Bronzérmes gyötrelem

Talán minden vadász életében akad olyan eset amire nem szívesen gondol vissza, amit legszívesebben elhallgatna még saját maga előtt is és aminek történetét vonakodik részletezni. Az ilyen vadászatok keserves emlékét bizony sokszor még az idő sem enyhíti.

Ezen a nyáron kivételesen sok vaddisznó látogatta területünket, a Sáskút pedig különösképpen vonzotta valamiért őket. Emlegettük is a vadásztársakkal hogy mennyire örültek volna öregeink hasonló bőségnek. Akkoriban nem volt ennyi vaddisznó mifelénk de azóta és főleg ebben az évben jelentős állománynövekedés volt megfigyelhető.

A szomszéd területen egy hatalmas parcellán levágták ősszel a kukoricát de nem szántották fel a földet. Egész télen dúskálhattak benne a vaddisznók, még tavasszal is terítve volt az elhullott termés. A kökénybokrok és a néhány éve kivágott majd újra benőtt sűrűk labirintusaiba befészkelték magukat a téli hónapokra, ennivaló meg volt bőséggel. Sejtettük mi már kora tavasszal hogy az idén nem fogunk szűkölködni a vaddisznó vadászatában. Április tájékán elhullajtott dámagancs után kutatva nemegyszer mentettük fára kapaszkodva az irhánkat felbőszült koca elől. Volt hogy három családra akadtunk egy helyen és malac annyi volt mint a pelyva. Egyszerűen lehetetlenség volt elkerülni őket, ahova léptünk disznó “termett”, de ami felettébb rendhagyó volt, hogy olyan helyeken botlottunk beléjük, ami vaddisznóra, kismalacos kondára pedig aztán végképp nem volt jellemző. Viselkedésük is szokatlan volt. Világos, szálas erdőn haladtunk keresztül, a nap hétágra sütött. Fényes nappal volt de ahova néztem mindenütt vaddisznót láttam mozogni és mintha elveszítették volna félénkségüket, veszély érzetüket, nem futottak el, ahogy az ember elvárná tőlük. Nagyméretű kan alig húsz lépésre sunnyogott tőlünk, és nekem olyan érzésem támadt mintha mustrálgatna minket.

Zoli gyakrabban bóklászott nélkülem, de ha együtt mentünk, iparkodott mindig biztonságos, “vaddisznómentes” övezetbe csalogatni. Épp egy ilyen helyen bandukoltunk szép tavaszi délelőtt egy hűs vizű kis patak mentén. Tapasztalatból tudtuk, itt a dámok is szívesen időznek, s gyakran hagyják itt fejük ékét az olyan kóbor vadászoknak, mint mi vagyunk. Mellette jól belátható, ritka fájú fiatal füzes húzódott. Gondolatainkba merülve haladtunk, magunk elé néztünk csupán, meg a patak medrét kutattuk. Felesleges messzire bámészkodni, mert akkor csak elsétál az ember amellett amit keres. Egyszer csak megrezzent valami a füzesben s mi rosszat sejtve megtorpantunk. Nagyjából húsz lépésre tőlünk hatalmas anyadisznó feküdt oldalán, emlőire szorosan egymás mellett – mint a gyufaszálak – rátapadva csíkos hátú malacai. Talán elbóbiskolt a napon, hogy nem hallotta közeledtünket de amint észrevett, egy mozdulattal lerázta magáról a pizsamás partit. Két lépéssel elénk vágott, egy fenyegető pozícióban szembe fordult velünk és elzárta a tovább vezető utat.

“Nem is arra akartunk menni!” – gondoltuk s hogy ezt bizonyítsuk a családját vigyázó anyának, szép lassan hátrálni kezdtünk. Csak mielőbb biztos távolságba, hogy gyorsan eliszkolhassunk onnan de mire megfordultunk, egy másik kocával találtuk szembe magunkat. Ez valamivel kisebb volt mint a másik de semmivel sem volt barátságosabb, sőt nagyon is elszántnak tűnt, a füzesből pedig még több disznó nyüzsgését érzékeltük. Hihetetlen gondolat volt de szó szerint bekerítettek minket.

– “Be a kis patakba!” – hallottam Zoli hangját. Szó nélkül követtem s emlékszem, egész testem libabőrös lett.

