Harangszóra
Amikor a június a legszebb zöldet ölti magára és az erdő menti mezsgyéit a mező szivárványszín száz virága ékesíti, nehéz veszteg maradnia az embernek, akinek otthona a természet. Micsoda látvány, ékes harmónia, melyet az őzek vöröslő színfoltja varázsol még tökéletesebbé. Az őzanya fűbe rejti nemrég született fiát s míg táplálékot csipegetve igyekszik mielőbb visszanyerni anyaságban megviselt formáját, az őzgida engedelmesen, csendben lapulva várja vissza.
Az esetlenül, bolondosan ugrabugráló dámborjak látványa még a legacélosabb arcot is mosolyra fakasztja. Mintha csak azért teremttettek volna, hogy az ember látva ezt a gyermeki pajkosságot, ezt a védtelen bájt jobbá, gyengédebbé, jámborabbá váljon.
Két vadásztárssal zötyögtünk a terepjárón a területre késő délután, s odaérve elfoglaltunk három egymáshoz közeli leshelyet. A búzatábla s a napraforgó menti ösvény vaddisznók lábnyomait fedte fel. Teljes mértékben igénytelen voltam a helyválasztással kapcsolatban, nem ostromoltam vágyaimmal, kívánságokkal Dianát… én csak kinn akartam lenni, csendre, békére, tücsökzenére vágytam.
Vég nélküli búzatábla szélén épült magaslesre telepedtem, egy nagy erdő csücskében. Hátam mögött kicsiny forrás kínálta vizét a szomjazó vadnak a tikkadt nyári melegben. Verebek csobbantak benne, tollászkodtak, hangosan verdestek szárnyaikkal a sekély dagonya szélében. Napsütésnek nyoma sem volt, felhők uralták aznap az eget. Nem volt fenyegető színük, inkább enyhe záport, szitáló esőt ígérők. A szélben hullámzó kalásztengert kémleltem távcsövemen át. Itt-ott felbukkant egy hosszú fülpár, majd újra eltűnt a láthatárról. Őzanyák bújtatták a gabona tengerében utódaikat amíg kicsit felcseperednek, megerősödnek. Nemsokára kicsalogatják őket, megmutatják nekik a csodaszép, zöldellő világot. A messzi távolban egy őzbakot is felfedeztem. Lassan haladt, csak a feje látszott ki a gabonából. Háborítatlan nyugalom, csend uralta az egész tájat. A faluból az esti harangszó békés hangja lopódzott a vadon végtelenjébe.
Éppen csak elült az utolsó kondulás visszhangja, amikor megzizzent a kalász valahol a közelben. A dülöngélő szárak közt mocorgott valami. A tábla szélében csak térdig ért a termés, valahogy mégsem látszott mi izeg-mozog benne. Egy őzgida csipegetett a búzatábla barázdáiban. Megnéztem távcsövön s észre vettem, hogy rövid, alig látható agancs dudorodik a fején. Az első látásra két szőr fedte dudor közül mintegy fél centi hosszú, fehérre pucolt kis bütyök kandikált ki.
Ezek szerint ő akkor nem őzgida, hanem egy tavalyi születésű őzbak. Óvatos léptekkel közeledett felém. Ráérősen válogatott a búzatábla csemegéiből. Riadt, félénk viselkedése bizonytalanságáról árulkodott. Hangtalanul, szinte lábujjhegyen járt. Üldözött, számkivetett benyomását keltette. Nem volt túl kegyes hozzá a sors, apró teste úgy véltem, valamiféle nyavalyát rejt s ínséges, sanyarú létét silány “agancsocskája” híven tükrözte.
A les sarkából halkan felemeltem, kitámasztottam a fegyverem. Távcsövem nyilával követtem. Mikor egy szempillantásra megállt, vézna nyakának egy pontjához rést találtam a kalászok szárai között és lassan útjára engedtem a lövedéket. A golyó lesöpörte parányi termetét a láthatárról s fellélegezve nyugtáztam, hogy nem szenvedett.
Vadásztársaimnak üzenetet küldtem hogy mire lőttem és hogy nem kell keresni. Ne nyugtalankodjanak, hadd üljenek még. Halkan a bakhoz ballagtam. Felemeltem hogy kivigyem a búzából, talán még hét kiló sem volt benne. A les mellett jobb oldalára fektettem, utolsó falattal kínáltam, törettel elfedtem a sebét s még egy darabig nézegettem. Szomorú pillanat volt. Sajnáltam, egyben éreztem, helyesen tettem. Ő ugyan ártatlan volt, mégsem maradhatott életben. A tenyészet kirekesztettje volt, s talán sohasem lett volna nyugodt, felhőtlen élete a vadon ádáz körforgásában. A természet kemény törvényei sem kímélték volna. A gyenge üldözötté, földönfutóvá, esélytelenné válik.
Hátára fordítottam, kizsigereltem és visszaültem a lesre. Szürkület volt, amikor közeledni láttam az egyik vadásztársamat. Kiderült hogy telefonját az autóban felejtette. Hallotta hogy lőttem, jobbnak látta utánanézni hátha elkél a segítség.
– Mit lőttél gidát? – kérdezte viccelődve mikor a vad fölé hajolt, de közben már kezét nyújtotta.
– Ilyen semmi bakot! – méltatlankodott – Te vonzod ezeket a selejt agancsúakat! – mondta mosolyogva. Valóban, szinte minden évben rábukkanok egy rövid szárú csaposra…vagy inkább ők botlanak belém.
Hazafelé felvettük a társunkat is. Ő semmiről nem tudott, mert az üzenetet nem látta elolvasni szemüvege híján, a 6,5-es „kispuskám” hangját meg – ahogy ők nevezik – nem hallotta.
– No ez a rendes szelektálás! – mondta ünnepi hanghordozással, mikor otthon kitettük a vadat – látjátok azt a találatot… és már ki is zsigerelte! – lármázott vállamat veregetve.
– Mikor lőttél, én végképp nem hallottam? – kérdezte.
– Elmondtam az Úrangyalát és jött a bak! – vágtam rá és nagyot kacagtak mindannyian.
Békesség a vadnak!
Megrendítően szép írást olvashattam egy tisztességes elmúlás körülményeiről!
Örūlök hogy tetszett, köszönöm hogy olvasta.