett volna tennie magát – szinte egész napra kiterjedő küzdelem lett az utánkeresés. Felhívta vérebes barátját, aki készségesen elvállalta a munkát. Neki megköszönték a közreműködést és fájó szívvel megszakította Bea rendületlen, gyötrelmes munkáját.

Éppen csak hazaért, már csörgött is a telefonja. A vadgazda hívta aki elmondta, hogy a két kutyát rátették a nyomra ott, ahol Bea abbahagyta a keresést és nem egészen ötven méter után rátaláltak a sebágyban fekvő bikára. Az erdőrészt elállták, a kutyák kihajtották és a vendég megadta a kegyelemlövést. A bikának a pénisze volt meglőve, onnan származott a hosszú, szürke, vérrel összetapadt szőrcsomó.

“Zolikám engedd meg, hogy – most csak így telefonon keresztül, de alkalomadtán majd személyesen is – őszinte elismerésemet fejezzem ki a kutyád és a közös munkátok előtt. Derék munkát végzett Bea. Igazán különleges képességű jószág és bár vendégem a barátod vérebeit éljenzi, mert ő nem tudja de mi Mariánnal tudjuk és láttuk, hogy a kalapemelés a te kopódat illeti.”

Az utánkeresés nem munka, annál sokkal több. Hivatás, amelynek jelentőségét és szépségét csak az értheti meg aki átéli. Aki tudja milyen érzés kilométereket taposni kutyája után, ráhagyatkozni, bízni benne még akkor is, ha az út során nincs semmi látható jel ami őt igazolná. Aki fáradtan, piszkosan, tövisek ezreitől karmolva rogy le kimerült kutyája mellé a megváltó lövés után. Csak az tudja, milyen érzés megváltani a a vadat a kínoktól, a sebzőt pedig az önmarcangolástól.

Miután lányával ellátta édesanyját és fáradtan hazatért, alig mert kutyája szemébe nézni. Megfosztotta őt a siker diadalától – amiért fáradságot nem kímélve, egész nap kitartóan küzdött –  és attól is, hogy neki járó fényben tündökölhessen.

Az utóbbira valójában ő nem is vágyott, mert a kutyák szíve makulátlan. Bennük nincs semmi romlott, vagy hamis. Nem vágynak rivaldafényre, elismerésre, nekik gazdájuk szeretete a mennyország.