“…ne nekem, hanem neked!”

Nagyot dobbant mindannyiunk szíve, amikor a vadgazda közölte hogy még egy hat évnél öregebb dámbikát terítékre kell hozni.

Bevált szokás nálunk, hogy ha év végéig nem sikerül elejtenie annak, akinek elmúlt évi érdemeiért vagy születésnapi jubileuma alkalmából oda lett ítélve, attól fogva a társaság minden tagja egyforma eséllyel jogosult vadászni a tervezett vadra.

Hogy valóban egyformák-e az esélyek, emberileg vitatható, hiszen van, aki akár naponta kétszer is taposhatja a vadászösvényt, van olyan, aki ezt csak hétvégén engedheti meg magának, és van – köztük magam is –, aki ritka, mint a fehér holló, a területen…

A vadász azonban tudja, hogy amit neki kell elejtenie, azt nem lövi meg más.

Zoli sem zaklatta túl sokat az erdő vadját, ő még a rég múlt idők vadászaitól tanult vadászmesterséget, akik januárban már nem hajtották a vadat. Néha úgy éreztem, csak azért megy, hogy nekem hazahozza az erdő üzenetét. Én magam akkoriban nem láthattam, de ő nagyon élethűen mesélt. Tudtam, hogy mindig hozzátett egy kicsivel többet, mint ami a valóság, de ő szeretetből tette, én pedig így is szerettem hallgatni. Olyan ez, mint a honvágy. Aki szereti az otthonát, de idegenben kényszerül élni, megdobban a szíve, ha egy hazafival hozza össze a sors. Jólesik az otthonról, az otthoni eseményekről, az otthoni emberekről hallani. Az erdő hiányzik. Úgy hiányzik, mint maga a levegő. Mindig más, mindig érdekes, mindig izgalmas, és sohasem elég. Nem lehet vele betelni!

Zoli mesélt egy „oltári” nagy, legalább kétszáz pontos agancsú dámbikáról. Még állt a búza, amikor először meglátta. Erős, hosszú, széles lapátú dámbika, bár akkor még barkában volt. Barcogásra azonban eltűnt, nem mutatkozott többé azon a vidéken. Ki tudja, merre húzta őt az ősi ösztön, hol készített hívogató szerelmi fészket pöttyös ruhás háremhölgyeinek.

Üzekedés előtt egy hajnalon agancscsattogás törte meg a párás hajnali csendet. Zoli odalopódzott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a csatamezőt. Két jókora lapátú, szilaj dámbika mérte össze erejét. Folyt a hatalmi harc a biztonságot ígérő szerelmi fészekért. Feszültek az izmok, az agancsok egymáshoz tapadtak, tajtékzó testük párolgott a hűvös kora reggeli levegőben, akárcsak ziháló leheletük. Az erdő visszhangzott az agancsok csattogásától. Megvirradt, mire észbe kaptak, hogy nincsenek biztonságos takarásban, és egyszerre adták fel a harcot. Vigyázniuk kell magukra, nem lehetnek óvatlanok. Nekik küldetésük van! Életbevágó küldetés, a fajfenntartás ösztöne. Nehéz – erőt, kitartást próbáló – idők elé néznek, amikor önmagukat hanyagolják, és csak a küldetésre összpontosítanak. Ha elmúlik a nász ideje, majd akkor lesz idő megpihenni, feltölteni a kimerült energiát, visszaszedni a mámor hevében leadott kilókat hogy a kemény tél ismét jó erőben, felkészülten találja őket.

