Májusi süldő

Békés alkony váltotta fel a nappali nyüzsgést. Elcsendesedett minden, egyedül egy  szajkó hallatta makacsul rikácsoló hangját, megszegve az est némaságot követelő íratlan törvényét. A félhold ragyogó fénye kiélesedett, s egy bagoly sejtelmes hangon huhogva köszöntötte a vadászat kezdetét.

A lucernáson legelésző őrszemek figyelme egyszerre megfeszült. Éber tekintetük az erdő titokzatos sötétjére szegeződött. Füleltem én is, és a felismerés hirtelen adrenalinnal töltötte fel végtagjaim: vaddisznó aprózó, ütemes lépteitől zörgött az avar. Nem is egy, legalább ketten “társalogtak” hangosan kifelé a pagonyos domboldolán.

“Vagy tán anya vezeti porontyait a zsenge lucernára?” –  fejtegettem gondolatban a zajongók kilétét. A legelő szélén megállt a csörtető társaság, és a tölgyes biztonságos árnyékából méregették a fátlan térséget. A lucernán már hangtalan volt a léptük. Két kansüldő érkezett  a legelőre, hogy tápláló zölddel indítsák estebédjüket. A két fivér csak nemrég vehetett búcsút a kondától. Anyjuknak most fontosabb küldetése van, semhogy őket pesztrálgassa. A jövő generációjával kell törődenie. Ők idén már legénysorba léptek, ideje saját lábukra állni de különben sincs semmi kedvük a tejszagú, zsibongó koloncokkal nyűgösködni.

“Két buta, éretlen fickó! Ilyen fényárban legelészni…egyiktek mindjárt örökéletű óvatosságot tanul tőlem.” – poénkodtam gondolatban, miközben zakatoló szívem zaboláztam.

A két cimbora mohón habzsolni kezdte a zöld táplálékot. Halkan felemeltem a sarokba támasztott fegyverem és a puskatávcsövön követtem tovább néma léptüket.

A kisebbet vettem célba. Vártam hogy megmutassa oldalát és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. Szentségtörésnek hatott kis fegyverem robaja az esti némaságban. A lövést követőn mindkettő elugrott.

Amint szertefoszlott a torkolattűz villáma, csupán annyit észleltem, hogy külön váltak egymástól.  Egy pillanat alatt elnyelte őket az erdő. Mit tehet ilyenkor az ember? Hallgatózik, figyel milyen irányt vesz, milyen messzire fut, leesik-e a vadja.

Miután elszeleltek, vártam néhány percet, de közben párom is megérkezett, aki egy közeli lesen ült. Lámpával fentről megvilágítottam a rálövés helyét, hogy legyen kiindulópont. Vérnek azonban semmi nyoma nem volt.

Beki, a szálkás tacsi már türelmetlenül fészkelődött az autóban. Szemeiben csakúgy izzott  a tettrekész izgalom. Ő is hallotta a lövést és pontosan tudta ez mit jelent, és mivel előkerült a nyakló és a hosszú póráz, azzal is tisztában volt, hogy ezután ő lesz a főszereplő.

Lámpákkal felszerelkeztünk és szabad teret adtunk neki. Tüzesen vette fel a csapát. A rálövés helyétől kiindulva megmutatta mindkét disznó menekülési útvonalát, de hamar kiválasztotta a sebzett nyomát és – mivel vére kötelezi – hangosan csaholva követni kezdte. Valami tíz méter után találtunk pár cseppet levélen s törletet egy akácsarjon. Papírral megjegyeztük a találatot igazoló nyomokat, s óvatosan tapostunk a kutya után. Erős disznó szagot éreztünk végig az úton, bár a szél szemből fújt. Beki egyre buzgóbb, majd követelőzőbb lett. Mind szaporábban szedte parányi lábait és csaholva tiltakozott korlátozottsága ellen. Úgy véltük, a közelben lehet a disznó. Megszabadítottuk a nyaklótól és szabad keresésre engedtük. Néhány másodperc után már hallottuk is ugatását egy közeli árokból.

-Tudom hol van – mondta Zoli – gyere, itt kilépünk és az erdei úton lemegyünk hozzá autóval!

Azzal megfordult és gyors tempóban már trappolt is visszafelé, én meg durcásan botladoztam utána.

Útban az autó felé hangot is adtam bosszúságomnak. Ésszerűtlennek tartottam az autóval megtett kerülőt, aggódtam a kutya miatt, aki – hallva távolodó lépéseinket – abbahagyta az ugatást. Végül rövid civakodás után párom engedett és visszamentünk oda, ahol utoljára hallottuk Beki csaholását. Szólítgattuk, sípoltunk… de csend volt. Hosszas becézgetés után végül egyszer elvakkantotta magát. Vonakodva ugyan, de végre előkerült valahonnan.

Szagolgattuk a fejét:

– Disznónál volt! – mondta Zoli. Ismét rátette a nyaklót s keresésre buzdította.

