Amit Diana neki itélt

A vaddisznó kedvelt otthonává lett területünknek ez a része. Nem csoda, hiszen minden adott, ami természetéhez, életfeltételeihez szükséges.

Azt mondják, egykor ez a terület legelőkkel, szőlőteraszokkal tarkított tiszta pagonyos volt. A falu bárójának szőlő- és virágoskertje. Kertészek gondozták sétányait, szőlőligetét és halastavát. Itt mulatott a nép májusban, ezért hívják a mai napig Majálisnak ezt a vidéket. Azóta sokat változott a környék arculata. Az erdőrészt kivágták, a szőlőt pusztulásra ítélték, a legelő elgazosodott. Így vált cserjés, bozótos, bokrokkal sűrűn benőtt vaddisznó-paradicsommá az egykori tündérkert. Megjelent és megtelepedett a disznó ott is, ahol korábban még kóbor példányait is alig lehetett látni. Többnyire kisebb-nagyobb kondákban mozognak, de minden évben kibérli a tüskevárat egy-egy öregebb remete is, aki aztán magányosan járja a biztonságos tartományt.

Egy ilyen, otthonához hű példányt figyeltünk már kora tavasztól.

Mintha naptára lenne a bitangnak, olyan lezseren kószált fel-alá az orrunk előtt. Nálunk, Szlovákiában december végén lezárul a felnőtt vaddisznó vadászata. Júniusig csak malacot, illetve süldőt szabad elejteni. Kímélendő a koca és a kan is, de ez a hír valami úton-módon mindig a fülükbe jut nekik is. Gátlások nélkül kelletik magukat kopár tisztásokon, vetésen vagy szórón.

Ez a méretes disznó is még világoson járt óramű pontossággal az egykori tó ingoványos, mocsaras területére turkálni. Talán békák után kutatott. Néhányunkat olyan kiváltságban részesített, hogy szinte napirenden gyakoroltatta velünk az önmegtartóztatás erényét. Az egyik kolléga talán nem hitte el, amikor meséltünk neki a termetes jövevényről, mert izgatott lelkesedéssel telefonált a lesről, hogy megossza velünk páratlan élményét. Hozzátette azt is, hogy ha ez a kan ilyen merész legény marad, szerinte nem fog sokáig élni.

Merész legény lett tehát a mi disznónk neve, de mire a termésnevelő júniusba léptünk, merészsége átcsapott túlzott elővigyázatosságba. Ha láttuk, olyan magas gazban járt, hogy lövésre gondolni is kár volt, de legtöbbször csak hallottuk lomha mozgását az akácosban. Néha azon agyaltunk, hogy megtisztítjuk kicsit a burjánt a lápos területen, ahol kijár, de félő volt, hogy ha megváltoztatjuk a környezetét, óvatosságból elköltözik onnan. Volt egy jellegzetessége, hogy valamiért köhécselt. Hallottuk nemegyszer közeledni szóróra, forrásra, de ahelyett, hogy

kibukkant volna, eltűnt mindig, akár egy lidérc.

Elmúlt a nyár, és a kan nem került puskavégre.

Ebben az évben kedvenc helyemmé vált az erdő szélébe épített magtár hodálya. Nyáron megraktuk szénával, a szemes etetőanyagot pedig zsákokba gyűjtve bezártuk a száraz fészerbe. Előtte szórót alakítottunk ki, így kitűnő lehetőség nyílt a szelektálásra. Látogatták is a kondák szép számmal egész nyáron és ősszel. A szomszéd területről érkeztek az erdőn át. A kukoricásba meg a napraforgóba tartottak, vagy épp onnan indultak más vidéket felderíteni, miután kellőképp megdézsmálták a környező ültetvényeket, de szinte mindig útba ejtették a szórót is.

Biztos voltam benne, hogy egyszer befut ide a merész legény is, csak ki kell várni. Az ilyen helyeket nagyon szeretik az óvatos remeték. Fákkal körbevett terület, ahol biztonságban, takarásban érzik magukat. A fiatalabb disznók néha még a sötétedést sem várták meg.

Eleinte talán meg is mosolyogták vadásztársaim, hogy mindig a Majálisba iratkozom. Hogy tudták-e vagy sem, hogy szinte minden idei disznóm ott esett, nem tudom. De Jozef egyszer megjegyezte, amikor kiszállt, hogy kisegítsen a háromajtós terepjáróból a szórónál:

– Gyalázat, hogy az életben soha senki nem lőtt még disznót a Majálisban, „ez” meg már egy kocsival!…

Egy novemberi hűvös este is épp itt ücsörögtem, amikor lövés dördült valahol a távolban. Nehéz meghatározni a hang forrásának irányát ebben a zárt pajtában, akkor úgy saccoltam, a tetején lőttek. Besötétedett, és begördült a terepjárón a párom. Nagyokat ásítva szedelőzködtem.

