Fűszálról fűszálra 3-rész Bea
Váratlan fordulat
Beköszöntött az aranyló ősz. Lassabban, fáradtabban járt már a nap. Az árnyas lombok bágyadtan tekintettek lehulló leveleik után. Reggeli ködök ereszkedtek a Sáskút berkeibe, puha fátylat terítve az erdő urainak titkos szerelmi fészkeire, de harangszóra minden cseppet felszikkasztott a lustán ébredő nap. Barcogástól hangos az erdő, s a tölgyek olyan fényűző színekben pompáznak, mintha Isten kimondottan erre az alkalomra ruházta volna fel őket.
A békés harmóniát két egymást követő puskalövés zaja oszlatja széjjel. Zoli ösztönösen összerezzen a váratlan csattanástól, és Bea is rövid pisszentést hallat a lábánál. Néhány perc múlva megszólal a telefonja. Pityu hívja, az egyik vadászkolléga.
“Kutyával vagy haver?”
“Bea van itt velem. Mi a helyzet?”
“Dámtehénre meg egy borjúra lőttem az előbb, a tehén megvan, de a borjú elszökött. Találtam vért, úgy néz ki megsebeztem. Jó lenne megnézni.”
“Jó, mindjárt ott vagyok.”
Autóba szállt és kihajtott a meredek dombon, ahol a kolléga már várta. A tehén egy jó kamra lövéssel valóban ott feküdt a lestől néhány méterre, azt behúzták az autóhoz majd felkerekedtek, hogy megkeressék a borjút is. A rálövés helyére vitték a kutyát, megsimogatta, lebontotta a vezetéket és biztatni kezdte:
“Mutasd Bea! Mutasd!”
A kutya azonnal lenyomta a fejét és a jól ismert vezényszóra módszeresen szimatolni kezdett. Fejét mélyre lógatta, jobbra-balra bóklászott a rálövésen. Orrában a dámok meleg nyoma összekeveredett a siló bűzével, meg a közelben meglőtt dámtehén szagával. A szaglászás közben beszippantott port hangosan prüszkölte ki érzékeny orrából. De hirtelen ismerős szag csapta meg az orrát, ami mély izgalommal borzolta fel egész kutya testét: “a sebzett riadt csapája, ez elnyom minden más szagot, ezt kell követni!” Az erdőbe vezette a két vadászt. Vér csak itt-ott hullott, de Bea minden cseppet megmutatott amint fűszálról fűszálra tapogatózott. Farkával körözött, így jelezte hogy jó nyomot követ. Amint vért talált megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Ilyenkor felkapta fejét, gazdájára pillantott hogy neki is megmutassa: “Nézd, itt volt! Erre ment, bízzál bennem!”. Ő pedig megsimogatta, megdicsérgette a jó kutyát, aki boldog farkcsóválással vette tudomásul, hogy a gazda érti, amit tudatni akar vele.
Így beszélgettek egymással kutya és gazdája és ez a jelbeszéd szokássá vált, a kapocs meg egyre szorosabb kettőjük között. Hamarosan sebágyhoz érkeztek, ahol valamivel több vért találtak és a kutya izgalma felkorbácsolódott.
“Sebágy! Itt lehet előttünk a borjú… elengedem a kutyát.” – mondta Zoli és lecsatolta a nyaklót.
Bea olyan sebességgel startolt ki, mint a golyó és a közelben hangos csaholásba kezdett. Hallották, hogy megugrasztott valamit és heves tempóban hajszolni kezdte.
A szél a hátuk mögül fújt, ami nem volt túl előnyös ebben a helyzetben, de a bodza és csipkebokrokkal benőtt erdőben lehetetlenség volt kerülőt tenni. Csak lassan, botladozva haladtak előre, közben meg az ugatás egyre távolodott. Mikor átverekedték magukat a cserjésen, Bea hangját már elnyelte a távolság. Elindultak arra ahol utoljára hallották, bevettek egy vélt irányt, amerre sejtésük szerint elmentek. Hallgatóztak még egy jó ideig, de nem történt semmi.
