Fűszálról fűszálra 3-rész Bea

Váratlan fordulat

Beköszöntött az aranyló ősz. Lassabban, fáradtabban járt már a nap. Az árnyas lombok bágyadtan tekintettek lehulló leveleik után. Reggeli ködök ereszkedtek a Sáskút berkeibe, puha fátylat terítve az erdő urainak titkos szerelmi fészkeire, de harangszóra minden cseppet felszikkasztott a lustán ébredő nap. Barcogástól hangos az erdő, s a tölgyek olyan fényűző színekben pompáznak, mintha Isten kimondottan erre az alkalomra ruházta volna fel őket.

A békés harmóniát két egymást követő puskalövés zaja oszlatja széjjel. Zoli ösztönösen összerezzen a váratlan csattanástól, és Bea is rövid pisszentést hallat a lábánál. Néhány perc múlva megszólal a telefonja. Pityu hívja, az egyik vadászkolléga.

“Kutyával vagy haver?”

“Bea van itt velem. Mi a helyzet?”

“Dámtehénre meg egy borjúra lőttem az előbb, a tehén megvan, de a borjú elszökött. Találtam vért, úgy néz ki megsebeztem. Jó lenne megnézni.”

“Jó, mindjárt ott vagyok.”

Autóba szállt és kihajtott a meredek dombon, ahol a kolléga már várta. A tehén egy jó kamra lövéssel valóban ott feküdt a lestől néhány méterre, azt behúzták az autóhoz majd felkerekedtek, hogy megkeressék a borjút is. A rálövés helyére vitték a kutyát, megsimogatta, lebontotta a vezetéket és biztatni kezdte:

“Mutasd Bea! Mutasd!”

A kutya azonnal lenyomta a fejét és a jól ismert vezényszóra módszeresen szimatolni kezdett. Fejét mélyre lógatta, jobbra-balra bóklászott a rálövésen. Orrában a dámok meleg nyoma összekeveredett a siló bűzével, meg a közelben meglőtt dámtehén szagával. A szaglászás közben beszippantott port hangosan prüszkölte ki érzékeny orrából. De hirtelen ismerős szag csapta meg az orrát, ami mély izgalommal borzolta fel egész kutya testét: “a sebzett riadt csapája, ez elnyom minden más szagot, ezt kell követni!” Az erdőbe vezette a két vadászt. Vér csak itt-ott hullott, de Bea minden cseppet megmutatott amint fűszálról fűszálra tapogatózott. Farkával körözött, így jelezte hogy jó nyomot követ.  Amint vért talált megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Ilyenkor felkapta fejét, gazdájára pillantott hogy neki is megmutassa: “Nézd, itt volt! Erre ment, bízzál bennem!”. Ő pedig megsimogatta, megdicsérgette a jó kutyát, aki boldog farkcsóválással vette tudomásul, hogy a gazda érti, amit tudatni akar vele.

Így beszélgettek egymással kutya és gazdája és ez a jelbeszéd szokássá vált, a kapocs meg egyre szorosabb kettőjük között. Hamarosan sebágyhoz érkeztek, ahol valamivel több vért találtak és a kutya izgalma felkorbácsolódott.

“Sebágy! Itt lehet előttünk a borjú… elengedem a kutyát.” – mondta Zoli és lecsatolta a nyaklót.

Bea olyan sebességgel startolt ki, mint a golyó és a közelben hangos csaholásba kezdett. Hallották, hogy megugrasztott valamit és heves tempóban hajszolni kezdte.

A szél a hátuk mögül fújt, ami nem volt túl előnyös ebben a helyzetben, de a bodza és csipkebokrokkal benőtt erdőben lehetetlenség volt kerülőt tenni. Csak lassan, botladozva haladtak előre, közben meg az ugatás egyre távolodott. Mikor átverekedték magukat a cserjésen, Bea hangját már elnyelte a távolság. Elindultak arra ahol utoljára hallották, bevettek egy vélt irányt, amerre sejtésük szerint elmentek. Hallgatóztak még egy jó ideig, de nem történt semmi.

