Becserkelt vaddisznó
A júniusi zuhatag váratlanul érkezett és megálljt parancsolt a folyton nyüzsgő embernek. A sebes eső végigsöpört a poros utcákon és elnémított mindent. Párafelhő hordozta körbe a hársfák nyíladozó virágainak illatát. Ennél bódítóbb csak a hamarosan beérő búza, a frissen kaszált fű vagy az erdő illata lehet. Ez a gondolat hívogató honvággyal töltötte meg a szívem. A nap bíborszínű ragyogással búcsúzott és ígért új, szebb napot az embernek, de a vadásznak még ezzel a nappal volt dolga.
Párommal épp azon tanakodtunk melyik lesre iratkozzunk, amikor megszólalt a telefonja. Erik érdeklődött hogy készülünk-e vadászni, mivelhogy jó „disznós idő“ van. A vaddisznó nem szereti az esőtől kopogó erdőt. A csöpögő hangok feszélyezik éber érzékeit és nem érzi biztonságban magát. Ilyenkor szivesebben turkálja a szabad ég alatt a latyakos talajt, gyökerek, magvak után kutatva, vagy megfürdik a nyomokban összegyűlt pocsolyában.
– Mennénk. – felelte Zoli – Te hova indulsz?
– A „faluéba“, de akkor mehetünk együtt is. – mondta Erik – Melyik lesre akartok ülni?
– Évi azt mondja ő a négyesre szeretne – füllentett Zoli határozottan, miközben grimaszt vágva rám kacsintott.
– Oda én akartam – hallottam Erik sóhaját a telefonban – de nem baj, majd máshova ülök.
Lenn a völgyben, a patak mentén búzaföld van. Szinte biztos hogy járnak bele vaddisznók. Az erdő biztonságos sűrűiben henyélnek naphosszat, de alkonyatkor, mikor a meleg kicsit enged fullasztó hevéből, egyszerre megindul lefelé a konda apraja-nagyja. Megmártóznak a hűs patakban és megdézsmálják a búza tejes kalászait, hogy mielőbb enyhítsék vad éhségüket. Az említett magasles előtt húzódó mezőt nagy valószínűséggel útba ejtik majd, ha rájárnak a búzára.
Szótlanul ültem az autó hátsó ülésén párom, Jozef és Erik társaságában, mert kicsit bántott a lelkiismeret amiért ilyen cseles módon elhappoltam barátunk helyét. Ő azonban cseppet sem látszott csalódottnak, sőt még azt is elárulta hogy jár ott egy süldő. Azt mondta ha látom nyugodtan lőjem meg, nem kell sokat nézegetni, mert egészen biztos hogy kan süldő. Tegnap állítólag már ilyenkor kinn volt, de mivel őt váratlanul érte, nem sikerült elejtenie. Kicsit hitetlenkedtem a korai időt illetően, mert fél nyolc körül járhatott az idő. A többiek – hallva nagyvonalúságát – azzal ugratták, hogy bizony nagyon helyes hogy átengedi a helyét, mert ő idén már úgyis túl sokkal tartozik Dianának, aki igazán kegyes volt hozzá ami a vaddisznó vadászatot illeti. A tőle megszokott, visszafogott röpke kacajjal zárta le a témát és leállította az erdő szélén az autót. Innen gyalog haladtunk tovább, elfoglalni a leseket.
A búzából egy fiatal bak üdvözölt bennünket. Kidugta fejét a kalászok rejtekéből és kecsesen tovaszökkent az erdőbe. Egyetlen ága sem volt hosszú agancsának, igazi – úgynevezett – „gyilkos bak“ volt. Egyet értettünk mindannyian abban, hogy ezt mielőbb el kell majd ejteni ha megkezdődik a bakok idénye, mert párzás idején nagy veszélyt jelenthet a területen.
Szétváltak útjaink, Jozef és Erik az erdő széli leseket foglalták el, míg mi Zolival tovább haladtunk, az erdőn át vezető földúton. Szeretem ezt a helyet, olyan mintha egy sötét alagúton haladna át az ember. Olyan sejtelmes, titokzatos és a járat végén mintha még fényesebb lenne a világ. Akkor már néhány éve vadásztam, de Zoli még mindig aggódva felügyelte a biztonságomat. Ezúttal is elkisért egy darabon, hogy a horizontról bekukkantson a lesemig vezető lejtőn. A négyes les két erdő között húzódó mezősáv egyik szélében magaslik, innen a domb tetejétől mintegy 120 méterre ahova most, eső után elég sikamlósnak tűnt az oda vezető út. Lenéztünk a dombról, s a lesen túl, egészen a mező allján valami fekete ponton akadt meg a szemem. Szememhez emeltem a távcsövem – disznó!