Elmesélte Zoli azt is, hol vannak a barcogóhelyek, hol zeng legharsányabban az erdő. Hol hallani mély hangú, korosabb, tekintélyesebb bikát. Ilyenkor láthatatlanok, enni, inni is csak lopva, talán éjjel járnak, és csak rövid időre hagyják felügyelet nélkül a féltve őrzött teknőt. Amikor a bika önfeledten hallatja mély, rekedtes, utánozhatatlan hangját, ügyes vadász a barcogás hevét kihasználva könnyen becserkelheti, hogy első sorból csodálhassa ezt a titokzatos erdei koncertet, a legszebb dallamok egyikét. Legtöbbet egy éltesebb bikát emlegetett, akit „öreg nyakas” bikának nevezett. Éreztem, hogy ez az öreg harcos különösképp vonzza őt, de ha kérdeztem, hogy akkor miért nem lövi meg, mindig azt mondta, meghagyja nekem. Az ő „élete bikája” már ott díszeleg a szoba falán.

Elmúlt a január, de a dámbika még nem került terítékre. Csodaszép, napsütéses reggel volt a hónap utolsó napja. Hasonlóan ragyogó volt az én kedvem is, mert a lányom az esti telefonbeszélgetés végén megjegyezte, hogy ha akarok, másnap délután elmehetek vadászni, ő eljön apára vigyázni. Akartam, de még mennyire, hogy akartam – csak amiatt izgultam egy kicsit, hogy valóban komoly-e az ígéret, és hogy nem jön-e közbe valami. Zoli úgy tíz óra tájban szólt, hogy tesz egy sétát, megnézi, járnak-e disznók, mert ha délután én is kimehetek, akkor „ígéretes” helyre akar ültetni. Kitekintettem utána az ablakon, és láttam, hogy a fiatal hannoveri vérebet is betoloncolja az autóba…

Még mielőtt bármi máshoz hozzáfogtam volna, előkészítettem minden vadászholmimat. Áthúztam porral belepett puskám, hátizsákomba csúsztattam egy párnát, sőt a tetejére még egy összetekert meleg pokrócot is rögzítettem. Már nem is emlékszem, mikor ültem kinn utoljára. Olyan rég nem mozdultam ki a fűtött, meleg házból, hogy aggódni kezdtem az edzettségem miatt. Akkor már négy éve gondoztam idős, beteg apámat, akinek romló állapota miatt egyre kevesebb lehetőségem volt kijutni. Szerettem volna a váratlanul jött röpke szabadságnak minden egyes percét kiélvezni, és semmiképp sem szándékoztam azt didergéssel tölteni. Épp csak elült a déli harangszó, amikor Zoli felhívott, hogy megkérdezze, meddig tart, amíg elkészülök. Rekedtes, titokzatos hangja valami különös izgalmat sugallt.

– Miért, felfedeztél valamit? – kérdeztem, s ösztönösen suttogóra fogtam én is a hangomat.

– Ma meglövöd a nyakas bikát; csak készülj gyorsan, mindjárt ott vagyok érted!

Tudtam, hogy most nincs idő tétovázni vagy kérdezősködni, sem az elhangzottakon rágódni. Gyors telefon a lányomnak, szükséges teendők édesapám körül, és végül kisebb tortúra Bekivel, a szálkás szőrű tacskóval az előkészített vadászruhám visszaszerzéséért, amit birtokba vett, és már egész délelőtt fogvicsorgatva őrzött. Ha minden színt nem is, de a zöldet, azt holtbiztos, hogy ismeri! Cirkuszi kasszasiker lehetne, ha látnák, hogy füle botját se mozdítja más holmi láttán, de métereseket ugrál örömében, amikor a vadászholmit rendezgetem.

Zoli ugyanakkor ért haza, amikor Krisztián is megállította autóját a ház előtt. Kriszti egy fiatal vadászkolléga, aki akkor volt két éve a tagság várományosa. Zolinak közbejött valami, ezért kicsit változott a „fuvarrend“. Kiderült hogy én Krisztivel megyek ki a területre. Ők ketten szemmel láthatóan már megbeszélték a részleteket, ezért nem húztam az időt kérdezősködéssel, hanem teljesen rájuk hagyatkoztam. Mielőtt azonban beszálltam volna az autóba, Zoli megfogta a karomat, és ezt mondta:

– Láttam a mély bevágásos agancsú öreget egy csapat dámbika társaságában. Az első lesre ülj, és igyekezz minél előbb elhelyezkedni, mert nemsokára kijönnek az erdőből legelni! Nagy valószínűséggel messzire kell majd lőnöd, de ha lesz lehetőséged a lövésre, kérlek, ne szalaszd el! Ha megsebzed – ne félj –, én megkeresem neked… A terület szélében leállítottuk az autót, s én oda ültem, ahova Zoli tanácsolta; Kriszti egy vonalban velem, de vagy kétszáz méterrel odébb.

