A “traktoros” kan

A vaddisznó vadászatának minden formája szép és nagyon izgalmas. Felülmúlhatatlan érzés ha a vad a lövést követően tűzben marad, ám ha félrecsúszik a lövés és sebzetten beveti magát a sűrűbe, akkor az utánkeresése sokszor embert próbáló s cseppet sem veszélytelen feladat.  Egyik ilyen emlékezetes vadászatom egy mázsa körüli kan elejtése, akit ma már “traktoros” kannak nevezünk. Ezt a disznót csupán az “első golyó, utolsó sörét” tétel alapján tartom a magaménak, mert amíg terítékre került, megemelte néhány férfi adrenalin szintjét. Az utánkeresés fináléjában már nem vehettem részt, ezért annak részleteit párom elbeszélése alapján írtam le.

***

Tikkasztóan meleg nyárutó, teliholdas szeptemberi este volt. Párommal együtt lopóztunk az erdei “lugas” les felé. Úgy gondoltuk kizárt, hogy egy ilyen forró nap végén ne menjen vízre vaddisznó. A tölgyes rejtette forrás dagonyájában frissen kifeküdt teknő és egy disznó lábnyoma keltett reményt (akkor még) újonc vadász szívemben. Úgy tűnt reggeli fürdőt vett, mielőtt befészkelte magát – reméltük – valahol a közeli akácosban. Talán könnyebb elviselni a nappal hevét ha előtte megmártózik a hűs forrás vizében.

Egymás mellé telepedtünk a vén cserfához rögzített leshelyen. Beki, a drótszőrű tacskó a hátizsákon hasalt mellettem. A nap már rég nyugovóra tért de a hőség csak nem akart szűnni, s a zümmögő vérszívók okozta gyötrelmekért még az itt-ott fellibbenő szellő sem kárpótolt. Egy őzsuta jött futólépésben a vízre s miután egy kiadósat kortyolt a forrásból, ráérősen távozott.
Egyszercsak nyüzsgés támadt a közelben. Valami minden kétséget kizáróan a víz felé közelgett. Hamarosan már szinte a lábunk alatt mozgolódott, de az esti félhomály s a dús sövény gondosan elrejtette az erdő lakóit kíváncsi szemünk elől. “Anyátlan malacok lehetnek? Azok csapnak ekkora felhajtást.” – tanakodtunk csendesen. A forrás menti kopár bucka végre felfedte a zsibongók kilétét. Két kövér borz érkezett lakmározni a szóróra, de alighogy megkotrották a csemegét, sebtében távoztak. Kisvártatva kiderült miért volt olyan sietős nekik.
A kopár dombocska mögött hangtalanul egy fekete árny jelent meg.

“Vaddisznó!” – súgtuk egyszerre s kukkeroltuk mindketten.
Nem tűnt nagy disznónak, olyan ötven kilós süldőnek látszott. Szoborként, rezzenéstelenül állt. Hallgatózott, vizsgálódott nem fenyegeti-e veszély, hogy zavartalanul átadhassa magát végre a dagonya nyújtotta kúrálásnak, amiről talán egész nap szomjasan álmodozott.
“Meglövöm!” – jeleztem Zolinak.
Kitámasztottam a fegyverem, óvatosan kibiztosítottam, halkan felhúztam a rögtönzőt. “Bosszantó, hogy minden apró mozdulat kiáltásnak hallatszik az esti csendben” – futott át agyamon. Céltávcsövem nyila éppen a lapockáján pihent, de mielőtt remegő ujjammal elhúztam a ravaszt, meghallottam lépésétől megcsobbanni a vizet. A lövéssel szinte egyszerre tűnt el a szemünk elől s hallottuk mindent elsöprő vágtáját az erdőben.
“Kapott!” – mondta Zoli nyugodt hangon, bár a vadászláz tünetei rajta is szemmel láthatóak voltak. Jól esett hogy ezt mondja, mégis valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés uralkodott el rajtam.
“Azt hiszem “belelépett” a lövésbe – aggályoskodtam.