Első, szomorú gondolatom az volt, milyen kár, hogy így elkéstünk. Kinn turkált a nyílt mezőn, a lestől alig 150 méterre. Zoli azonban nem volt ilyen borulátó, mert gyors mozdulattal lekapta vállamról a hátizsákot és maga elé pördített az útra mutatatva, hogy induljak lefelé amilyen gyorsan csak tudok, de lehetőleg csendesen. Lefelé haladva nekem folyamatosan úgy tűnt, hogy az ő csizmái kopognak és csattognak a lába szárához, ő viszont egyfolytában engem csitított hogy ne csapjak akkora zajt, úgyhogy a feszültségtől és izgalomtól fűtve halkan civakodtunk menet közben. Utólag bevallotta hogy a hátam mögött jókat szórakozott a lopakodási technikámon. Azt mondta a kigombolt kabátom csak úgy repült utánam amint fürgén sompolyogtam lefelé, a puskát magam előtt tolva. Páratlan szerencse volt, hogy világos nappal kinn volt már a disznó, kizártnak tartottam, hogy még meg is várja amíg becserkésszük. Ha az ösvényen haladtunk volna akkor egyértelmű, hogy még a domb tetején észre vesz, de mi az út mentén, a magas fű takarásában haladtunk. Lábujjhegyen, előre hajolva, óvatosan lopakodtam előre. Abban reménykedtem, ha én nem látom őt, ő sem láthat engem. Itt-ott megálltam, lábujjhegyre ágaskodva megkukkantottam, hogy ott van-e még – és hihetetlen – de ott volt. Őkelme nagyon belemerült a guberálásba, mert nem hallott, nem látott, csak ott azon az egy szent helyen kotorászott makacsul, megfeledkezve szinte az egész világról.
–„Ez nem kis disznó!“ – súgta Zoli a hátam mögött épp akkor, amikor én is pont erre gondoltam.
–„Ez nem lehet az amit Erik látott.“ – suttogtam én is tenyeremmel tompítva hangomat.
Leértünk egészen a les lábához és láss csodát, a disznó még mindig ott van, mintha oda lenne kötözve. Megpróbáltam célba venni a les lábához támasztva a fegyvert, de miközben rést keresgéltem a derékmagasságig érő fű magba szökkent szárai között, egy kissé elbizonytalanodtam. Zoli látva tétovázásom odasúgta, hogy szerinte nyugodtan felmászhatok a lesre is. Azzal a gondolattal, hogy „no de most aztán már tényleg halálra kísértem az ördögöt és próbára teszem Diana kegyeit“, óvatosan kapaszkodtam felfelé a létrán. Fentről nézve már tisztán láttam hogy egy fiatal, nyári szőrbe vetkőzött süldő. Lentről sokkal nagyobbnak tűnt. Zoli még utánam szólt, hogy ő onnan lentről nem lát semmit, úgyhogy jól nézzem meg nem anya-e. A létrán felfelé taposva a szemem egy pillanatra sem vettem le róla. Elég lett volna ha ebben a pillanatban egyszer felemeli a fejét, mert akkor teljes életnagyságomban lebuktatott volna…… de nem tette. Még a jókora koppantás sem zökkentette ki szorgos tevékenységéből, aminek kiséretében végre elhelyezkedtem a lesen, és most már biztonsággal kitámasztva a fegyverem, célkeresztbe fogtam a mit sem sejtő, óvatlan állatot. Már nem volt miért tovább kapkodni, volt idő lecsillapítani ziháló lélegzetem, volt idő megvárni, hogy a vad kedvező pozícióba forduljon, volt idő egy gondolatnyi hála fohászra…….és már repült is a végzetes lövedék. Az üres hüvely hangos koppanással hullott a padlóra és gyorsan felkészülve egy esetleges kegyelem lövésre, feszülten figyeltem az eseményeket. Nem volt szükség rá, a vad megadással tűzbe rogyott. Drága árat fizetett óvatlanságáért, mohóságáért és tapasztalatlanságáért.
-„Tisztelet a vadnak, békesség neki odaát!“ – ezekkel a szavakkal emeltem le és zártam biztonságba a fegyverem. Megadtuk a végső tiszteletet a vadnak és telefonon informáltuk Eriket az eseményről. Arra kért a korai időpontra való tekintettel hogy maradjunk még, hátha befut nekik is valami. Visszaültünk tehát mi is a lesre és halkan beszélgettünk. Alig telt el néhány perc és – láss csodát – az erdő rejtette sötét árokban ágreccsenés hangja visszhangzott az esti csendben. Utána még egy és egyre közelebb még egy. Hangos szárnycsattogással felröppent egy riadt madár és világgá kiáltva felháborodását amiért megzavarták esti nyugalmát, békésebb éjszakai szállás után nézett. Egyértelmű volt hogy vad közelít. Bátran, magabiztosan lépkedett. Lehullott, száraz ág reccsent az erdő szélén. Olyan közel volt, hogy szinte már lélegzését is hallani véltük.
-„Disznó – súgta Zoli – készülj fel, mindjárt kijön!“
Egy nyugodt mosollyal az arcomon a kedvéért felemeltem a fegyverem, de épp amennyire kételkedtem a lejtőn lefelé lopakodva hogy az a süldő megvár engem, most legalább annyira biztos voltam abban – egyszerűen éreztem – hogy ez a vad most nem fog kibukkanni. Az én számomra a vadászat ma véget ért. Tökéletesen elégedett és boldog voltam, nem kívántam több zsákmányt ejteni. Diana kegyes volt hozzám, hála neki ezért a szép, felejthetetlen vadász élményért, Eriknek, aki oly könnyen lemondott róla a javamra és Zolinak, akivel megélhettem.
Üdv minden igaz vadásznak, tisztelet és békesség a vadnak!