– Nem hallottad a lövést? – hajolt be a nyíláson.

– De hallottam; a Sás-kút tetején lőtt valaki, nem?

– Én lőttem egy nagy disznóra. Nem tudom, nem-e a merész legényre…

– Ó, akkor gratulálok! – mondtam lelkesen.

– Várj, még nincs mihez! Keresni kell… Képzeld, ülök elgondolkodva, egyszer csak felnézek… egy nagy fekete halom a mező közepén! Megnéztem távcsövön – hatalmas kan tart át a teraszokról az erdőbe. Fölkaptam gyorsan a puskát, s egyet ráeresztettem, de beugrott az erdőbe… de úgy érzem, hogy jól meg volt célozva.

Aznap este valami száz métert meneteltek egy vadászkollégával a nyomán. Volt vér is bőségesen, ennek ellenére – mivel nem valami csenevész  legényről volt szó – elnapolták az utánkeresést. Persze bántotta páromat a dolog, hogy kinn kellett hagyni a sebzett vadat, de a sok vért látva úgy hitte, reggel dermedten találja valahol a disznóját. Másnap Bisztra, a sok disznót

látott szlovák kopó mutatta a sebzett kan útvonalát. Végigmentek a sás-kúti erdő minden árkán és bokrán, végül a szomszéd terület határa parancsolt megálljt az utánkereső csapatnak. A kan olyan sűrű kökényesbe varrta be magát, amilyet csak a fondorlatos természet képes megalkotni. A kutya követelte a folytatást, de innen már csak engedéllyel mehettek tovább. Erre azonban hiába várt, mert a szomszéd revír gondnoka közölte, hogy semmiképp nem engedélyezheti az utánkeresést, mivel másnap hajtóvadászatot tartanak azon a helyen. Helyette ígéretet kapott, ha a disznót megtalálják, a trófeát odaadják neki. Ez volt az a pont, amikor párom – mélyen lesújtva – lemondott a kanjáról. Nem emlegette többé, és én sem hozakodtam elő vele, de tudtam, hogy belül iszonyatosan tipródott az eltékozolt érték miatt.

Elmúltak az ünnepek, elbúcsúztattuk az óévet is, s a január rendkívüli tájékoztatást hozott az ország vadásztársaságainak. Az új rendelet szerint, a vaddisznó nemre és korra való tekintet nélkül vadászható az ez idáig tiltott időszakban is. A vad elszaporodását és az afrikai sertéspestis elterjedését próbálják megelőzni ezzel az intézkedéssel. Ez a regula önmagában, rövid távon kifejezetten örömhír a vadászembernek, de éreztük, valójában ismeretlen fenyegetést rejt. Számunkra kicsit szokatlan volt a gondolat, hogy nem lenne szabályszegés, ha tavalyi malac helyett egy három-négy vagy akár több nyarat látott disznó kerülne terítékre.

Én a téli hónapokban is hű maradtam a szénaillatú, szélvédett magtárhoz.

A négy őzet – melyek naponta látogatták a szórót – már néven szólítottam, úgy ismertem őket. Dámtehenek népes családjai váltották egymást, de azok mindig sötétben jártak.

Januárban gyönyörű hótakaró borította a tájat, szinte nappali fénybe borítva a világot. Nem kellett lámpafény, szabad szemmel és alig néhány lépésről csodálhattam a mit sem sejtő vad estebédjét. Egyik este hatalmas hópelyhekben hullani kezdett a hó. Hangtalanul, súlytalanul hulltak földre a bolyhos pihék, puha pehelypaplant képezve a fagyott hópáncélon. Még jobban belebújtam meleg pokrócomba. A széna és a csűr deszkáinak illatától meghitt, szinte karácsonyi érzésem támadt. Fejem a deszkalapnak támasztva bámultam az egymást játékosan lökdöső dámborjakat, és az jutott eszembe, hogy talán még sohasem voltam ilyen közel Istenhez.

A dámok egyszer csak felkapták a fejüket, s az erdő felé bámult mindegyik. Egy testesebb tehén kilépett a csapatból, és lassú léptekkel elindult egy másik irányba, magával húzva a rudli apraja-nagyját. A szórón hamarosan egy vaddisznó fekete alakja tűnt fel. Másfél mázsásnak tippeltem, bár ebben a téli bundában nehéz megbecsülni a súlyát. Megnéztem távcsövön – semmi kétség –, ez egy magányos kan. Egy helyen lecövekelt, és makacsul turkált valamit, hátán csak úgy remegtek hosszú sertéi. Lassú, puha mozdulattal támasztottam ki a fegyverem, nehogy elriasszam. Közben mélyeket lélegeztem hangtalanul, hogy eloszlassam növekvő izgalmam. Végül teljes nyugalommal fogtam célkeresztbe a kan nyakának tájékát.

