Agancshullás idején

Április tájékán, mikor még az éjszakák hűvösek és párásak a hajnalok, de a nappali hőfok már hihetetlen magasságokba szökik, a dámbikák számára egyre nagyobb teherré válik fejük ékessége. A hideg hajnalokat, esős napokat követő forró nap tüze alatt fejük viszketni kezd, és igyekeznek a mindeddig tekintélyt parancsoló és biztonságot nyújtó fejdíszüktől mielőbb megszabadulni. A ledörzsölt fák kérgei elárulják kedvenc tartózkodási helyeiket.

Előbb a korosabbak vetik le sokat megélt, súlyos lapátjaikat. Büszkén magasba tartva cipelték az évről évre izmosodó szilaj nyakak. Ez volt a védjegye, fegyvere, mámort ébresztő éke minden érett bikának. Erős, életrevaló utódot igérő minta. Nem elég a hívogató barcogás, fontos a biztonságot igérő erős küllem.

Nász idején nem is érezte koronája súlyát az öreg bika. Egyszer ilyen nehezet is elbírt volna ám a hosszú, koplalós tél után már szinte nyűggé válik. Egyre nehezebb, egyre fárasztóbb cipelni. Végül elhull az agancs, ledobja koloncát a megfáradt király. De az elvesztett tekintély a bika szemében mintha bánatot keltene. Hosszan szagolgatja, orrával bökdösi lehullott kincsét. Ki tudja neki mit hoz a holnap. Az ami majd egy éven át fejedelemmé tette, immár a fűben hever. Nélküle sivárnak, kiszolgáltatottnak érzi magát, nem különbnek a leghitványabb tarvadnál. Következő agancsa talán már gyengébb, visszarakott lesz. Vajon megdobbantja-e még háremének szívét, vagy fiatal, erősebb bika kegyeit keresik már az utódra vágyó tehenek? Még egy utolsót rálehel az elhullott fejékre, majd örökre búcsút vesz tőle. Otthagyja üzenetként embernek, vadásznak szabad, büszke életének idei zálogát.

A fiatalabb korosztály tovább hordja terhét, az ő nyakának még erősödni kell. Könnyedén szökdell végeláthatatlan búzamezőkön át az ifjú bika, ha megzavarják a napfürdős lustálkodást.  Akárcsak egy kamasz gyermek, aki még örül minden múló évnek – mert az a felnőttkort jelzi már – a fiatal dámbika is legyintve szökken át futás közben elejtett agancsán. „Bánja fene a kis korcsát!“ Már érzi a homlokán dülledő erőt. Idén talán nem kell lopni a szerelmet, neki már a tisztelet kijár. Nem fog többé félreállni. Az idei tenyészetbe már ő is beáll.

Hatalmas rudliba verődve telnek a dámok napjai. A bikák nem vegyülnek a tarvaddal. Néha egy egy fiatal, nyársas agancsú ifjonc tarkítja a tehenek népes csapatát, aki nem bírt még búcsút venni anyja melegétől, az éber biztonságtól. Meleg, napos időben álmosan csipegetik a zsenge zöldet, órák hosszat bóbiskolnak, élvezik a tavaszi nap első melengető sugarát. Jól esik a didergő, nélkülöző idő után a meleg napfürdő.

Ezekben a hónapokban, „agancshullás idején“ mi is feltarisznyálunk párommal. Távcsővel a nyakunkban óvatosan, szinte lopakodva  járjuk a dámok jól ismert élőhelyeit. Nemegyszer akár harminc kilométer gyaloglás után is üres kézzel térünk haza, de nincs nagyobb boldogság, mikor a távoli mezőn, vagy termőföldön megvillan egy elhullajtott lapát fehér pecsétje, s ilyenkor azt mondjuk: megérte. Néha az ember a messzeséget kémlelve, „kincs“ után kutatva rálép, vagy épp megbotlik benne. Ilyenkor egyszerűen muszáj tovább menni, nem lehet abbahagyni, s közben észre sem vesszük, és újabb húsz kilométert jelez fáradt lábunk tachométere.  Ügyességgel, szerencsével, meg kedvező szélállás mellett nagy élmény a bikák csapatát közelre becserkészni. Fejük éke még látszólag szilárdan kötődik, de már csak napok, talán csak órák kérdése és ez a fenséges érték valahol földre hull. Tágranyílt szemmel mustrálgatunk egy-egy kivételes példányt s azon tűnődünk, vajon hol rejtőzött eddig ez a hihetetlen, minden képzeletet felülmúló kapitális dámbika?

