A nem kívánt őzbak

Becsvágyó hajsza

„Évi, meglőheted a „hármas“ bakot!“ – hallottam a vadgazda szavait.

Esetlenül köszöntem meg, mert alig bírtam elhinni hogy ezt tényleg nekem mondja. Az engedélyemben fiatal bak selejtezése díszelgett, ami eddig is páratlan lehetőségként melengette a szívemet és most ez…!

„ Erik elvétette a korosztályt, úgyhogy te lőhetsz öreget.” – mondta széles mosollyal az arcán s megrázta a kezem. Ami az egyiknek pech, a másiknak szerencse és nekem ezúttal az utóbbi jutott. Erik fiatal ember, de tapasztalt több éves vadász, ám annak a „visszarakott agancsú öreg baknak“ a fiatal korát csupán a fogai árulták el virágba borított ravatalán. Erik mindig különlegesképp gondoskodik arról, hogy az elejtett vad méltó végtisztességben részesüljön. Meglátszik hogy ő művész lélek és igaz vadász.

Örömömet, hogy milyen szerencse ért kissé beárnyékolta az aggódás, hogy vajon lesz-e elég időm erre a vadászatra. Rátalálni, meglesni szokásait, becserkészni, egyszóval kijárni, amit ennek a fenséges hazai vadnak az elejtése megkiván. Idős édesapám gondozása teljes embert kivánt, 24 órás felügyeletet. „Sokszor meg kell majd kérnem valamelyik nővéremet, hogy váltson fel és talán a lányomra is számíthatok néha“, így vigasztaltam magam.

Ismerős lehetett ez az aggodalom, ez a kettős érzés néhány vadász társamnak is – amikor a vadász szíve kifelé húz de a család az első – mert azt hiszem erre való tekintettel, együttérzésből kaptam néhány tippet: a Pálházon állítólag van egy öreg, agancsát visszarakott bak, vagy a vaddisznóskert felett egy rendellenes agancsú, amelyik a rózsájából még egy szárat növesztett.

Az én szemem azonban leginkább arra csillant fel, hogy a “Túró lesnél” jár egy érmes, magas, hatos agancsú. Meghallottam ugyan szívemben a szerénység halk tiltakozását, de egy köhintéssel gyorsan el is hallgattattam.

Alkalomadtán el is foglaltam a magaslest és vártam a „bakomra“. Szemem előtt végeláthatatlan learatott búzatábla, melynek közepében hektáros erdő húzódott. Igazi biztonságot nyújtó oázis a vad számára, amelynek takarásába jóllakottan behúzódhat, ahol vízre lel, ahol nyugalmat talál. Hátam mögött a nagy Grőner erdeje, vadászterületünk szíve, minden vadak paradicsoma. Innen reméltem a hőn áhított vadam előbukanni. Párszor megfújtam a csalogató sípot is, bár az őz nász ideje már éppen véget ért. Besötétedett, de a baknak nyoma sem volt. Korlátolt lehetőségeim ellenére elég sokat ültem kinn, sőt várakoztam más napszakokban is, de csak nem akart megmutatkozni nekem.

Épp amikor már kezdtem kételkedni a létezésében, valaki mindig akkor jelezte, hogy látta. Volt aki állítólag egészen sötétedésig „legeltette“ a tarlón, vagy látta hazatérni a túloldalról, sőt egy kolléga fennhéjázó hangsúllyal mesélte el, amint visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy a les lábához dörzsöli az agancsát, meg turkálja a földet.

Hosszú percekig, bosszankodva bámultam a földbe vésett „üzenetet“ amit a bak hagyott, amikor én nem voltam ott. Lelkesedésem kezdett alábbhagyni, de párom Zoli, folyamatosan bátorított és tartotta bennem a reményt. Párszor már ő is otthon maradt a papával, csak hogy mehessek és elejthessem végre a már–már rajongásig áhított őzbakot, akire már kezdtem valamiféle láthatatlan fantomként gondolni.