Elhelyezkedtem a lesen, betöltöttem a fegyvert, ami kicsit már idegennek hatott a kezemben ennyi böjt után. Körbetekertem magam a pokróccal, és beállítottam a távcsövet. Kezembe vettem újra a fegyvert, kitámasztottam, ellenőriztem a puskatávcsövet, próbáltam újra rutinossá tenni a régen gyakorolt mozdulatokat. Ezután néztem csak körül. A látvány lélegzetelállító volt. Gyönyörű szép vadászterületen vadászunk, ahol erdők, mezők, ösvények, szőlőültetvények, sűrű kökényesek és mezőgazdasági területek váltják egymást harmonikus egységben, telis-tele lélekemelő szépséggel. De arról a dombra felállított magaslesről, ahol akkor ültem, mindezt egyszerre szemlélheti az ember. Tiszta, napos időben olyan messzeség tárul az ember elé, ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl. Ez a titkokat rejtő, varázslatokkal teli világ kiismerhetetlen, nyughatatlan, az ember mégis itt leli meg lelki békéjét. Itt, ahol az ember elcsendesedik, és gondolatai kitisztulnak, a lelke is megújul.

A sok rohanásban, készülődésben, szervezkedésben fülem meghallotta ugyan Zoli szavait, de csend és békesség kellett ahhoz, hogy agyammal is felfogjam azokat. Bevallom, azonkívül, hogy délelőtt látta a dámokat, egyetlen szavát sem vettem komolyan. „Még hogy ma meglövöm az öreg bikát, meg hogy iparkodjak elhelyezkedni, mert nemsokára újra kinn lesznek a legelőn!…” Szeretetteljes mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy mennyire iparkodik kárpótolni túl szürke, túl egyhangú napjaimért… éveimért. Becsempészni egy kis izgalmat a szívembe, vagy legalább annak ígéretét. „Ha hazaérek, megnyugtatom majd őt, hogy itt, Isten legszebb, legszentebb fölségterületén, az erdő, mező látványától, vagy szabad, kitaposott ösvényeit járva, az ember boldogsága izgalmak nélkül is beteljesedik…”

Miközben ezen járt az eszem, távcsövemmel a messzi távolságot, a havas dombok íveit pásztáztam. Leengedtem a távcsövet, és akkor láttam, hogy a hóval fedett repceföld alján, az erdő közvetlen közelében egy csapat dámbika csipegeti a fagyos repcét. A távolság elég nagy volt, de abban a verőfényes délutáni órában távcső nélkül is jól láttam, hogy a hat bikából három erős lapátos. Egyből kiszúrtam a mélyen ívelt agancsút. – Semmi kétség – ez ő; és valóban igazi nyakas, sokat megélt dámbika – vizsgáltam távcsövemen át. Csapatban volt, valahogy mégis kivált közülük. Távolságtartó volt, tekintélyt parancsoló… talán még egyszer, utoljára megköveteli a fiatalok tiszteletét. Hamarosan ez a fenséges korona lehull, és jövőre neki már meg kell húznia magát. Következő agancsa már visszarakott lesz, és ő megadásra kényszerül, vagy megszégyenül. – De most itt van előttem. Ereje, szépsége teljében, és a természet nekem kínálja! – Erre a gondolatra hirtelen mélyre süllyedt egy pillanatra a szívem, és őrült tempóban kezdte pumpálni a vért ereimben. Szememhez emeltem ismét a távcsövet, hogy alaposabban szemügyre vegyem, és hangosan szaladt ki a számon:

– Ó, Atyám!… Fölösleges volt kapkodni, mert egyrészt a bikák önfeledten legeltek, másrészt pedig ez a számomra leküzdhetetlennek látszó távolság kizárta az elejtés lehetőségét. Felemeltem ugyan a fegyverem, ráhúztam a célkeresztet a bika testére, de nyomban vissza is helyeztem a földre. Várni kell, hátha irányt váltanak, bár valami azt súgta, hogy nem fognak.

A mellettem levő lesről Krisztinek ugyanez a látvány tárult a szeme elé. Felhívtam őt, hogy pár szót váltsak vele. Azzal vette fel hogy:

– Látom, Évike!

– Mit gondolsz, elmozdulnak onnan?…

– Nem tudom… lehet!

– Túl nagy a távolság… – sóhajtottam.

– Bemértem; tőlem majdnem háromszáz méterre vannak.

– Akkor hozzám valamelyest közelebb vannak, de nekem így is túl messze van…

A következő mondatát – és utóbb még egyet, de arról majd később – talán sosem felejtem el:

– Mindenesetre ez egy soha vissza nem térő alkalom!

Igen, az volt… csak ne lenne olyan messze! Felemeltem még egyszer a puskát, célba vettem a bikát, de a gondolatra, hogy elhúzzam a ravaszt, olyan remegés fogott el, hogy gyorsan vissza is állítottam a sarokba a fegyvert. Felhívtam Zolit is. Bátorítást, biztatást vártam tőle. Talán a feloldozás ígéretét, amiért ezt a nemes vadat ekkora távolságból kívánom elejteni.

– Kinn van a bika, de nagyon messze…

– Majd följebb jön, várj még egy keveset.

– Nem fog, elfelé halad… még pár lépést megy, és többet nem látom.

– Évus, csináld érzésed szerint, de ha úgy döntesz, hogy lőni fogsz, a hátgerincét célozd meg! – mondta, és kinyomta a telefont. „No, sokra mentem a tanácsoddal!” – gondoltam, miután ismét magamra maradtam a döntésemmel. Semmi biztatás, semmi bátorítás. Egy bűbájos csábítás és a bizonytalanság merev fogságában rekedtem. Időközben észrevettem, hogy az öreg bika már egészen kivált a csapatból, és a többitől külön tartózkodik. Még tesz néhány lépést és tényleg takarásban lesz.

Döntöttem – meg kell próbálnom! Valami belső megérzés azt súgta, sikerülni fog. Letekertem a pokrócot a derekamról, és ráterítettem a les előlapjára. Ráhelyeztem és bal kezemmel leszorítottam a fegyvert, jobb könyökömet pedig egy gerenda sarkába feszítettem. Kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt, és célba vettem a bikát. A kereszt meg se mozdult. Ebben a pillanatban a szemem sarkából valami mozgást érzékeltem. Felnéztem s láttam, hogy Kriszti felől két fiatal dámbika üget át a repceföldön, nyílegyenesen a legelésző bikák felé. Pillanatnyi pánik lett úrrá rajtam, hogy ha ezek ebben a tempóban odaérnek, szétverik a csapatot. Egyszerre elsöprő erejű önbizalom töltött el. Elröppent minden kétely, minden szorongás, mindenféle negatív lehetőség, ami addig bizonytalanná tett. Amikor a célkeresztet lassan felhúztam a bika első lábán a hátgerincéig, a feje már takarásban volt. Nyugodt voltam, mint a nyáresti tó tükre. A kezem meg se rezzent. Túlzásnak tartottam egészen a gerincre célozni, ezért egy picit lejjebb süllyesztettem, és lassan elhúztam a billentyűt.

