Fűszálról fűszálra 2-rész Bea

Bea a kölcsönből vett kiskutya

Miután Asztát, az első szlovák kopóját, egyben első vadásztársát eltemette, megfogadta hogy végleg felhagy ezzel a fajjal. Aszta megtestesített mindent, amit csak egy vadászkutyától elvár az ember, Zoli mégis letett az újrakezdésről. Túlságosan göröngyös volt az idáig vezető út s tudta, most képtelen lenne újfent végigtaposni. Nem volt aki támogassa, útba igazítsa az akkor még fiatal ebvezetőt és ő úgy érezte, tapasztalatlanságával visszaélve ott ártottak neki, ahol csak lehetett. Azt hitte, Aszta szenvedélyes munkája ugyanúgy elvarázsolja majd bíráit is, mint ahogy őt is rabul ejtette, de a semmiből felbukkanó ismeretlen “magyar” fiú előtt nehezen nyíltak a szlovák kopó büszke családjának kapui, bármilyen jól teljesített is a kutya. Csak makacs kitartásának volt köszönhető, hogy végül is meglett a várt eredmény, és másodjára Aszta nemcsak hogy első díjban végzett, de a legtöbb pontot elérve kivívta az első helyet is a hajtó vizsgán, sőt később még a tenyészeti feltételeket is teljesítette… de a keserű szájíz megmaradt.

Miután Aszta elment, ő továbbra is szívvel lélekkel a kutyáinak élt. Komoly sikereket aratott a vadászatokon, utánkereséseken, munka vizsgákon, küllemvizsgákon. A fiatal vadászból gyakorlott, és elismert kutyás lett. Jagdterriereket nevelt, de volt bíglije, foxija, cseh bajszosa és bár a kopó titkon a szíve vágya volt, reá csupán némán sóvárgó tisztelettel gondolt, mígnem egy nap –  barátjánál meglátta a nyolcfős koromfekete almot.

Nyolc hetes, bársony szőrű kölykök lepték el a gyepes udvart, s amikor az a legapróbb kis ördögfióka beleakaszkodott a nadrágjába már tudta, hogy a szívébe is belemarta magát. Fájó szívvel hagyta ott a kiskutyát, mivel még pár napot várni kellett a pénzére. A fizetés azonban késett és a kis virgoncra szemet vetett más is. Nem engedhette, hogy másé legyen! Meghunyászkodott és életében először kölcsönkért egy vadásztársától. A cégnél ahol dolgozott nem várt nehézségek merültek fel, ami a bérekre is hatással volt. Emiatt csak több hónapos csúszással törlesztette az adósságát, de a kölyök már az övé volt. Párját akarta meglepni vele, aki az év tavaszán vette át első vadászjegyét. Büszke tekintettel figyelte, ahogy asszonyi gyengédséggel magához öleli, szagolgatja, simogatja a kiskutyát és a férfi szemében meleg fény pislákolt, mert mindkettő őhozzá tartozott.

“És hogy fogunk hívni te kis gyönyörűség?” – gügyögte a kölyköt simogatva az asszony.

“A származási lapja szerint Bea a neve.” – forgatta kezében a ropogós papírlapot a férfi.

“Jó név az a mi kiskutyánknak!” – még egy puszit kapott a selymes fülére, és az ernyedt kis alvó test visszakerült puha fekhelyére.

***

Furfangos serdülő 

A kölyök maga volt a tűz és gyors, mint a villám. A fényképeken csak egy homályos, elmosódott paca volt látható, mert mire kattant a gép, ő már elhúzta a csíkot. Jóllakni sosem volt ideje, futás közben útba ejtette az ételes tálat, egy-két szemet kikapott belőle és száguldozva rágcsálta el. Szédületes mohósággal ismerkedett a világgal, tele volt energiával és áradt belőle a szeretet. Minden hájjal megkent, ravasz kis jószág volt. Csavaros eszével ámulatba ejtett mindenkit.