Kibiztosítottam, elhúztam a rögtönzőt. Gondolatban azért fohászkodtam, hogy csak tűzben maradjon. Isten ments, hogy keresni kelljen valahol ezt a hatalmas disznót!

Megvártam, míg tesz egy negyed fordulatot, és szép lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. A várt dörrenés azonban elmaradt – helyette halkan visszakattant a rögtönző… Mély levegőt vettem, és újra próbáltam – de ugyanolyan eredménnyel. Harmadszor már fékevesztett izgalommal tettem egy utolsó kísérletet, de ismét csődöt mondott a fegyverem.

– Mit csinálok, a fenébe is! – eszméltem fel a fejetlenségből. A lehető leghalkabban kihúztam a zárdugattyút, hogy egy golyót kivegyek, de amint hátramozdítottam, nagy zajjal kipattant két golyó. A kan felkapta a fejét, nagyot pördült, és belépett a fák közé. Kihasználva a fagyos hóban harsogó lépteinek zaját, gyorsan visszatoltam a csőbe a benn maradt utolsó golyót, és megcéloztam a veszélyt sejtő vaddisznót. De nem lőttem. Elbizonytalanodtam, és túl zaklatott voltam az elfuserált próbálkozásaim miatt. Úgy döntöttem, inkább csendben maradok, hátha még visszajön. Ha nem ma, majd egy másik nap a szóró idevonzza…

Mozdulatlanul ültem, még lélegzetet is alig vettem. Hallgatóztam, nem hallom-e közeledni lépéseit, de csak egy lövés dördült valahol messzebb.

„Esküszöm, ott hallgatózik valahol a bokrok mögött!” – töprengtem. Fázott a kezem, ahogy a kitámasztott fegyvert tartottam, de nem törődtem vele. Ám hamarosan meghallottam Zoli közeledő lépteit, így kénytelen voltam feladni. Bebiztosítottam és behúztam a még mindig célra tartott puskámat.

Amikor párom közel ért, dőlni kezdett belőlem a szó. Elpanaszoltam neki, mekkora kan volt itt az imént, és hogy jártam a fegyverrel.

– Így elpuskázni egy ilyen disznót! Ha nem jössz értem ilyen korán, lehet hogy még visszajött volna… – fújtam szünet nélkül a magamét.

– Nem baj… nem baj… én meglőttem! – szólt közbe két elhadart mondatom

között.

Pillanatnyi csend…

– A nagy disznót?!

– Azt! Hát elég nagy… A kettes les alatt jött ki felőled.

– De hát te nem a hetesen ültél? – gondolkodtam hirtelen, mert én voltam

beiratkozni a vadásznaplóba.

– Ott ültem, de nagyon ért ott a szél, aztán már kezdtem fázni, így beballagtam a kettesre…

– Jól tetted. Küldtem neked oda egy disznót! – nevettünk mindketten, de éreztem visszafogottságán, hogy miattam kis üröm vegyül a siker örömébe.

Súlyát szinte tökéletesen megsaccoltam: másfél mázsás, öt-hat éves kan feküdt hólepte ravatalán. Egy nyaklövés vetett véget földi életének, éppen azon a ponton, ahol pár perccel korábban én is „megjelöltem”.

Számtalanszor lemondott már Zoli a vadászatról az én javamra. Kijárta, etette, becserkelte velem a vadat, és örömét lelte sikereimben. Mindig azt vallotta, hogy amit Diana neki ítél, azt nem lövi meg más.

Hogy ez milyen nagy igazság, az valójában akkor derült ki, amikor megszabadítottuk a kant páncéljától. Nyúzásnál rögtön feltűnt, hogy ezen a disznón alig van zsír. Bundája nélkül majdhogynem sovány. Igaz, hogy párzás után eléggé lesoványodnak a kanok, de ennek a vadnak más baja is volt. Egy régebbi seb volt a gerincén. Nekünk eszünkbe sem jutott, de Jozef kése hegyével megemelte a bűzlő szövetdarabot, és csak úgy odavetette:

– Zolo, ez a te sebzett kanod, amit nem hagytak keresni!

Kiheverte. Túlélte, mert jött a tél s a búgás ideje. Nyáron beköpték volna nyílt sebét a legyek, és biztos, hogy többet szenvedett volna.

Ez a remete – bárhogy is vesszük – neki volt odaítélve. A véletlenek hosszú sorozata – hogy nem sült el a puskám, hogy ő fázott és áthelyezkedett, hogy épp ott ment ki a disznó – talán nem is véletlen, hanem egy előre megtervezett folyamat… legalábbis nekünk jólesik hinni benne. Tisztelet a vadnak!