Minden érzékemet megfeszítve figyeltem a lövést követő pillanatokat. Tágra nyílt szemem már küldte is az információt az agyamba: a bika megugrott, és hátsó lábával kirúgott. Emellett tisztán hallottam a becsapódást. Annak ellenére, hogy a hátrarúgás az irodalom szerint szívlövésre utal, a bikát ez szemmel láthatóan hidegen hagyta, mert makkegészséges forma látszatát keltve, elsőként tűzött befelé az erdőbe, maga után húzva a csapat többi tagját. Ebben a pillanatban olyan remegés lett úrrá egész testemen, hogy képtelen voltam még egy zsebkendőt is előkotorni a zsebemből. Higgadtságot erőltettem magamra, és még egyszer lepörgettem a fejemben a történteket, mert Zolit hamarosan informálnom kell, és nem szereti, ha összevissza halandzsázom. Ha a vadat keresni kell, minden információ fontos, mert alapvetően befolyásolhatja az utánkeresés menetét. Tárcsáztam tehát, de a rövidre alakult eszmecsere számomra arra utalt, hogy Kriszti megelőzött.

– Messzire lőttem, de jól megcéloztam. A bika jelezte a találatot, és becsapódást is hallottam. Ennyi volt az információm, melyre kurta válasz érkezett:

– Jól van, találkozunk a rálövés helyén. „Nem volt túl lelkes a hangja; úgy látszik, Kriszti nem látta fényesnek az esélyeket” – variáltam gondolatban. Később kiderült, a fiatal vadászkolléga épp nem nézett oda a lövés pillanatában, de a becsapódást ő is igazolta, bár hozzátette azt is:

– Nem tudom, de nagyon vígan szaladt befelé az a bika…

A rálövés helyét próbáltam betájolni, ami ilyen távol a lestől nem is volt olyan egyszerű. Csendben forogtunk a tett mezején. Éreztem a levegőben, hogy Kriszti kimondatlanul is vak merészséggel vádol, ezzel szemben Zoli vasakarattal próbált hinni bennem. Ez jólesett, és ezért melléje somfordáltam, és halkan így biztattam:

– Egész biztos, hogy eltaláltam… sőt szerintem jó lövést adtam le. Az azonban, hogy egy csepp vért sem sikerült ez idáig találni, nem emelte a közhangulatot. Megerőltettem a gondolataimat. „A lövés pillanatában a bika fejét már eltakarta az a bokor, ott” – így a lesre rápillantva, máris meg tudtam határozni, hol állt. Lenéztem, és megpillantottam a letarolt kis földterületet, ahol a vad megugrott. Innen követtem a nyomait, és az erdő szélén, a hóban megpillantottam az első vércseppeket.

– Vér!… – kiáltottam olyan lelkesedéssel, mint aki a sivatagban hirtelen vizet talál. A csapát nem szabad összejárni, az csak összezavarja a kutyát, és sokkal nehezebben bogozza ki az irányt, ezért csak távolról mutattam a felfedezett, reményt adó vércseppekre. Zoli arra kért, hogy mi maradjunk kint Krisztiánnal, majd ő bemegy, tesz néhány lépést, és ha továbbvezetnek a vércseppek, akkor megyünk kutyáért. Lassú, óvatos léptekkel haladt benn az erdőben, mi pedig ismét átvettük a látott részleteket, latolgattuk az esélyeket. Egyszer csak halljuk Zoli szinte éneklő, ujjongó hangját a közelből:

– Itt van, gyertek! Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amit a vadászat csúcspontjának, örömöm beteljesedésének neveznék. Ez a röpke mondat megkönnyebbülést, határtalan boldogságot, egyben feloldozást jelentett. Csupa értelmetlen butaságot mormoltam az öröm mámorában, amíg a vadhoz közeledtünk, de egy jóleső mondat Krisztitől belém fojtotta a szót. Ez a másik dolog, amit sose fogok elfelejteni:

– Tudod, Évike, eddig is nagyra tartottalak, de ezentúl még inkább felnézek rád!