Egy szép napon Zoli egy újabb kölyökkel állított haza, egy meseszép tigriscsíkos hannóveri véreb kislánnyal. Karin volt a neve. Nagy bamba pofija, álmélkodó tekintete, lomha mozgása szöges ellentéte volt a fürge, tettrekész kopónak. Együtt cseperedtek, elválaszthatatlanok lettek és kölcsönösen kiegészítették egymást a gyakorlatok során. Bea, a mindig nyüzsgő, izgága kopó több mozgásra buzdította a tunyaságra hajlamos vérebet, a mindennapos mesterséges csapán viszont Karin volt a bajnok, ami pedig Beát késztette nagyobb igyekezetre. A lecke vidám móka volt számukra és szinte versengtek egymással, ki találja meg hamarább az elrejtett csülköt a nyom végén. Jutalomként mindig az ügyesebb vihette hazafelé a meglelt zsákmányt.

Büszkén felemelt fejjel, hetykén ballagott Karin a gazda lába mellett, szájában a jól megérdemelt csülökkel. Bea sóvárogva, irigykedve leste kolléganője fogai közt az illatos trófeát. Egyszer csak a bandukoló kis csapat előtt felugrott egy nyúl és Bea nyomban trappolt is utána. Ezt a mókát Karin sem hagyhatta ki, kiejtette szájából a szarvaslábat és csaholva vágtatott ő is a nyúl után. Bea csak erre várt! Éles kanyart vett és már loholt is vissza a csülökért. Mire Karin földig érő nyelvvel visszatért a nyúl hajszolásból, ő már kihúzott nyakkal cipelte szájában az édes terhet, amaz meg elnyúlt képpel, mamlasz tekintettel bámulta és sehogy sem értette, hogy fordulhatott ez elő…se nyúl, se szarvasláb!

***

Az első lecke           

Meleg nyárutó volt. A nap már lehanyatlott, mire a területre értek. Bea a les lábánál telepedett le, Zoli és párja felkapaszkodtak a magasles létráján. Két erdő közti tisztáson, a domb hajlatában egy szóró aranyló búzaszemei fehérlettek. Három anyátlan malac jár állítólag óramű pontossággal a könnyen szerzett élelemre. Az újdonsült vadászé a lehetőség, hogy megpróbáljon elejteni belőlük egyet. A három kis botor nem is várat sokat magára. Hangosan társalogva, lökdösődve vonulnak fel az erdőn és egyenesen a szóróhoz veszik az irányt. Még a sötétedést sem bírták kivárni. Úgy harminc kilósak lehetnek. Mit sem sejtve lakmározni kezdtek.

“Jól látod őket?” – súgja Zoli

“Igen, csak nagyon magas a lóca, így nem tudom kitámasztani a puskát.” – mondja növekvő izgalommal az asszony.

“Nyugi van idő, nem tudnak rólunk. Mindjárt megoldjuk.” – leveszi kalapját és a fegyver csöve alá gyűri. “Mehet!”

Az izgalomtól hangosan dobbant a két szív s egy halk sóhajt követőn nagyot csattant a fegyver. A malacok elugrottak, de az egyik szívszorító visításba kezdett.

“Combon lőtted!” – nyugtázta Zoli. “Menjünk! Beának életre szóló lecke lehet, ami most következik.”

Az asszony arcára kiült a bűntudat és halkan sopánkodva követte párját a létrán lefelé. Sejtette, hogy ez a lecke nemcsak a kutyának lesz életre szóló.

