Fűszálról fűszálra 1-rész Bea

Kanapéról a szarvas nyomában

Októberben, Szent Mihály nap tájékán csordultig van a vadászember szíve. Az egyiké örök éltű emlékkel, beteljesült álommal van tele, a másiké még új élmények kapujában rostokol. Csendesedik már a gímszarvasok hangjától zengő erdő. A bikák lassanként eltelnek a szerelemmel. A vén tölgyesek rejtekében viszont, melyet a Legfényesebb festő ecsetje varázsolt ünnepi díszbe, már hangolnak a dámbikák.

Egy kidőlt gyártyánon üldögélve figyelte a fekete nyakú dámbika gurgulázó hangját. A tarka lombkorona valamelyest felfogta a nap hevét, de a pagonyoson túl tombolt a vénasszonyok nyara. A bika is fukarkodik ebben a melegben hangjával, egyet-kettőt horkant, de az még távolról sem barcogás. Talán éjszakára tartogatja torkát.

Zoli cseppet sem elégedetlenkedik, jólesik a zajos nap után a csend és bóbiskolva élvezi a madarak melódiajátékát. Az idilli csöndességbe mennydörgésként hasít a telefon hangja.

A szendergő összerezzen és a dallamot túlharsogva szitkozódik – mire minden zsebét végigkotorja az üvöltő ketyere után – amiért elfelejtette lehalkítani. A bosszúságtól még a szeme is elsötétedett, meg se nézte ki neve villog a kijelzőn, csak ingerülten beleszólt:

“….rosseb ebbe az irdatlan sok zsebbe, tessék!”

“Zoli bacsi, csak nem vagy mérges?” – üvölt a telefonba Roli. Ez egyébiránt az ő normális hangja, de itt az erdő csendjében szinte visszhangzik.

“Lesben vagyok de már mindegy. A telefonom nem volt lehalkítva. Mi a baj?”

“Te vagy az utolsó reményem, illetve nem is nekem, hanem egy jó barátomnak!” – hadarja még mindig torkaszakadtából.

“Nocsak! Miről van szó?” – kérdezi csendesebben, hátha visszavesz a lármából ő is.

“Még reggel megsebzett egy szarvasbikát. Egész nap keresték két kutyával is, de csődöt mondott mindkettő. Mondom, nekem van egy jó kutyás haverom, ha ő nem találja meg akkor soha senki.” – hahotázik és Zoli elképzeli amint kivillan makulátlanul fehér fogsora.

“Tudod Roli, ez esetben jobb szerettem volna az első reményed lenni, nem pedig az utolsó.”

“Nagyon jó barátomról van szó, nem tennél egy próbát?” – fogta könyörgőre, ami neki egyáltalán nem állt jól.

“De, megpróbálom. Hazamegyek a Beaért utána indulok.”

Mikor hazaért, farokcsóválással, őszinte örömmel fogadták őt az ebek. Puskával, kalappal a fején érkezett, ezért alaposabb motozásnak vetették alá, ám gyorsan kipuhatolták az ebadta szaglászók, hogy most nincs vad a dologban. Csak az erdő illata tapadt meg a gazda ruháján és cipőjén. A szokásos üdvözlés után Bea is visszahuppant a kanapéra. Egy alkalmat se hagy ki, hogy a szomszédot, meg az utcán lődörgő kutyákat megugassa. Bekivel, a tacskóval is felveszi a kesztyűt néha, mikor egy kis hajszára invitálja őt a kis kócos, de azért mindig tartalékol erőt, merthát sose lehet tudni…

Becsmérelték már úri kényelmét nemegyszer – mondván – miféle vadászkutya az amelyik dunnában alszik. Állítólag ellakályosodik, tunyává és engedetlenné válik. Hányszor mondtak már rá verdiktet s még nem is látták dolgozni. “Ezt az ölebet hozod?” – gonoszkodtak néha.

Bea unott egykedvűséggel figyelte amint Zoli leteszi a hátizsákot, távcsövét a fogasra szúrja, fegyvert cserél, golyót nyom a zsebébe. Ám amikor megcsörrent a nyakló forgója s orrát megcsapta az összetekert bőr szaga, az “ölebből” szempillantás alatt vadászkutya vált. Vadászvére rögvest felbuzdult és izgalomtól nyöszörögve sürgette rajongásig szeretett gazdáját. Fel sem merült benne, hogy az egy másik kutya nyakára is kerülhet a körülöttük sündörgő falkából.

Délután öt körül értek a területre. Mikor kezet adott a két vadásznak, felfedezte a fiatal sebző szemében megvillanó újfent reménységet és gondolatnyi fohászt küldött a Teremtőnek, hogy búcsúzáskor ne csalódást kelljen benne látnia.