– Mutasd meg, mutasd hol a pusko! – kérlelte kedves, biztató hangon.

Bevitt egy burjánnal benőtt árokba de hiába forogtunk, világítgattunk, a disznó nem volt sehol, csak jellegzetes szaga terjengett mindenütt. Tétlenül toporogtunk, biztattuk a kutyát, de nem lettünk okosabbak és amikor Beki egy majdnem derékszög–meredekű vadcsapáson húzott kifelé, majd pár lépés után vissza ereszkedett, Zoli megelégelte a dolgot.

– No ebből ennyi elég, menjünk haza!

Bevallom én is feladtam. Arra gondoltam, hogy ha a disznó sebzetten feljutott azon a bércen, akkor én valószínűleg nagyon elhibáztam a lövést. Hazamentünk, de egyikünk sem vetkőzött a vadászruhából, csak ültünk és töprengve bámultunk magunk elé. Kimondatlanul is egy volt a gondolatunk: a legnagyobb csalódás ezúttal nem a kinn maradt sebzett disznó, hanem Beki volt. Ő az egyik legjobb kutyánk, a falkavezér. Egy igazi kis kullancs, aki ráakaszkodik a vadra és küzd utolsó vérig. Persze volt már sikertelen munkája, vagy éppen nem neki való feladat, de ez nem olyan volt! Meleg, véres vaddisznó nyomot csak így elveszíteni… ez egyáltalán nem vallott rá, ennek ellenére éreztük, hogy itt valami nincs rendjén.

Zoli még egyszer lehajolt, hogy megszagolja kócos fejét meg a száját, utána felemelte s odatartotta nekem is az apró jószágot. Vaddisznó szaga volt!

– Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az a disznó ott van valahol az árokban, csak valami miatt nem vettük észre! – mondta Zoli.

– Elmegyünk, megnézzük még egyszer? – kérdeztem, reménykedve hogy igent mond.

– Meg! De a Bisztrával.

Bisztra, –  az akkor 5 éves szlovák kopó – mialatt mi odabenn tanácskoztunk, útrakészen a kapuban ült. Bekit már rég körbeszaglászták s az egész falka tudta, hogy disznóság van a dologban. Bisztra a kapukilincsre szegezett szemmel, nyöszörögve “ígérte”, hogy majd ő megoldja a fennakadást.

A területre érve a rálövés helyétől vágtunk bele ismét a keresésbe. Vezetéken, hangosan szivattyúzta a szagot. Gyönyörűség volt nézni igyekezetét, szorgalmát. Lelkesedése minket is magával ragadott és ismét hatalmába kerített a reménykedés. Hajszálpontosan haladtunk a Beki által megmutatott csapán. A papír jelzéseket úgy tapostuk a földbe, ami nyílegyenest az árokba vezetett. Bisztra is a kaptatóra vezényelt, a vadcsapás felében nagyot fordult és visszaugrott a vízmosásba. Egyszercsak ott állt a disznó dermedt teste mellett. Némán, hitetlenkedve bámultuk amint valami gazból ráncigálta a megszorult vaddisznót. Vegyes érzelmek kavarogtak fejemben, mert hirtelen fellibbent a titokról a vászon s világossá vált a rejtély. Nem volt véletlen, hogy mindkét kutya fellépett a meredek csapásra. A disznó is arra próbált menekülni, de átlőtt tüdővel ez már hasztalan próbálkozás volt. A lövedék mintegy száz méternyi vágtára késztette a süldőt.  Halálos iramban feltrappolt a dombra, de félúton elhagyta ereje s belezuhant a vízmosta árok legszűkebb üregébe, ahol földi útja végéhez ért. Fellélegezve nyugtáztuk hogy Beki is pont ide vezetett, de ő az ellenkező irányból mutatta a hasadékba szorult vadat. Egy korhadt tuskó takarta el szemünk elől, az este meg egyébként is gyakran megtréfálja az embert.

Emlékezetes vadászat volt és mivel ilyen szerencsés véget ért, nem siettük el a befejezést. Terítékét ott készítettük el, ahol a vadász és a vad sorsa találkozott.  Zoli több szál töretet hozott egy cserfáról, én addig elhelyeztem a vad szájában az utolsó falatot majd a sebet is letakartam a törettel. Hosszasan elidőztünk mellette, felidéztük az elmúlt eseményeket. A legnagyobb boldogság számunkra az volt, hogy nem kellett egy kutyánkban sem csalódni. Bisztra újfent bizonyította hogy megbízható, hű és kiváló kutya. Beki is tökéletes munkát végzett, kár hogy a mi látásunk nem volt olyan biztos, mint az ő szaglása. Másnap persze kárpótolva volt ő is, akárcsak a falka többi tagja. A vaddisznó bundája sem veszett kárba, szalmával kitömve, bevarrva hasznos szolgálatot tett a “vahúrok” ifjabb generációjának kiképzésében. Szükség van rájuk, mert ez az eset is bizonyítja, hogy “eb a vadász kutya nélkül!”.

Híves Tóth Éva