“No szépen vagyunk! Átverte a borjút a Karikásba!” – legyintett lemondóan Pityu.

“Át, de akkor nekem fel kell hívnom Mirot, mert ma – úgy tudom – hajtanak, nemhogy meglövik a kutyámat.” – mondta Zoli közömbös hangot színlelve, de valójában alig bírta palástolni aggodalmát.

A Karikás a szomszéd terület, az állami erdészet revírje és aznap épp vaddisznó hajtás volt a közeli tölgyesben. Zoli a telefon beszélgetés után valamelyest megnyugodott, mert a vadgazda közölte hogy a vadászat már véget ért, nyugodtan kereshetik a sebzett vadjukat. Megkérte őt, hogy amennyiben megjelenne náluk egy szlovák kopó, zárja be valahová és telefonáljon.

“Én azt mondom pajtás, rendezzük el előbb a tehenet. A borjúnak már úgyis bottal üthetjük a nyomát, a kutya meg visszatalál.” – aggályoskodott Pityu a meglőtt vadja miatt, miután Zoli beszélt a vadgazdával. “Egy óra múlva sötét lesz.”

“Nem bánom, de utána meg kell keresnem őt. Nélküle nem mehetek haza!”

Visszavonultak az autóhoz és nekiláttak kizsigerelni a dámot. Ahogy telt az idő, Zoliban egyre nőtt a feszültség. Feszengett a kutya miatt. “Fiatal, buta, tapasztalatlan még. Annyi veszély fenyegeti. Meglőhetik…csak Isten tudja kik vadásztak Mironál, vaddisznó is agyon ütheti. Hajtás után különösen veszélyesek, riadtak, ingerültek, – vagy ami még rosszabb – sebzettek. Ha meg az országútra kiténfereg… abba bele se merek gondolni!” – kavarogtak fejében az iszonyatos gondolatok. Épp a kizsigerelt vadat pakolták az autóra, amikor mindketten megtorpantak.

“Te…én kutyaugatást hallok!” – mondta Pityu bizonytalanul, mutatóujját az arca előtt kifeszítve.

“Én is hallom… de mintha közeledne!” – dobbant meg a gazda szíve és hallgatóztak tovább.“Ez a Bea hangja, felismerem!” – lelkesedett Zoli. “Hála Istennek, már kezdtem aggódni!”

Vadul hallatta csengő hangját és a csaholás egyre közelebb és közelebb hallatszott.

“Ugyan mibe ugat? Csaknem disznókba botlott.” – hahotázott Pityu.

“Á dehogy… engem keres!” – nevetett a megkönnyebbült gazda is. “Elszaladt a borjú után, most meg jön vissza a saját nyomán. De legalább visszatalált, ez jó jel. A tájékozódással remélhetőleg nem lesz gond.”

Vizet csorgattak egymás kezére a flakonból és szedegetni kezdték földre lerakott holmijaikat.

“Édes Istenem, menj érte, ne siránkozzon már olyan keservesen! Teljesen kétségbe van esve, hogy itt hagytad!” – élcelődött Pityu, és könnyei hulltak a nevetéstől, hallva a kutya szüntelen ugatását. “Addig én itt elpakolok és mehetünk haza.”

“Megyek, megkeresem.  Hála Istennek, hogy megvan. Nem tudom hogy magyaráztam volna meg az asszonynak, ha nélküle állítok haza.” – szólt Zoli vidáman, s közben vállára kanyarította újdonsült kombinált lövetű fegyverét, aminek céltávcső nélkül még elég sivár arculata volt.