Azt mondják csodák nincsenek de én állítom, akár minden nap megtapasztalhatjuk az Isten ege alatt létező legnagyobb csodát, az erdei hajnal gyönyörűségét, csak fel kell kelni jó korán. Ha az ember kellő alázattal és tisztelettel közeledik, betekintést nyerhet az ébredő természet magánéletébe. Ilyenkor az ember ott idegen, odalopódzik még sötétben, meglesi álmában és az ébredése – igazi csoda.

Talán azért mert akkoriban csak ritkán sikerült hajnalban kijutnom, vagy mert az édesapám gondozása régóta elzárta előlem a világ harsány zaját és magányomban szentimentálisabb lettem – minden lélegzetvételem egy-egy bocsánatkérés volt a természettől, amiért belopóztam és meglestem csodálatos titkait.

Ilyesmiken töprengtem azon a hajnalon és hogy a semmihez sem fogható szabad és boldog érzést, amivel az erdei pirkadat hangulata megajándékozott valamiképp viszonozzam, egy fogadalmat tettem, hogy semmi másra nem lövök azon a reggelen, csakis a bakra ha megmutatkozik. Már szépen megvirradt, mikor ezt a futó gondolatot szilárd elhatározással is megpecsételtem.

Alig telt el néhány perc, Isten máris szavamon fogott és próbára tette fogadalmam szilárdságát. Kőhajításnyira tőlem a nagy erdőből kikukkantott egy anyadisznó, és rövid tétovázás után a tarló teljes szélességében libasorban felvezette népes családját, szám szerint hét az évi malacát. A fegyelmezett csapat biztonságát egy tavalyi süldője biztosította, aki a sor végén felügyelte, hogy egy malacka se maradjon le a veszélyes útszakaszon. Egy hang nélkül húztak keresztül a tarlón, csupán a búzaszárak harmatos csonkjai suhogtak apró lábuk alatt. Bevallom kissé beleharaptam cserfes nyelvembe, amiért ilyen meggondolatlan fogadalmakat tesz, de minden kísértés ellenére álltam a szavam. A nem mindennapi látvány kárpótolt az elszalasztott vadász élményért, sőt valamiféle belső békét és elégedettséget éreztem abban a pillanatban. Egy mosollyal arra gondoltam, ha Zoli látná hogy tétlenül végignézem amint átballag az orrom előtt egy konda disznó, olyan fejmosást kapnék hogy megemlegetném vénasszony koromban is.

Gondolataim még mindig a vaddisznó csapaton jártak, amikor az erdőben valami megmozdult.

A lestől balra a termőföld “U”alakban benyúlik az erdőbe, úgyhogy hátra kellett néznem ha látni akartam, hogy mi bukkan elő.

Tettem az ülésen egy fél fordulatot és úgy hallgattam az egyre közeledő lépteket. Semmi kétség, vad közelít. Hallani lába alatt a nedves alljnövényzet suhogását. Minden idegszálammal próbáltam megfékezni az egyre jobban feltörő izgalmat, vagy ha úgy tetszik vadászlázat. Lélegzetvisszafojtva, szoborrá merevedve vártam. Az erdő sarkára meredt szemem teljesen kiszáradt, mintha a pislantás is zajjal járna….csak jönne már!

Jött is: ebben a pillanatban begördült a zöld terepjárón a párom és kissé álmos tekintettel, kedves mosolyt küldött hozzám fel a lesre, aztán leállította a motort.

Csalódottságomat, sőt dühömet meg sem próbáltam leplezni. Összekapdostam a holmimat, begyűrtem mindent a hátizsákomba, fogtam a puskám és tüntetőn tapostam lefelé a létrán. Nem túl kedvesen, röviden közöltem vele a történteket mire ő azonnal csitítani kezdett és valami olyasmit rebegett, hogy maradjak csendben, még nincs veszve minden. Csendben álldogáltunk még egy darabig a les lábánál, mire tettem egy lépést előre, hogy belássak az erdő szegletébe. És akkor megláttam!