“No szépen vagyunk! Átverte a borjút a Karikásba!” – legyintett lemondóan Pityu.
“Át, de akkor nekem fel kell hívnom Mirot, mert ma – úgy tudom – hajtanak, nemhogy meglövik a kutyámat.” – mondta Zoli közömbös hangot színlelve, de valójában alig bírta palástolni aggodalmát.
A Karikás a szomszéd terület, az állami erdészet revírje és aznap épp vaddisznó hajtás volt a közeli tölgyesben. Zoli a telefon beszélgetés után valamelyest megnyugodott, mert a vadgazda közölte hogy a vadászat már véget ért, nyugodtan kereshetik a sebzett vadjukat. Megkérte őt, hogy amennyiben megjelenne náluk egy szlovák kopó, zárja be valahová és telefonáljon.
“Én azt mondom pajtás, rendezzük el előbb a tehenet. A borjúnak már úgyis bottal üthetjük a nyomát, a kutya meg visszatalál.” – aggályoskodott Pityu a meglőtt vadja miatt, miután Zoli beszélt a vadgazdával. “Egy óra múlva sötét lesz.”
“Nem bánom, de utána meg kell keresnem őt. Nélküle nem mehetek haza!”
Visszavonultak az autóhoz és nekiláttak kizsigerelni a dámot. Ahogy telt az idő, Zoliban egyre nőtt a feszültség. Feszengett a kutya miatt. “Fiatal, buta, tapasztalatlan még. Annyi veszély fenyegeti. Meglőhetik…csak Isten tudja kik vadásztak Mironál, vaddisznó is agyon ütheti. Hajtás után különösen veszélyesek, riadtak, ingerültek, – vagy ami még rosszabb – sebzettek. Ha meg az országútra kiténfereg… abba bele se merek gondolni!” – kavarogtak fejében az iszonyatos gondolatok. Épp a kizsigerelt vadat pakolták az autóra, amikor mindketten megtorpantak.
“Te…én kutyaugatást hallok!” – mondta Pityu bizonytalanul, mutatóujját az arca előtt kifeszítve.
“Én is hallom… de mintha közeledne!” – dobbant meg a gazda szíve és hallgatóztak tovább.“Ez a Bea hangja, felismerem!” – lelkesedett Zoli. “Hála Istennek, már kezdtem aggódni!”
Vadul hallatta csengő hangját és a csaholás egyre közelebb és közelebb hallatszott.
“Ugyan mibe ugat? Csaknem disznókba botlott.” – hahotázott Pityu.
“Á dehogy… engem keres!” – nevetett a megkönnyebbült gazda is. “Elszaladt a borjú után, most meg jön vissza a saját nyomán. De legalább visszatalált, ez jó jel. A tájékozódással remélhetőleg nem lesz gond.”
Vizet csorgattak egymás kezére a flakonból és szedegetni kezdték földre lerakott holmijaikat.
“Édes Istenem, menj érte, ne siránkozzon már olyan keservesen! Teljesen kétségbe van esve, hogy itt hagytad!” – élcelődött Pityu, és könnyei hulltak a nevetéstől, hallva a kutya szüntelen ugatását. “Addig én itt elpakolok és mehetünk haza.”
“Megyek, megkeresem. Hála Istennek, hogy megvan. Nem tudom hogy magyaráztam volna meg az asszonynak, ha nélküle állítok haza.” – szólt Zoli vidáman, s közben vállára kanyarította újdonsült kombinált lövetű fegyverét, aminek céltávcső nélkül még elég sivár arculata volt.