Valószinű, nász idején élő pajzsként őrizték, rejtegették a mindig éber, szemfüles tehenek. Csak egyet pippant a vezértehén s mint a kámfor, úgy eltűnik mind. Az ilyen bikát birtokló hárem jól tudja milyen értéket őriz. Ha mindig ott vannak a teknő közelében, akkor nem kell barcognia a basának s titokban maradhat kiléte. Ez az övék, álmodjon csak magának másikat a vadász!

Néhány éve történt, hogy egy erdei ösvényt járva hullott agancs után megzavartuk egy ott hűsölő dámbika nyugalmát.  Talán elbóbiskolt, mert szinte ráléptünk mire észre vett minket, s ekkor őrült futásnak eredt. Hallottuk amint agancsa ághoz csapódik és hangos koppanással földre zuhan.  Majdhogynem a lábunk elé hullott a hatalmas lapát. Tudtuk, hogy ilyen súlyos agancsot páratlanul nem visz messzire. Hamarosan leveri a párját is, de sajnos elvesztettük a nyomát.

Kevesig bánkódtunk miatta, de minket a „páratlan“ szerencse is vigasztalt.

A vadászat paradicsomi idénye ősszel van. Ebben az évszakban vadászhatók a legnemesebb vadfajok, és ilyenkor kezdődnek az izgalmas, adrenalin növelő hajtóvadászatok. Miként az ember ilyenkor dúskál minden földi jóban, a vadász is ebben az évszakban bővelkedik leginkább a vadászat örömeiben.

Ezen a téren én lényegesen kilógok a sorból, mert minden bőség ellenére engem a tavasz, a természet ébredése nyűgöz le leginkább. A zöldellő, rügyező világ megújulást, újrakezdést hoz az én életembe is. Talán hihetetlen, de vadász életem legszebb napja nem vadászathoz kötődik. Akit egyszer megfertőzött ez a gyógyíthatatlan szenvedély az tudja, hogy bejárhatja akár az egész terület zeg-zugát, úgyis gyakrabban tér haza üres kézzel mint szerencsével. Azzal pedig aztán igazán kevés ember dicsekedhet, hogy aganccsal roskadásig megpakolva tért haza. Ezen csodák egyikét azonban én egyszer életemben átélhettem.

Verőfényes, napsütéses tavaszi reggel volt. Elemózsiával feltarisznyálva, távcsővel a nyakunkban a Sáskút felé vettük az irányt párommal.  Azon a tavaszon ez volt az egyedüli alkalom, hogy kimozdulhattam otthonról. Apám gondozása teljes felügyeletet kivánt, de azért mindig akadt a családban valaki, aki – ha már kissé megviselt a szolgálat – felváltott néhány órára. Ezúttal azonban egy egész nap „szabadság“ állt rendelkezésemre. Lassan gurultunk a terepjárón a terület felé, magunk mögött hagytuk a falu zaját, a házakat, embereket s én leírhatatlanul boldog voltam. Arra gondoltam, hogy nincs más hely ezen a földön ahol szivesebben lennék azon a reggelen. Nem bírtam betelni a tájjal. Látni akartam minden rügyet, madarat, minden fűszálat és bogarat, a legelő őzet, a sarjadó fák ágain átszűrődő napsugarat, a hatalmas kék eget.

Nem kellett sietni, az este még messze járt. Szótlanul haladtunk, szavakra nem volt szükség. Csendben élveztük az együtt töltött időt, a sok szépet amit a természet és az előttünk álló nap kínált.

A nemrég újjá épített magtárat hagytuk el éppen, amikor párom hirtelen rálépett a fékre. Némán meredtünk mindketten az útra. Az autó előtt egy dámagancs hevert az erdő menti  földúton, az út széli csapáson meg a párja. Kiszálltunk az autóból hogy felemeljük és akkor vettük észre, hogy a túloldalon ott a harmadik darab, egy lépéssel odább meg annak a párja. A két pár agancs – így szétszórva – szinte belepte a poros utat.

Annyira hihetetlen volt ez az egész, hogy alig jutottunk szóhoz.

Öt-hat éves lehetett mindkét dámbika agancsaik alapján. Reggelizni lehettek a patak menti búzatáblán a hajnal sötét leple alatt. Amikor megvirradt, hazatértek a biztonságot nyújtó erdő takarásába. Az út menti fiatalos csemetéi és egy kidőlt, öreg diófa kérgébe vájt horzsolások elárulták, hogy átkelve  kicsit elidőztek a berek szélén, majd sorra lerakták, itthagyták szépséges lapátjaikat.