Vártunk még egy keveset, majd lementünk hogy utánanézzünk. Addigra teljesen besötétedett.
A dagonyában nem találtunk vért, de az erdőbe vezető nyiladékot – amerre a disznó elillant – térdmagasságban egy kidőlt fa sorompóként torlaszolta el s azon sötét, májhoz hasonló húscafatot fedezünk fel.
Felszereltük apró termetű utánkeresőnket s a sebzett vaddisznó felkutatására indultunk. Izgalmában fékezhetetlen volt a kutya: a meleg nyomot hangosan csaholva követte. Hittünk is neki meg nem is, mikor minden áron a forrás feletti fiatal akácosba húzott, mivel az egy nagy ívet követve tulajdonképpen visszavitt a szóróhoz. A rálövés helyétől egy köpésre voltunk újra.
Még egyszer visszatettük Bekit a nyomra de megint csak ugyanoda húzott: nagy kanyar, majd be a sűrűbe.
“Nem tetszik ez nekem! Nem is merem veled tovább keresni… majd reggel!” – szögezte le Zoli és hangjából éreztem, hasztalan lenne ellenkezni.

Kora reggel vágtunk neki megkeresni a sebzett vaddisznót. Tele voltam reménnyel. A nyugtalan, álmatlan éjszakán számtalanszor elképzeltem, hogy ott találjuk valahol dermedten a forrás közelében. Beki is olyan lázas izgalommal vette fel a csapát, mintha minden egyes lépése egy egész éjjel megtervezett haditerv része lenne. Az esti kerülőt mellőzve azonnal a sűrű akácosba húzott és ott valamit röviden megugatott.
Óvatosan bekúsztunk mi is. Beki hangosan csaholva táncolta körbe a disznó sebágyát, méghozzá a meleg sebágyát. Nagyon megdöbbentünk, hogy friss vért találtunk. “Itt tölthette az éjszakát és csak hajnalban ment el innen?” – néztünk egymásra tétován. Követtük a nyomát a tacskó után. Nem volt sok vér, itt-ott egy-egy frissen hullott cseppet találtunk levélen, fűszálon. Az erdő túloldalán van egy kis tisztás, benne sekély vizes árok. Erre tartott a sebzett disznóm és a zavaros, véres dagonya elárulta hogy a vízben megmártotta lázas, sebzett testét. Innentől a sáros nyomán haladtunk tovább. Beki olyan hevesen dolgozott, hogy lelkesedése minket is teljesen magával ragadott. Talán ezért kerülte el a figyelmünket egy fontos ómen: a disznó nagyobb lábnyoma. Zolit sokáig emésztette ez a reá egyáltalán nem jellemző óvatlanság.
Úgy tűnt hajtjuk magunk előtt a vadat, aki kiért az erdőből, átment a kaszálón, átballagott a földúton és hazaért. A sok éve műveletlen szőlő ültetvények teraszait mára már teljesen benőtte, birtokba vette a szederin, csipke és áfonyabokrok tövises bozótja. Embernek szinte lehetetlenség ezen átkelni. Ezt nyilván ők is tudják, mert ez a kedvenc otthonuk, nappali rezidenciájuk.
Az óra ekkor már fél tízet mutatott ami azt jelentette, hogy számomra a kaland itt véget ért. Akkor még magatehetetlen apámat gondoztam. Nővéremet kértem meg, hogy váltson fel néhány órára. Párom azzal istápolta bágyadt lelkemet hogy kijelentette, egyébként sem keresné velem tovább abban a sűrűben. Ide férfi kell és még úgy sem lesz egyszerű a dolog.
***
Erik hajlandó volt segíteni. Bekit vitték magukkal, akinek már nem kellett újra elmagyarázni mi is a feladat. Szabad keresésre engedték, hisz abban a tövises pokolban képtelenség lett volna vezetéken követni. Korlátaitól megszabadulva azonnal el is tűnt a sűrűben. Hamarosan csaholni kezdett, de nála sosem lehet tudni élő, vagy dermedt vadat ugat. Vadászvére megköveteli: csak szívvel-lélekkel és akár utolsó leheletéig kell. Csak az volt biztos, hogy egy helyben ugat valamit. Elindultak a hang felé, ami nem volt sem egyszerű sem veszélytelen feladat. Lassan tudták csak átverekedni magukat az embermagas tüskefalon.