A bak ott állt az erdő szélén. Teste takarásban volt, csupán a nyaka és a feje látszott ki a bozótból. Életemben olyan szépet még nem láttam. Nem túlzott aki azt állította hogy erős, érmes bak. Szabályos hatos, vagy 30 centi magas, sötét színezetű, gazdag gyöngyözésű agancsa tekintélyt parancsolón meredt az ég felé, és mintha ennek ő is tudatában lenne, ha lehet még jobban kihúzta kecses nyakát.

Néhány másodpercig méregettük egymást és még mielőtt az érzékeim tettre késztettek volna, egy mozdulattal eltűnt a sűrűben. Egy pillanat alatt beleszerettem. A megszállottja lettem és Zolihoz fordulva olyat mondtam, amire ma már kicsit restellkedve gondolok vissza:

„Nekem csak ez a bak kell, nem akarok másikat lőni… csak ezt!“

Ám a sors mást akart, ugyanis akkor láttam őt utoljára.

A területnek azon a részén megjelentek a szarvasok, ami felpezsdítette a társaság fiatal tagjainak a vérét és többé nem volt esélyem arra a lesre felülni.

A szarvas nálunk nem őshonos, csak úgymond átutazóban van mifelénk. Kevesig itt tartózkodik 3-4 fiatal bika és néhány tehén borjaikkal, azután tovább állnak. Nagy öröm tehát a vadásztársak körében, ha valakinek sikerül becserkészni és elejteni egy-két szarvasbikát, vagy tarvadat.

Én az erdő másik oldalára kényszerültem, mivel üzekedéskor ott is láttak egy jobb bakot. Kiváncsi voltam mit látok a túloldalon, de továbbra is abban reménykedtem, hogy hamarosan betelnek  a szarvas űzéssel, én pedig visszamehetek és elejthetem a kiszemelt vadat. Színleltem csupán hogy lemondtam róla. Ekkor már az idő is sürgetett és minden egyes nappal csökkent az esélyem a vadászat sikerére.

Leültem tehát a “tetején”, ahol egymással szemben cikk-cakkban felállított lesek, hosszú sávban lucerna, napraforgó és repce ültetvényeket zárnak közre. A termőföldet földút szeli ketté. Előttem repce zöldellt. Távcsövemmel kémleltem a terepet és egyszercsak a balra szemben lévő les közelében megpillantottam egy bakot, vagy 5-6 sutával körbevéve legelészni. Inkább csak a suták legeltek, mert őkelme mintha csak egy háremet felügyelne, magasan kihúzott nyakkal méregette a környéket és a legelésző őzeket. Úgy tűnt a párzás időszakát még egyáltalán nem tekinti lezártnak, mert időnként rövid hajszára invitálta egy- két őzhölgyét.

A távolság elég nagy volt közöttünk, de annyit láttam nem túl menő kukkerommal, hogy a fülei között alig van rés. “Innen nézve igazi „sűrű“ bak…..ezt meg kell néznem közelebbről“ – gondoltam magamban. Másnap még nem sikerült, de harmadnap délután eljött a nővérem, sőt nagy örömömre bejelentette hogy ott is alszik, ami azt jelentette, hajnalban ismét kimehetek és én már repültem is mint egy szabad madár.

Ezúttal oda ültem, ahol a bakot láttam. Sokáig nem mozdult semmi. “Két napja ilyenkor itt tolongtak a repcében, ma meg nyoma sincs még egy árva gidának se.” – vallattam kicsit türelmetlenül a tájat távcsövemen át. Eszembe jutott, hogy tegnapelőtt ezek még vonakodtak tudomásul venni, hogy az üzekedés ideje lejárt. Zsebemből előkotortam hát a sípot és kétszer megfújtam. Mit ad Isten, a les alatt alig három méterre megjelent szinte a semmiből, hangtalanul a bak, mintha csak ott feküdt és a sípszóra felpattant volna.