Akár komolyan gondolta, akár csak egy kimondott közhely volt, engem abban a pillanatban még boldogabbá tett. Odaértünk az élettelen dámbikához. Gyönyörű lapátjainak látványa elnémított egy pillanatra mindenkit. Rápillantottam Zolira, és meglepődve láttam, hogy tele van a szeme könnyel, sőt miközben gratulált és átnyújtotta a töretet, éreztem, hogy alig tudja megfékezni a feltörő zokogást. Odaért közénk Jozef is, aki nem messze szintén a bikára vadászott. Rápillantva a nem mindennapi trófeára, az ő szava is elakadt, de utána egy huncut mosollyal emlékeztette Zolit, hogy ilyen még neki sincs.

– Hát, ilyen nincs – mosolygott Zoli –, kár vót belőle vadászt csinálni!…

Kihúztuk az erdő szélére, és egyszerre kezdték firtatni, hogy ez azért nem volt kis távolság – vajon mennyi lehet valójában? Krisztinek volt távolságmérője:

– Kétszázhatvannégy méter – hallottuk a bemért távolságot. Megadtuk a bikának a kellő végtisztességet, és megörökítettük ravatalán ezt a páratlanul szép vadat, miközben alig bírtam féken tartani a boldogságomat.

*

Este, amikor kettesben kinyitottunk egy üveg bort a nap örömére, rákérdeztem Zolinál a könnyeire. Erre valahogy így mesélte el a délelőtti előzményeket:

„A vadásznaplóba pillantva, bizakodóbb lettem, mivel a területnek az a része néhány napja zavartalan volt. Az autót közvetlenül a főút mellett leállítottam, hogy minél kevesebbet zavarkodjak, és a sokat taposott erdei ösvény felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ezen a részen szívesen tartózkodnak öregebb dámbikák is, hisz szinte minden évben megajándékoznak fejük ékességével, amikor elhullajtják az öreg agancsukat, hogy ősszel, barcogásra erősebbet, még szebbet növesszenek. Alig mentem kétszáz métert, amikor megpillantottam az első csapat bikát, amint a reggeli legelésből tartottak visszafelé a biztonságot nyújtó erdőbe. Valószínűleg azért merészkedtek ilyen messzire, mert itt, a déli oldalon már teljesen elolvadt a hó, míg a túloldalon még másfél centis hótakaró burkolta dermedt palástba a repcét. Ügyesen megkerültem őket, és sikerült mintegy hatvan méterre megközelítenem a csapatot, amit a fiatal, szófogadatlan hannoveri véreb egyáltalán nem könnyített meg. Ekkor vettem észre, hogy köztük van az öreg, nyakas bika, amelyik széles, hosszú lapátjaival egészen kitűnt a csapatból.

Mindjárt a fegyveremért nyúltam… de végül nem adtam le a lövést.

Ebben a pillanatban eszembe jutottál. Olyan ritkán jutsz ki, és már olyan régen ápolod apádat a négy fal közé zárva, pedig tudom, mennyire vágyódsz ki, mennyire szeretsz vadászni. Arra kértem Dianát, ha engedi, akkor ne nekem, hanem neked!…

Csendben megvártam, hogy a bikák zavartalanul visszatérjenek az erdő takarásába, és akkor hívtalak fel, hogy készülj. Azért sürgettelek, mert tudtam, hogy ez a gyönyörű napsütés hamarosan újra kicsalja őket a legelőre. Amikor megpillantottam a hóba bukott hatalmas lapátokat… a boldogság és a büszkeség könnyeit láttad a szememben.

Amíg odaértetek Krisztivel, azt mormoltam éppen: …köszönöm, Diana, helyesen döntöttél!“

A dámbika életkora tizenegy év, a trófea a kifőzése után huszonnégy órával 4,64 kilogramm – immár elbírálva, 191,65 CIC-pont. A lövedék a bika szíve csücskén hatolt át.