“Nem tudom, de valahogy olyan rossz előérzetem van!” – jegyezte meg egy idő után Erik.
Érezte ezt Zoli is, de Beki hajthatatlan volt. Nem hagyhatta ott a kutyát. Ismerte heves, kitartó természetét, a végsőkig is elment volna és akkor sem hagyta volna ott a disznót. Minél közelebb ért, a kutya annál bátrabb lett, mind hevesebben támadott. Ekkor hallották hogy a disznó felugrott és talán nekirontott Bekinek, aki elvakkantotta magát, de gyorsan feleszmélt a támadásból, mert folytatta az ugatást.
“Ne menj oda…látod hogy ez a disznó él! Gyere már ki abból a sűrűből, nekem tényleg nagyon rossz érzésem van!” – kiáltotta Erik.
Zoli másfél méter magas bozótot kaszabolt maga előtt egy bottal, hogy utat törjön. Szinte minden lépésnél fennakadt, és már ott volt egy köpésre a küzdelem helyszínétől, de még mindig nem látszott sem a kutya, sem a disznó.

Eriknek ekkor mentő ötlete támadt. Eszébe jutott hogy a közelben dolgozik traktoron az egyik vadászkolléga. Zoli erre azonnal otthagyta szegény Bekit a disznóval, aki kitartó buzgalommal tartotta tovább a felbőszült vadat. Felhívták a kollégát hogy legyen a segítségükre. A traktor meg is érkezett, a két férfi kétoldalt felkapaszkodott rá és így közelítették meg a harcmezőt. A folyamatos zaklatást végül megelégelte a vaddisznó. Mérhetetlenül ingerült volt s dühös haragjában teljes erejével nekirontott a traktor elejének. Pördült egyet, majd újra és újra nekiesett. Olyan erővel támadott a vasóriásnak, hogy csak úgy csörögtek a láncok rajta. A harmadszori nekifutás után talán felmérte az eltérő erőviszonyokat, mert hirtelen menekülőre fogta.
Ekkor végre megpillantották teljes életnagyságában. Egy pillanatra elbizonytalanodtak mindketten, egyrészt mert a vad egyáltalán nem tűnt sebzettnek, másrészt meg ez nem egy ötven kilós süldő, hanem legalább egy mázsás kan volt. Erik lövésre emelte a puskáját.
“Ne lőjj, ez nem az,…. ez nagyobb! – kiáltotta meglepetésében és talán már kimerültségében Zoli.
“No ha ez nem az, akkor most lövök egy disznót!” – mondta Erik megelégelve a sok feszültséget, és rövid célzást követően nyakon lőtte a menekülő, sokat szenvedett vadat. A küzdelem véget ért. A disznó elcsendesedett. Beki is abbahagyta az ugatást, helyette mérgesen morogva cibálta az élettelen kan bundáját.
Én lerágtam az összes körmöm aggodalmamban amíg hazaértek.
“Hát mit lőttél te asszony?” – ezekkel a szavakkal, mosolyogva rázta meg a kezem Erik mikor megérkeztek a zsákmánnyal.
“Hát nagyot nőtt tegnaptól, az kétségtelen!” – mondtam elképedve, mert – igen – ő volt akit megsebeztem. Máját és lépét érte a lövedék.
Ezek a százkilósak a legveszélyesebbek. Szívós, mérges és lendületes fajta.
Bekinek ez volt addigi élete legnagyobb munkája. Hősies kitartása, bátorsága páratlan méreteket öltött. Ez a sebzett vadkan megizzasztotta a férfiakat és ez a példa is bizonyítja, hogy a vaddisznó vadászat esetenként nem veszélytelen. Mindemellett úgy érzem, ennek a pici kutyának az odaadása, makacssága nélkül nem került volna terítékre.