Nem volt szükség távcsőre, szabad szemmel is jól láttam kivel állok szemben. A koponyára ráfolyt széles rózsái, gazdagon gyöngyözött vastag agancsa, kihegyezett hátsó ágai, testtartása, vastag nyaka mind arról árulkodott, hogy egy koros, mostanra már biztos sok utódot nemzett legénnyel állok szemben.

Más körülmények között oda lettem volna a boldogságtól hogy egy ilyen öreg, tapasztalt bakot sikerült síppal kicsalnom. Annyira tökéletes volt. Lehet hogy épp emiatt feledkezett meg az óvatosságról és hagyta magát így becsapni? Majd egy évtized alatt tökéletesen végezte a dolgát, hogy fennmaradást biztosítson az őzek népének ott ahol élt. Megtette amire hivatott, amiért a világra jött. Most is tökéletes munkát akart végezni: ne maradjon egy suta sem utód nélkül. Talán nem tudta elhinni hogy az üzekedés végére még kihagyott valakit, ezért volt ilyen óvatlan.

Nem most volt szépsége csúcspontján, talán tavaly, esetleg tavaly előtt. De neki, aki élete alkonyán még képes volt ilyen fenséges koronát növeszteni, tovább kellett élnie.

Éreztem én a páratlan lehetőség nagyságát, az értéket amit a természet nekem kínált, de a makacsságom nagyobb volt. Szégyelltem ugyan a gondolatot, de nekem ő nem kellett. Nekem nem ő kellett!

A bak leszegett fejjel, mintha megértette volna a cudar valóságot, unottan beballagott az erdőbe.

Abban a pillanatban amikor eltűnt a szemem elől és magam maradtam a lelkiismeretemmel, mintha hirtelen kiugrott volna a fülemből az a kis ördög, ami csupa olyan dolgot súgott nekem, amitől nem voltam önmagam. Feleszméltem és azt kérdeztem magamtól, hát ki vagyok én, hogy nekem ez a páratlan, gyönyörű koros bak nem elég jó? Az előző még fiatal volt. Felismertem akkor, azonnal, de a szememet elhomályosító rózsaszín ködfelhő gátolta a tisztánlátásom, makacsságom pedig a beismerést.

Ha azt akkor sikerül elejtenem, lenne ugyan egy csodálatos arany érmes trófeám, de sosem lennék rá büszke. Szíven szúrna, valahányszor felismerném az emberek szemében a sajnálkozást, hogy milyen kár volt még ezért az ígéretes fiatal bakért.

Miközben ezen töprengtem be is sötétedett és megérkezett értem Zoli. Egykedvűen megkérdezte: „Semmi?“.

„Semmi!“ – hazudtam kurtán. Csendben autóztunk hazáig, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Mostanra már biztosan ő is elveszítette a reményt, hogy sikerül meglőnöm a bakot. Megérkezve a házunk elé a nővérem is kikukucskált az ablakon abban a reményben, hogy talán már végre a siker örömét olvashatja le az arcunkról, de látva közömbös arckifejezésünket, csalódottan vissza fordult a konyhába és kérdés helyett egy sóhajjal megjegyezte az orra alatt:

„Még mindig semmi….!“.

Bántott a lelkiismeret, hogy ennyi ideig visszaéltem segítőkészségükkel és türelmükkel. Több mint egy hónapja járnak felváltva édesapához, hogy mehessek vadászni. Az esti elszalasztott alkalom pedig már szinte elviselhetetlenül gyötört. Megfogadtam, még hajnalban kimegyek, mert a nővérem már úgyis itt alszik és befejeztem. Ennyi volt! Lehetőséget kaptam, nem éltem vele sőt egyenesen visszautasítottam. Ha saját magam bírája lennék, az ítélet egyértelmű volna: nem jár nekem semmi! Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!

Egész éjjel ostoroztam magam, csak forgolódtam az ágyban, alig aludtam valamit.