“Nos gyerekek, pontos információra van szükségem. Hol állt a bika, hogy jelzett, merre menekült?”

Festői szépségű bükkös erdő tisztásának dőlőjében álldogált a kis csapat. Ha felfelé néz az ember inkább hegynek mondaná mintsem dombnak, melynek meredekségét az erdő azonmód kopírolja. Az ifjú vadász felvázolta, hogy a hatos bika rudliban érkezett a legelőre. Hogy jelezte-e a találatot, azt nem tudta megmondani de az biztos, hogy a rudlival együtt távozott. Elmondása szerint vér nem sok van, mintegy ötven méterre találták az utolsó vércseppet a kutyák, utána semmi. Előbb kopóval keresték, majd egy bajor vérebet is hoztak, de többszöri nekifutásra sem jutottak tovább annál a bizonyos ötven méternél. Mindkét kutya lefelé jelzett.

“Nos, akkor a többit bízzuk Beára!”  – ez a mondat már inkább a kutyának szólt, akit pajkos fülcsattogtatással, simogatással biztatva munkára invitált.

“Mutasd Bea! Mutasd a gazdinak!”

“Könnyű azt mondani”, válaszolná ha beszélni tudna, mert ugye feladták neki a leckét rendesen. Egész nap betaposták, széthordták a sebzett nyomát emberek is, kutyák is. Azt mondták, mindkét kutya többször is megpróbálta a csapázást a rálövéstől, becaplattak a völgybe, de a folytatást sehogy sem tudták kibogozni. Jó darabig fejtegette Bea is a nyomot, jobbra-balra forgott, elindult, visszafordult, újra kezdte. Heves izgalommal fogott hozzá a munkához, mintha időre dolgozna. Végül csak kibóklászta, egyszercsak kiváltott a rálövés helyéről. Gazdája kézbe vette a kibontott vezetéket és követte. Lefelé indult, amerre a rudli állítólag távozott. Jó darabot haladt, ott megmutatott egy csalánra hullott vércseppet, majd hirtelen nagy kanyart vett és elindult toronyiránt.

“Nem jól megy!” – kiáltotta egyszerre a két fiatal. “Lefelé mentek a szarvasok!”

A gazda visszahívta a kutyát és újra kezdték. Még kétszer megismétlődött ugyanez a felvonás és akkor Zoli megelégelte.

“Elég! Ha ti jobban tudjátok, hogy merre ment a szarvas mint a kutya, akkor keressétek meg magatok de ha nem, akkor hagyjátok őt dolgozni. Háromszor indítottam útnak, háromszor mutatja felfelé a nyomot!” – azzal magához intette és – mintegy bocsánatképp, amiért kételkedett benne – megsimogatta a fejét. Bea türelemmel, ülve figyelte, hogy mikor ér már véget ez a pepecselés, ami szerinte csak felesleges időpocsékolás ahelyett, hogy útnak bocsátanák… hiszen terítve van a szag.

“Mutasd kiskutyám, mutasd!”

Bea úgy pattant fel, mint aki parázson ült. Bársonyos fülei meglibbentek és orrát a földre szegezve folytatta a csapát, mintha ez a haszontalan kitérő meg sem történt volna.

A két vadász palánta ezek után vegyes érzelmekkel kullogott a menet végén. Ha meg akarják találni a szarvast, viselni kell a korholást – és való igaz – a keresés új fordulatot vett, ami reménykedésre adott okot.

“Zoli bacsi nem változik, ő már csak ilyen zsémbes marad.” – súgta Roli a barátjának, hisz ő már régebbtől ismeri lobbanékony természetét és halkan kuncogtak rajta.

Bea megindult felfelé egy olyan meredek – szinte függőleges – bevágáson, hogy alig kapaszkodtak utána. Valami 100-150 méter után talált egy csepp vért a száraz avaron. Zoli megállította a kutyát és magához intette a két ifjú vadászt.

“Gyertek ide!” – rámutatott a megszikkadt vércseppre. “Még mindig azt állítjátok, hogy lefelé ment a bika?”

“Ez hihetetlen!” – ámuldoztak és a remény egyre nagyobb fénnyel pislákolt.

“Attól tartok nagy baja nem lehet ha ezen a dombon felkapaszkodott. Mindegy, követni kell a kutyát… most nagyon határozott.” – mondta a gazda, aki már jól ismerte ebét.

