Komállak
Egy kíváncsi róka
A kora őszi hónapokban nagyon nehéz mifelénk a vaddisznó vadászata. Ez leginkább amiatt bosszantó, mert a végtelen kukorica, napraforgó, cirok és egyéb kultúrnövények rengetege ilyenkor telis tele van a potyaleső pusztítókkal. A területünk java része ember nem járta vadonra hasonlít. Belehurcolkodnak a kondák és betakarításig szinte ki sem dugják az orrukat onnan, főleg ha még vízhez is takarásban hozzáférhetnek. Egyetlen módja van a vadászatnak, ha szóróra csalogatjuk őket.
Egy erdei forrásnál alakítottunk ki egy ilyen “csali” helyet, ahol egy alacsony, négy létrafokos “ülőkét” eszkábáltunk, hogy megkönnyítsük és biztonságosabbá tegyük a szelektálást. Távcsőre ezen a helyen nincs szükség, a szóró és a víz egy karnyújtásnyira van egy sekély árok szélében. Most is csak azért kukkeroztam a tenyérnyi területet nyomok után kutatva, mert nem akartam összejárni a helyet. Fel is fedeztem a disznók hajnali látogatásnak jól látható nyomait. Egész konda volt itt az éjjel, vagy hajnalban. A forrás vize zavaros, s a növények leveleire rászáradtak az iszapfürdő sáros cseppjei és tisztán kivehetőn mutatták távozásuk útvonalát. Ezt a népes kondát már jó ideje figyeljük, illetve csak a nyomaikat, mert egy kivételesen talpraesett anya vezeti, aki már nemegyszer járatta a bolondját velünk.
Gondolatban a mai malac vadászat koncepcióját mérlegeltem, amikor olyan érzésem támadt, mintha valami hozzádörgölődzött volna a kicsi les deszkáihoz, amin ültem. Lenézek, s látom, hogy egy fiatal rókakoma szaglássza a létra előtt a lábnyomaimat. Mozdulatlanul figyeltem, mikor veszi komolyra a fenyegető jeleket.
Élveztem a ritka pillanatot, testközelből mustrálgathattam őt, rőtvörös bundájának minden szőrszálát szabad szemmel láttam. A második létrafokot szaglássza már, mindjárt hozzáér a talpamhoz, ha lehajolok, meg is foghatom őt. A les deszkái közé szúrtuk be a zsákot, amiből legutóbb búzát hintettünk a szóróra, talán még maradt is benne egy maroknyi. Észrevette, és ráncigálni kezdte. Hagytam. Mozdulatlanul figyeltem amint kihúzza, szétteríti, de mivel nem talált benne semmi rókához méltó falatot, otthagyta, s nem foglalkozott vele tovább. Úgy álldogállt ott, mint egy rakoncátlan gyerek, aki valami huncutságon töri a fejét, mire megakadt a szeme a hátizsákomon, ami mellettem volt felakasztva a létra egyik fokára. Ez azonnal felkeltette az érdeklődését és azon nyomban kapaszkodott is (volna) érte, de ezt már megelégeltem: “nos, tudod komállak pajtás, de azért ennyire nem!” – gondoltam, s megmozdultam az ülésen, ám nagyobb riadalmat vártam tőle. Kelletlen arrébb szökkent, majd szembe fordult és bámult rám mereven. Mivel nem mozdultam, elindult megint felém, és egyértelmű volt, hogy a hátizsákom a kiszemelt célpont. Ezt már felettébb nem találtam viccesnek, ezért sújtottam egy nagyot a karommal, sőt levettem a kalapom és azzal hadonásztam.
“Menj már te, én vagyok a Simabőrű, nem látod?” – mondtam csendesen. Nem akartam nagy zajt csapni, lassan itt a disznók ideje. Egy jottányit elugrott, de úgy látszott, azt fontolgatja megint, hogy visszajön.
“No most aztán betelt a pohár, ezt te akartad!” – mondtam ki hangosan, majd határozott mozdulattal vállamhoz szorítottam a fegyverem. Éppen keresztben áll. Tökéletes célpont. Elbiztosítottam, a célkereszt az oldalán pihent, már csak meg kell húzni a billentyűt.
…csak ne bámulna olyan meredten bele a távcsövembe! Egyenest a szemembe néz, s én képtelen vagyok elszakadni a pillantásától. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha a kutyámat céloznám.
Mély levegőt vettem, és bosszúsan visszazártam a biztosítékot.
“Dobjon követ rám az egész vadásztársadalom, ítéljenek halálra, én akkor sem tudom most meghúzni a ravaszt!”- szabadkoztam gondolatban dühösen.
Megkegyelmezett életéért cserébe megigértettem ám a komával, hogy a faluba a lábát be nem teszi, és kizárólag csak egérre fog vadászni, különben legközelebb kerülni fogom vele a szemkontaktust, és úgy terítékre hozom, mint ahogy az a nagy könyvben vagyon megírva!