Amilyen csendben jöttünk este hazafelé, ugyanolyan hallgatagon zötyögtünk a dzsipen kifelé hajnalban is. Mielőtt szétváltunk, még egy röpke vígasztaló mondatot odasúgott Zoli, de szerintem már maga sem gondolta komolyan.

Elhelyezkedtem a lesen és mélyen magamba szívtam a friss hajnali levegőt. Szinte azonnal szívembe költözött a béke, a nyugalom. Nincs az a gond vagy gyötrődés, amire az ember ne lelne balzsamot a természetben. Gyuri barátom szokta gyakran idézni: “távol az emberektől, Istenhez közel“. Ez lehet a kulcsa mindennek. A természet Isten legszebb alkotása ami olyan jól sikerült, hogy Ő maga is gyakran ott felejti magát.

Megbékélt az én lelkem is. Kitisztultak a gondolataim, helyre állt az értékrendem. Nem sóvárogtam többé a nagy bak után és mosolyogva gondoltam az öregre, aki itt kellette magát tegnap az orrom előtt. Élveztem az ébredező természet minden mozzanatát, a röpke szabadságot, ami hamarosan megint véget ér egy időre, az egymás után ébredő madarak csivitelését, a hamarosan felkelő nap meleg ígéretét.

A hajnali csendet puska lövés zaja törte meg, utána mindjárt egy másik, harmadik. “Az erdő túloldalán lövik a szarvasokat” – gondoltam. Eltelt néhány perc és a fák között suhogás és paták zaja hallatszott. Pár méterre tőlem kidugta nyakát egy szarvas tehén, és orrát a magasba emelve méregette a terepet. A szél éppen az orrába fújt tőlem, úgyhogy vissza is húzódott és tőlem még messzebb mentek az erdő takarásában. Lejjebb aztán átkeltek mégis, ahol már nem érzett emberszagot a bölcs vezér. Két szarvastehénből és egy borjúból állt a rudli, lehet hogy a másik borjút elejtették a túloldalon. Éppencsak hogy eltűntek ezek a túloldali erdőben, felbukkant egy fiatal nyársas agancsú bika. Az erdőből egyenesen a földút felé vette az irányt és kecsesen ügetve felém tartott. A lestől alig húsz lépésre haladt, úgyhogy alaposan szemügyre vehettem.

Egyértelmű volt, hogy veszély elől menekül, tajtékzott, zihált, a nyála folyt. Nem tűnt sebzettnek csak nagyon riadt volt. Éppen előttem megállt és hosszan vizelt, közben alig szedte a levegőt. Agancsa teljesen barkában volt még, emiatt nálam zsákmányként szóba sem jöhetett.

Ilyen izgalmasan végződött ez a szép hajnali lesvadászat. Bár a bak nem mutatkozott, mégsem voltam miatta szomorú. Annyi szépet láttam, hallottam, tapasztaltam. Elraktároztam magamban minden élményt, a természet minden mozzanatát, hogy az otthon töltött magányomban legyen mit felidézni, legyen miből töltekezni.

Hazafelé elmeséltem Zolinak az eseményeket és azt is, hogy nem vagyok csalódott. Igaz hogy sikertelen volt a vadászatom, mégsem térek haza üres kézzel. Annyi mindennel gazdagodtam távol az emberektől, Istenhez közel. Egy időre elbúcsúztam az erdőtől és vadjaitól, vár a kötelesség, újult erővel még jobban fog menni.

Már majdnem hazaértünk mikor megfogta a kezem és azt mondta: “Este még kiviszlek, majd én itthon maradok apáddal. Meglátod, ma sikerülni fog!“.

Nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Egyrészt megbékéltem már azzal, hogy nem sikerült elejtenem életem első koros őzbakját, másrészt hallva a Zoli szavait, elhittem hogy így lesz. Ma sikerülni fog!

Megöleltem a nővéremet és megköszöntem a segítséget, és nagy energiával hozzáfogtam a napi teendőimhez. Fáradtságnak szikráját sem éreztem egész nap, pedig hajnalban keltem és éjjel is nyugtalanul aludtam.

