Apám – Örökség apámtól

Örökség apámtól

Apró, érdes kezű, tagbaszakadt ember volt. Egy letűnt világ férfija, akinek még kezében megállt a kapa déli harangszóra, s nagy munkás kezével hatalmas keresztet vetve mondta el az Úrangyalát.

Igénytelen természetével nem vívott ki nagy jelentőséget magának az emberek között. Nem vágyott ismertségre, elismerésre, vagy előléptetésre. Ő mindig csak beállt csendben a sorba s beérte azzal, ami jutott, vagy amire érdemesnek találták.

Legtöbbször csak a kemény munkára találták őt érdemesnek, mert Pali bacsi „szívós, megbízható és jó ember“ volt, bírta a nehéz munkát, neki meg húzni kellett az igát, mert gyerek az sok volt.

Unokaöccse, akivel sok évet lehúzott a traktoron segéd munkásként, őszinte könnyekkel idézte fel fürgeségét, s önfeláldozó szeretetét betegágya fölött:    „Te csak menj le Józsi, majd én fentről dobálom, az én derekem nem fáj!“

– idézte egykori szavait szemét törölgetve,  pedig apám tíz évvel volt idősebb nála.

De hiába volt a buzgóság, szorgalom, a kétkezi munka bére még őnála is szerényebb volt, s mikor látta anyám rejtett könnyét legördülni a sovány bankókra, keserűen mardosta szívét annak kimondatlan kérdése:

„Hogy fogom ezt beosztani?“.

A hetes munka nemcsak kemény és örömtelen volt idegen földön, messze a családtól, a távol töltött napok miatt otthon is csak a munka halmozódott fel. Kis fűrésszel, baltával a kezében az erdőt járta, mert az asszonynak egy heti tüzelőt kellett megkészíteni, hazahordani, felhasogatni, hogy főzni, fűteni tudjon.

Egyszerű ember volt, de dolgozni azt tudott. Többet, mint bárki más, és még annál is többet, ha szükség volt rá. Munkával próbált megfelelni, elbűvölni azt az asszonyt, akinek oly nagy tudása volt, aki támasza volt neki, s mindannyiunknak, utolsó leheletéig. Apám nem várt nagy dolgokat az élettől, beérte anyám szeretetével, törődésével. Esténként órák hosszat hallgatta, csodálta őt, aki mindenről tudott mesélni. Ismerte a történelem viharait, a föld országait, az irodalom nagyjait. Téli estéken, egy-egy sötétbe nyúló szánkózás, vagy hógolyózós viháncolás után tűzpiros arcokkal ültünk le a megterített sültkrumplis vacsorához a tűzhely pattogó tüze köré. Apám apró bicskájával kolbászt, szalonnát vágott kicsi kockákra, s „kiskatonákat“ rakott elénk, miközben anyám folytatta a felolvasást az előző napokban elkezdett könyvből.

Szűkszavú, hallgatag ember volt, nem édesgetett magához, nem kényeztetett, nem dédelgetett, talán sohasem ültem az ölében.

Engem a természet kovácsolt össze vele. Azt hiszem, élete legboldogabb korszaka volt, amikor gulyásként dolgozott a szövetkezetben. Az istálló, és a kis kunyhó, amiben az éjszakát töltötte, a falutól távol esett, erdővel, legelőkkel s szőlősökkel körül ölelt övezetben.

Nyári szünidőben anyám kosárba pakolta apám ebédjét, s öcsémmel ketten vittük fel neki a meredek kapaszkodón. Emlékszem, kicsit féltünk az erdő melletti ösvényen, mert apám – hogy elriasszon minket az erdei csavargástól –  azzal riogatott, hogy vaddisznók vannak ott, megtámadnak, ha bemegyünk és eltévedünk. Volt, hogy elhúzódott a látogatás, és csak alkonyatkor indultunk hazafelé. Az erdő mellett úgy mentünk, mint aki karót nyelt. Mukkanni sem mertünk, csak szaporán szedtük apró lábainkat, miközben folyamatosan hátunkon éreztük a vadkan bősz tekintetét.

Gyakran ott maradtunk éjszakára a kis kunyhóban. Reggel sült hagyma illatára ébredtünk, lecsót főzött nekünk, aminek ízét még ma is a számban érzem.

Reggeli után kihajtotta a borjakat a legelőre kutyája, Ringyó segítségével, tüzet gyújtott, s szalonnát, hamuban sült krumlit sütött nekünk.

Ma gyakran ülök ezen a vidéken vadra várva, s egy-egy vén fa, a tarló, a mező illata, amit az esti szellő az orromba fúj, boldog gyermekkoromat idézi, s vele apám emlékét.

Gyakran elvitt magával gombázni, augusztus tájt, mikor a vargánya nőtt. Hajnalban ébresztett, mert korán kellett menni, mikor épphogy csak megvirradt, – „időbe oda köll érnünk, mer´ összeszedik előttünk“ – mondogatta. Már akkor is csodáltam a hajnali pirkadatot, az ébredő természet hangulata egészen elvarázsolt. Néma pillantást váltottunk, s szavak nélkül is megértettük egymást. Béke volt, csend, felhőtlen boldogság. A környező erdőket jól ismerte, a gombát azonban anyám még mindig átválogatta, mielőtt ételt készített belőle.

Szerette a természetet nagyon. Volt egy kis szőlőse a Dacsói tetején. Szalonnát, hagymát, kenyeret, kis üveg bort pakolt tarisznyába, mert volt hogy csak az alkonyat hozta őt haza, s este a tarisznyából mindig előkerült valami finomság, cseresznye, nyári alma, szilva, korai szőlő.

Emlékszem még vidám szüretekre, virágos abroszos piknikekre, ribizli dézsmálásokra. Nekünk móka, kacagás volt az a nap, de szegény apám egyedül tolta haza a kétkerekű kocsin a szőlős zsákokat, s volt, hogy háromszor is térni kellett, ha jó volt a termés. A meredek domboldalon leereszteni a zsákokkal megrakott kocsit bizony acél erő, s vasakarat kellett, de apám nem szeretett másra rászorulni. Csinálta egyedül, maga erjéből, amíg bírta.

Aztán jött a rettegett kór, ami kitörölt minden tudást, emléket, képességet. Az agysejtek fogyni kezdtek, elhaltak egyik a másik után, s nem maradt más, csak egy mosolygós, szerető szempár, és egy összeaszalódott test. Az ember először csak az otthonát keresi. Nem ismerős a családi fészek, ahol leélte fél életét, valami múltbeli otthon képe kavarog, motoszkál fejében. Haza kéredzkedik. Nem ismerősek már a hozzátartozók sem, végül már beszélni, járni, enni, sőt nyelni is elfelejt. Kedvességre mosollyal reagált, mint egy kisgyermek, imát hallva könnyezett, de a szeme akkor fénylett legjobban, ha a Dacsóit emlegette neki valaki.

Halálos ágyán fogtam a dolgos kezét, fejem sovány mellkasára hajtva hallgattam erős, munkás szíve utolsó dobbanását.

Álmomban láttam őt, rám süvített az erdőben, mert elveszített szem elől, s később a vén diófa árnyékában üldögélve anyám válogatta a gombát.

Apám mosolyogva fogta át a vállát.