Csendben lopakodva közelítette meg a hangforrást, meg akarta lesni szeretett kutyáját. A tölgyes elég sűrű volt és már eléggé besötétedett, de egy 20 méterre azért lehetett valamit látni. Végül a bozót feltárta szeme előtt az eseményt, amitől szinte földbe gyökerezett a lába. Alig akart hinni a szemének. Bea elszántan állította a dámborjút, aki leszegett fejjel védekezett. Úgy táncolt a vad körül, mintha csak öt perce dolgozna vele, nem pedig másfél órája. “Csillagom, hát te nem vesztél el, hanem dolgozol mint egy méhecske!” – gondolta Zoli teljesen elképedve és szíve csordultig telt büszkeséggel, örömmel és szeretettel.
Előkotrott gyorsan a zsebéből egy golyót és remegő kézzel betöltött. Egy fa törzséhez szorította a fegyvert és az ág szövedék között rálőtt, de annyira szorongott nehogy a kutyát találja el, hogy izgalmában elvétette a lövést.
“Mi van haver, mire lőttél?” – kiáltott Pityu meghökkenve a közelből, mert lövésre végképp nem számított.
“Pista gyere gyorsan, hozd a puskád, nem találtam el!” – lépett vissza és szólt Zoli sürgetőn.
“Ne idegesíts, mi a fenét?” – kérdezte meglepődve, de közben már kapta is a fegyverét, és útközben beletolt három golyót.
“A borjút!”
“Milyen borjút?”
“Hát a tiedet, siess!”
Odaérve lekuporodott Zoli mellé, hogy pillanatra szemügyre vegye ő is ezt a hihetetlen jelenetet.
“Te! ….Hát ez visszahajtotta a Karikásból a borjút!” hadarta elképedve Pityu.
“Méghozzá egészen az autóig!” – tette hozzá Zoli megilletődött hangon.
A kutya fáradhatatlanul szökdelt a dámborjú körül és szakadatlanul ugatta. A riadt és agyonhajszolt vad utolsó erejével, megtörten védekezett de Bea könyörtelen volt.
“Pityu, én megpróbálom elhívni onnan, te meg lődd meg ha szólok! – egyezkedett Zoli, a Bea biztonságára gondosan ügyelve. Veszített már így kutyát, egy jagdterriert. Szegény Asztor, egy utánkeresésen fellelte a sebzett disznót, de az egyszer megugrasztotta őt. A sebző felé futott a sűrűben, az meg bepánikolt, azt hitte a vaddisznó szalad felé és mellbe lőtte a kutyát. Ezt nem bírná ki még egyszer… Beát képtelen lenne így elveszíteni.
Pityu kibiztosította a fegyverét és egy tölgyfának támasztva várta a döntő pillanatot. Bea rárontott a vadra, még közelebb ment hozzá, mert amaz leszegett fejjel ment ismét felé.
“Bea! Hátra…okos kutya!” – utasította Zoli határozott hangon. Bea rápillantott a gazdára és csaholva hátrálni kezdett. Távolabbról ugatta a már félholtra űzött vadat. Ez a stratégia a későbbiekben is bevált szokásukká vált, mert a kutya megértette és megtanulta, hogy mi fog történni.
A szálkereszt már a nyaktövén volt, majd amikor egy pillanatra megtorpant, már szólt is a puska. A borjú eldőlt és Bea egyből mellette termett. Haragos morgással rángatta immár mozdulatlan ellenfelét. Némán álltak a döbbenetes történések után a dámborjú fölött.
Bea kimerülten, földig érő nyelvvel élvezte gazdája dicséretét, simogatásait. Abban a pillanatban nem sok büszkébb és boldogabb ember volt a világon.
“Te, ebből a kutyából még lesz valami!” – törte meg a csendet Pityu, akitől ez a nyúlfarknyi dicséret hatalmas elismerésnek számított, hiszen ő maga is kutyás ember volt, és mint minden rendes gazda, ő is a saját ebét tartja a legkülönbnek.
Nem is vették tőle rossz néven. Pillantásukban ott volt minden, ami nekik igazán fontos.
Elismerés, hála, boldogság és végtelen, kölcsönös szeretet volt benne.
Köszönöm! Lebilincselő, izgalmas történet!
Köszönöm, örūlök hogy erre járt és olvasta 😊