Végre eljött az indulás ideje. Nem kellett sokat készülődni, minden úgy volt ahogy reggel leraktam. Indulhatunk!

„Megvan mindened?“ – kérdezte Zoli.

„Meg.“ – feleltem.

„Lámpa, telefon? Csak akkor megyek érted, ha te hívsz.“

„Van minden de sötétig nem leszek, ne félj!“ –ígértem neki.

Elfoglaltam a lest, betöltöttem a fegyvert, beállítottam a távcsövet és csendben vártam. Boldog érzés volt váratlanul újra itt lenni és csak várni, mivel lep meg ezúttal a természet. Itt mindig történnek csodák. A természet forgatókönyve bármikor tartogat meglepetést, váratlan fordulatokat.

Nem volt túl forgalmas a dús repceföld még másfél óra után sem.

„Mi van, tán nem vagytok éhesek?“ – gondoltam magamban. Egy dám tehén lépett ki az erdőből és miután alaposan körülnézett, az erdő szélét kopírolva lassan felém haladt, legelészve.

Sokáig ültem egyedül a legelésző dám társaságában. Alkonyodott már. Fél szemmel itt-ott rápillantottam, de hirtelen kiéleztem a szemem, mert egyszerre valahogy másnak tűnt.

Jobban megnéztem: „de hisz ez itt már nem a dám, hanem őzbak“. Nyaka és feje a horizont fölé nyúlt, a teste beleolvadt a repcébe. Szememhez emeltem a távcsövem hogy jobban megnézzem – semmi kétség – ez az öreg bak. Csendben megtámasztottam a fegyvert. Megvártam míg tesz még egy lépést, így már a feje sem volt a dombélen. Kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt.

Neki már én voltam a végzete. Megcéloztam és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. A 6,5×57-esem hangja nagy robajjal törte meg az esti csendet.

Megfeszített figyelemmel hallgattam, milyen irányba veszi utolsó, rövid halálvágtáját. Halk puffanással földre rogyott a közelben.

Pár percbe telt amíg megfékeztem kezem-lábam remegését, zakatoló szívem és ziháló légzésem. Halk fohászt intéztem az égbe, mert mindennek ellenére végül – az utolsó nap és a lővilág utolsó fényénél – méltónak talált rá Diana, hogy elejthessem ezt a páratlan értékű bakot, megörökítve szépségének végső szakaszában.

Zoli már úton volt amikor felhívtam. Arra kért várjak a lesen, amíg odaér. A majdnem térdig érő repcében nem is lett volna egyszerű a vad megkeresése, ha nem vérzik annyira. De így tíz méter megtétele után ott álltunk felette és megérinthettük, megcsodálhattuk fejének ékességét.

Megadtuk a kijáró végtisztességet és készítettünk néhány fotót is a repce szélében. Másnap otthon is készült pár fénykép és az én örömöm határtalan volt.

Iparkodtunk kifőzni és elkészíteni mielőbb a trófeát, mert közben már különféle tippek repkedtek a levegőben, hogy vajon hány pontos lehet ez a markáns agancs. Kifőzés után 535g volt a súlya, ami száradással rohamosan csökkent. Le is pontozták a helyi szakértők 24 óra elteltével és kiderült hogy bronzérmes trófea.

Vegyes érzelmekkel fogadtam az örömhírt mert eszembe jutott miként utasítottam el, és tagadtam meg ezt a bakot. Nagyravágyásomért, nagyképűségemért szégyenkezni túl kevés.

Maga a gyönyörű trófea igen, én viszont nem érdemeltem meg hogy még medállal is ki legyen tüntetve, és ez a tenyészszemlén ki is derült, mert a bakokat bíráló komisszió szerint nem érte el a 105 pontot. A korát 8 évre becsülték.

Csak hajszál híján sikerült ezt a bakot elejtenem, de köszönöm Dianának hogy sikerült, mert valahányszor ránézek erre a trófeára, emlékeztetni fog néhány nem túl erényes emberi tulajdonságra.