A szóróhoz vezették a fiatal kopót, hosszú vezetéken szabad teret kapott s néhány bátorító szót, hogy érezze: az amit csinál, kedvére van a gazdának. Neki sem volt ellenére: “előbb az a nagy csattanás, valamiféle visítás, most meg ez a különös, izgalmas szag, szinte már bódító…ez köztük a legérdekesebb!”  Kiszúrta a sebzett nyomát és a lelkesedéstől, vagy meglepetésében a szőr felborzolódott a hátán. Orrát a földre nyomta és az erdő felé indult. Lassan haladt, mintha külön-külön akarna megvizsgálni minden egyes szagmolekulát. Egy-egy fűszálon precíz alapossággal végigvezette nedves fekete orrát, tövétől egészen a csúcsáig, megmutatott minden egyes vércseppet és hangosan szimatolt lépésről lépésre. A fák között egyszer csak megzörrent a száraz avar. A kutya megtorpant, felkapta a fejét, kerek fülei mint két radar úgy feszültek okos fején. A malac ott feküdt előtte és a veszély közeledtére dobálni kezdte magát. Zoli nem tévedett, mindkét hátsó combját érte a találat, ezért nem tudott elfutni, csak kínlódva vonszolta magát. Bea olyan hévvel vetette rá magát, mint akibe naponta csöpögtették a dühöt az ádáz ellenség ellen. Hallva a gazda buzdítását és dicséretét egyre merészebben, elszántabban csaholta a sebzett állatot. Torkon is ragadná a kis röfögőst csak engednék, de olyan rövid a póráz, nem ér el odáig. Zoli végül megelégelte a vad kínjait és asszonya érzéseit sem feszegethette tovább. Magához hívta a kutyát s egy kegyelemlövéssel átsegítették a malacot a vadak paradicsomába.

A hős utánkereső ezek után már közelebbről is megismerkedhetett a zsákmánnyal, ami az ő érdeme volt. Megszagolgatta, megcibálta a bundáját kedvére. Büszkeség, elégedettség és igazi boldogság tükröződött a szemében, amit csak a vadászkutyák szemében fedezhet fel az ember. Bea számára az első és valóban az egész életét meghatározó élmény volt ez a vadászat, s gazdáival, akikkel átélte, acélosabb lett az a láthatatlan kötelék, ami eddig a szeretet selyem fonala volt csupán.

***

A családtag

A malaccal való összecsapást követve Bea szemmel láthatóan megváltozott. Megkomolyodott, fegyelmezettebb lett. A vásottság, izgágaság kiveszett belőle, de a tűz megmaradt. Felnőtt.

Vadászkutya lett.

Túlcsordult benne a vadászvér s az új ismeretek úgy ragadtak rá, mint mágnesre a gombostű. Öröm volt vele a munka, mert akár fegyelmi gyakorlatról, akár csapázásról, akár vaddisznó hajtásról volt szó, ő mindent odaadó szorgalommal végzett.

A küllemvizsga szinte vesszőfutás volt számára: unott egykedvűséggel vonszolta körbe magát a ringben. Lehorgasztott fejjel, földig érő nyelvvel kullogott mint egy nyugdíjas. Szószerint húzni kellett őt a vezetéken. A temperamentumát ilyenkor otthon szögre akasztotta és őzbarna szeme szemrehányó tekintettel jelezte: “Nem értem mi szükség van erre a kóricálásra, bolyonghatnánk izgalmasabb helyeken is!” Még a piskótának is fanyar lett az íze, pedig otthon ölni tudott érte.

De hiába próbálta tunyasággal álcázni, nem tudta elrejteni szépségét. Méltó képviselője volt fajtájának és bárhol mutatkoztak vele, mindig akadt valaki, aki meg akarta kaprintani. Volt aki szószerint a nyakukra járt, hogy megszerezze.

“Bea nem eladó!” – mondták mindig egyszerre.

Kiválósága a munkavizsgákon került igazán napvilágra és miután a hajtóvizsgát – később pedig a véreb vizsgát is – első díjban teljesítette, gazdái úgy gondolták hogy egy napot sem akarnak többé nélküle lenni. Bea számára véget ért a kutyaházi élet. Családtag let, a kapcsolat pedig egyre szilárdabb közöttük.

Akkor még nem sejtették, hogy még mennyi ámulatba ejtő dolgot tartogat számukra, mennyi rendkívüli élményt fognak átélni szeretett vadásztársukkal.