Ne engedd, Uram!

Ne engedd Uram, hogy elragadjon Tőled, beszippantson ez a hangos, fékezhetetlen világ!

Túlharsogja Hozzád kiáltó hangom, felemészt, magával ragad akár egy pusztító hurrikán. Beleszédülök a fékevesztett pörgésbe, miközben kétségbeesve kereslek, mint anyját a tömegben elkóborolt gyermek.
Veszedelmes, háborgó folyóként sodor magával, s én fuldokló hangon Nevedet kiáltom, mert hallom a halálos zuhatag önelégült kacaját.
Te meghallod a Hozzád kiáltók szavát.
Felém nyújtod kezed s én minden erőmmel kapaszkodom Beléd.
Oda viszel ahol már nem tombol a vihar, nem fenyeget a tajtékzó folyó. Béke van s a csendet a fülemüle trillázása és a tücsök muzsikája teszi mámorítóvá. Gyermekláncfű és százszorszép virágai közt lépkedem, s szereteted napsugarában fürdik zaklatott lelkem. A nyugodt, tavaszi tó tükrét csodálva lelkem ráncai is elsimulnak. Az erdő, mező, az aranyként virágzó repce és a sarjadó búza zöldjének láttán nyugtalan szívem megnyugszik Tebenned.
Ide jövök mindig ha túl hangos a világ zaja.
Ide, ahol csak Te vagy meg én.
Itt vagy hozzám a legközelebb…. „távol az emberektől, Istenhez közel“.
Ha visszatérnek is a rohanó, fárasztó hétköznapok, ennek az általad teremtett csodaszép világnak az emléke mindig felidézi meghitt közelséged. Lehunyom a szemem és érzem ölelő szereteted.
Bárcsak minden ember megtalálná életében azt a helyet ahol megnyugszik a lelke, ahol békére, csendre lel… ahol Rád talál.
Mert a csend és a béke Te vagy Istenem!