Szavakkal le sem lehet írni, mennyire örültünk a hirtelen jött sikernek. Alig hagytuk el a falut és a csomagtartóban egy egész heti cipőkoptatás eredménye tornyosult.

Akár meg is fordulhattunk volna, hogy hazamenjünk… de mi igazából nem ezért jöttünk. Ez csak mindent felülmúló ráadás volt, időnk meg még tengernyi.

Céltalanul barangoltunk a jól ismert ösvényeken, a patak mentén, végtelen lucernásokon,  búzatáblákon és repceföldeken át. Útközben egymást ugrattuk, melyikünk vágott döbbentebb arcot amikor a reggeli „agancsterítéket“ megláttuk. Üldögéltünk ha elfáradtunk és ettünk, mikor megéheztünk. Arról beszélgettünk, hogy amikor az ember megpillantja és felemeli a földről egy dámbika frissen elhullajtott agancsát, az felér egy vadászélménnyel. Bárcsak beszélni tudna egy ilyen trófea. „Sokat megélt, sokat látott érték és ölni sem kell érte.“ – tárgyaltuk túl a témát, mert örömünk kimondhatatlan volt.

Sok fős dám csapatokat figyeltünk, amint esetlenül szökdécselnek egyik erdőből a másikba, egyik dombról a másikra.

Láttunk egy tehén rudlit s köztük rendhagyó módon egy négy évesnek tűnő bika legelt. Hosszú, teli lapátjai voltak. Gazdagon csipkézett agancsai közül az egyik kicsit gyengébb. Szokatlan látvány volt és ellentmond a természet íratlan törvényének. Viszont ha ez a bika nem az aminek látszik, hanem fiatal második agancsú, akkor ez egy komoly kapitális bika palánta volt.

A parlagon hagyott hektáros földterület száraz kórói között őzbak szundikált. Frissen leháncsolt, szabályos hatos agancsa elárulta, ereje, szépsége csúcspontján van éppen. Nem zavartuk meg pihenését, hamarosan itt az ő ideje, hadd gyűjtögesse erejét.

Amikor egy kefesűrű fiatalos ösvényén át próbáltuk utunkat levágni, egyszerre vaddisznószag csapta meg az orrunkat. Hangosabb társalgással próbáltuk elűzni az óvatosságra intő belső hangot, miközben lassan haladtunk előre. Hirtelen megrezzent a bozót és hangos csörtetéssel elénk vágott egy vaddisznó. Kőhajításnyira megállt előttünk, ott szembe fordult velünk, és cseppet sem látszott barátságosnak. Anya disznó volt, a néhány másodpercnyi csendben hallottuk malacait egy közeli fészekben. Csak még egy lépést mentünk volna felé, megízleltette volna velünk hős anyai szeretetét. De ezt a fogást jobbnak láttuk kihagyni, így hát lépésről-lépésre tolatni kezdünk – jelezve – hogy nincs szándékunkban ártani. Amikor már biztonságban éreztük magunkat, a hosszabb, de biztonságosabb utat választottuk.

Párom az utánkereséseken letaposott kilométerek és a téli hajtások után még stabil edzettséget őrzött, de az én lábam már sajogni kezdett az egész napi barangolástól. Ő bement az erdőbe, hogy megnézzen néhány etetőt és sózót. Én addig fáradtan letelepedtem egy facsonkra, és azon töprengtem, hogy nekem otthonom vadonja a legszebb hely a földön. Szerintem ilyen lehet a Mennyország és biztos, hogy tavasszal a legszebb. Ilyenkor a búzamező a legszebb zöldet ölti magára, kinyílnak az első tavaszi virágok és az erdő még tiszta, könnyen járható, mert az aljnövényzet épp csak burjánzik.

Egyszer csak magam elé nézek és látom, hogy a fűben ott hever egy négy év körüli dámbika elhullajtott agancsa, méghozzá a párjával együtt.

Egyszer minden véget ér, a jó és a rossz is. Ez a nap is letelt. Készítettünk néhány fényképet a hihetetlen gyűjteményről, és búcsút vettünk egy időre a „Mennyországtól“.

Erre a napra mindig meghatódva gondolok, és azt hiszem ha nem lett volna a három pár agancs a kezemben, ez akkor is a legszebb nap volna az életemben.