Bea belefeküdt a pórázba, fejét csak akkor emelte fel a földről ha vért, vagy törletet kellett megmutatni a gazdának. Ilyenkor megállt, csillogó őzike szemeivel hátravetett egy sokat mondó pillantást és gazdája “minden szavát” értette. Az itt-ott felkenődött vérből Zoli láblövésre gyanakodott. Talán a hátsó lába lehet megsebezve, mert első láb nélkül itt felmenni lehetetlen, még négy lábbal is komoly kihívás. Tovább haladtak lendületesen a gerinc irányába, amikor számolni kezdték a megtett utat. Úgy becsülték, olyan két kilométert hagyhattak maguk mögött. Szakadt róluk a verejték, alig fújtattak, így haladtak tovább a hegytető irányába, amikor Bea ismét kanyart vett. Lefordult egy kopár földútra, amit facsúsztatással gyúrtak le a favágók és még egy vércseppet is megmutatott biztatásként, hogy kitartásra buzdítsa tikkadt kíséretét.

“Végre nem kell partnak menni” – fellélegzett mindenki. Úgy sejtették a szarvas is kimerült lehetett, azért váltott egyenes útvonalat. Újabb két kilométert haladtak a csúsztatáson, majd ismét megtört a nyom. Bea lefelé vette az irányt és gyorsabb ütemre váltott. A szag erősödött.

“Lépjél ki azzal a puskával!” – szólt hátra Zoli és megállította egy pillanatra a kutyát.

“Ez a bika az üzekedő területére tartott. Biztos, hogy oda ment befeküdni. Bea már jelzi hogy közel van, nemsokára hajszára engedem őt…. Ha sikerül megállítania, neked meg kell lőnöd amikor szólok!” – magyarázta a sebzőnek.

A sokat tapasztalt vadász és ebvezető tudta, hogy ez az első utánkeresése a fiúnak aki hitte is, meg nem is ezt a valóságon túli próféciát, de az izgatottság felragyogott a szemében. Bea már háromszor megfordult a pórázon azt jelezve ezzel, hogy közel a bika.

“Készen állsz? De ne feledd, csak akkor lőhetsz ha szólok!” – biztosította újra a kutya biztonságát.

Egy mozdulattal lecsatolta Beáról a nyaklót és hajszára engedte a már fékezhetetlen ebet, aki már repült is nagy hévvel és belevetette magát a fák közé. Rá is akadt a szarvasra nyomban, de elsőre nem sikerült megállítania. Üldözőbe vette, végül egy kifordult sziklabércen állítani kezdte. A férfiak halkan odalopóztak és egy pillanat erejéig ámuldozva figyelték a megkapó jelenetet, amit nem mindennap láthat az ember. Bea heves szenvedéllyel csaholta szemből a bikát, az meg előreszegett fejjel védekezett.

A fiatal vadász reszkető kézzel felemelte és egy bükk sima törzséhez szorította a fegyvert.

“Nyugodtan, a bika most nem tud rólunk!” – csendesítette a fiú pihegését a férfi és meleg szeretettel nézte a lámpalázas fiatal vadászt. Boldogsággal vegyes izgalomtól csillogott a szeme, és ez ifjú önmagára emlékeztette.

“Bea, hátra!” – szólt ekkor a kutyára, aki egy pillantással felmérte a helyzetet. Néhány lépést hátrálni kezdett, a bika meg felemelte a fejét, mint aki megilletődik.

“Most célozd meg!” – jelzett a fiatal embernek, és már repült is a golyó, hogy befejezze a reggel elbagatelizált lövést és megváltsa a kínoktól a sokat szenvedett állatot. Ezúttal nem vétette el, egy nyaklövéssel átsegítette a bikát a túlvilágra.

Boldogságtól remegett a vadász, szarvasa végre terítékre került. Eszébe jutott, hogy miután az első két kutya rajtavesztett, már nem érezte a vadászat mámorító, édes ízét. Mérhetetlenül csalódott volt és a lelkiismeret is marcangolta, mert megsebzett egy ilyen nemes vadat.

A ravatal felett merengve értette meg, hogy ennek így kellett történnie. Neki ezt látni kellett, átélni mindezt, mert így lett felejthetetlen, életreszóló vadászélmény. Biztosra vette, hogy ezentúl méginkább tiszteli majd a vadat mert tanúja volt, mint hajtotta az élni akarás ezt a szarvasbikát sebzetten, minden erejét megfeszítve előre, fel a bércre, majd amikor már megbékélt a végzettel, visszatért oda, ahol talán szerelmi fészkét álmodta.

“Mit ér a vadász kutya nélkül, Zoli bacsi?” – rázta meg a kezét a férfinak, boldogságtól ragyogó arccal – “Köszönöm!”

“Nem nekem, Beának kell megköszönni” – mondta Zoli, majd felkapta a földről és magához ölelte csapzott, ellakályosodott, tunya és engedetlen ölebét.