Csendben lopakodva közelítette meg a hangforrást, meg akarta lesni szeretett kutyáját. A tölgyes elég sűrű volt és már eléggé besötétedett, de egy 20 méterre azért lehetett valamit látni. Végül a bozót feltárta szeme előtt az eseményt, amitől szinte földbe gyökerezett a lába. Alig akart hinni a szemének. Bea elszántan állította a dámborjút, aki leszegett fejjel védekezett. Úgy táncolt a vad körül, mintha csak öt perce dolgozna vele, nem pedig másfél órája. “Csillagom, hát te nem vesztél el, hanem dolgozol mint egy méhecske!” – gondolta Zoli teljesen elképedve és szíve csordultig telt büszkeséggel, örömmel és szeretettel.

Előkotrott gyorsan a zsebéből egy golyót és remegő kézzel betöltött. Egy fa törzséhez szorította a fegyvert és az ág szövedék között rálőtt, de annyira szorongott nehogy a kutyát találja el, hogy izgalmában elvétette a lövést.

“Mi van haver, mire lőttél?” – kiáltott Pityu meghökkenve a közelből, mert lövésre végképp nem számított.

“Pista gyere gyorsan, hozd a puskád, nem találtam el!” – lépett vissza és szólt Zoli sürgetőn.

“Ne idegesíts, mi a fenét?” – kérdezte meglepődve, de közben már kapta is a fegyverét, és útközben beletolt három golyót.

“A borjút!”

“Milyen borjút?”

“Hát a tiedet, siess!”

Odaérve lekuporodott Zoli mellé, hogy pillanatra szemügyre vegye ő is ezt a hihetetlen jelenetet.

“Te! ….Hát ez visszahajtotta a Karikásból a borjút!” hadarta elképedve Pityu.

“Méghozzá egészen az autóig!” – tette hozzá Zoli megilletődött hangon.

A kutya fáradhatatlanul szökdelt a dámborjú körül és szakadatlanul ugatta. A riadt és agyonhajszolt vad utolsó erejével, megtörten védekezett de Bea könyörtelen volt.

“Pityu, én megpróbálom elhívni onnan, te meg lődd meg ha szólok! – egyezkedett Zoli, a Bea biztonságára gondosan ügyelve. Veszített már így kutyát, egy jagdterriert. Szegény Asztor, egy utánkeresésen fellelte a sebzett disznót, de az egyszer megugrasztotta őt. A sebző felé futott a sűrűben, az meg bepánikolt, azt hitte a vaddisznó szalad felé és mellbe lőtte a kutyát. Ezt nem bírná ki még egyszer… Beát képtelen lenne így elveszíteni.

Pityu kibiztosította a fegyverét és egy tölgyfának támasztva várta a döntő pillanatot. Bea rárontott a vadra, még közelebb ment hozzá, mert amaz leszegett fejjel ment ismét felé.

“Bea! Hátra…okos kutya!” – utasította Zoli határozott hangon. Bea rápillantott a gazdára és csaholva hátrálni kezdett. Távolabbról ugatta a már félholtra űzött vadat. Ez a stratégia a későbbiekben is bevált szokásukká vált, mert a kutya megértette és megtanulta, hogy mi fog történni.

A szálkereszt már a nyaktövén volt, majd amikor egy pillanatra megtorpant, már szólt is a puska. A borjú eldőlt és Bea egyből mellette termett. Haragos morgással rángatta immár mozdulatlan ellenfelét. Némán álltak a döbbenetes történések után a dámborjú fölött.

Bea kimerülten, földig érő nyelvvel élvezte gazdája dicséretét, simogatásait. Abban a pillanatban nem sok büszkébb és boldogabb ember volt a világon.

“Te, ebből a kutyából még lesz valami!” – törte meg a csendet Pityu, akitől ez a nyúlfarknyi dicséret hatalmas elismerésnek számított, hiszen ő maga is kutyás ember volt, és mint minden rendes gazda, ő is a saját ebét tartja a legkülönbnek.

Nem is vették tőle rossz néven. Pillantásukban ott volt minden, ami nekik igazán fontos.

Elismerés, hála, boldogság és végtelen, kölcsönös szeretet volt benne.