Többé nem fogom kis pataknak nevezni az biztos mert szélessége, éppúgy mint mélysége ellentmond a nevének. Még hogy kispatak! Zoli még a hosszú lábaival sem tudta egy lépéssel átlépni és alig egy centi hiányzott hogy térdig érő csizmája elmerüljön a vízben. Szó nélkül követtem, nyomában belegázoltam én is, s rövid szárú gumicsizmám azonnal csordultig telt vízzel. Ám akkor ez volt a legkisebb problémám. A túloldalon egy öreg fa lett a mentsvárunk, ahonnan jó kilátásunk nyílt megfigyelni, megszámolni őket amint menekülőre fogták….miként mi az imént. Lejjebb átkeltek ők is és futásnak eredtek a termőföldön át egyenesen a túloldali erdőbe. Legalább három család lehetett. A termőföld medreiben összegyűlt esővíz vékony jegét még nem bírta felolvasztani a reggeli nap, s futás közben a pici malacok nagyokat bukdácsoltak benne. Libasorban követték anyjukat ahogy csak apró lábuk bírta. Lehetetlen volt megszámolni őket, hiszen a másik oldalon is futott vagy két család, de úgy véltük vagy harmincan lehettek összesen. A kis csíkosok pici pontoknak tűntek csupán de voltak köztük már nagyobbacskák is.

Úgy gondoltuk a kedvező körülmények mindenképp hozzájárultak abban az évben a vaddisznó túlszaporodásához, ami a mi területünkön is érzékelhető volt.

Hetek óta egy nagy vadkanról pusmogtak, amit a Sáskútban láttak néhányan “kísérteni”, de mivel senki nem bírta megtartani magának, így amolyan elsuttogott nyílt titokká vált az új jövevény híre. Az elgazosodott, csipkebokrokkal benőtt szőlőteraszokon tanyázott. Egyszer nekem is megmutatkozott de olyan váratlanul és hangtalanul bukkant fel, hogy röpke látomásnak tűnt csupán. Azt hiszem csak megéreztem, azért néztem oldalra. Akkor már kinn állt a lucernás szélén. Felnézett rám a lesre – legalábbis nekem úgy tűnt – és egy lépéssel kilépett a látókörömből. Ritka szép jelenség volt. Nagy fehér feje, vastag lába volt s hatalmas testéből valamiféle magabiztos nyugalom, egyben tekintélyt parancsoló félelmetesség áradt. A következő napokban azonban hiába ültem azon a helyen. Kitámasztott fegyverrel, éberen vártam ám hiába, nem jött többé.
Bevallom kacérkodtam a gondolattal hogy egy szép este feltűnik újra a holdvilág fényében, de igazából ez csak tamáskodó ábránd, merész vágyálom volt. Nincs két hete hogy a búzatarlón sikeresen terítékre hoztam egy nagyobb, magányos kant s még nem múlt el bennem teljesen az öröm mámor. Gondolatban gyakran felidéztem a sikeres vadászat minden részletét.
Valóságos csoda lenne ha ez a remete még egyszer megjelenne nekem.
Holdfényes éjszakát ígérő júliusi délután volt. A vadászok reménnyel teli víg kedélyét csupán az előrejelzés jóslata csorbította, mert az esti órákban felhősödést és csapadékot jeleztek. Milyen kár, nem fogjuk sokáig élvezni a hold világosságát.
Apró les lócáján üldögéltem a nagy Sáskúti erdő s az egykori szőlős elgazosodott, ágas-bogas teraszai között, amit meredek dombon kitaposott földút választ el egymástól. Mire leszállt az est, a felhők is gyülekezni kezdtek de a hold egyenlőre erősebbnek bizonyult. Sejtelmes fénye áthatolt a gomolygó felhőkön, megvilágítva az erdő s a teraszok menti mezőt, melyet most kaszálatlan, majdnem derékig érő fű lepett be.
Nem volt jó választás ide jönni, mert ilyen körülmények között vadászni itt szinte lehetetlen. Ennek ellenére cseppet sem csüggedtem, baloldalt lucernás zöldellt melyen dámtehenek nagy csoportokban váltották egymást, feljebb pedig néhány őzet számoltam.  A távcsövet még szinte le sem vettem a szememről, úgy tűnt már káprázik tőle a szemem: a les mellett egy hatalmas vaddisznó feje tölti be a messzelátóm lencséjét.
Megnéztem szabad szemmel is…. nem káprázik! Ez valóban az, méghozzá a nagy kan fehér feje. Az út mellett álldogált, fürkészte a terepet. Szívem hangos harangozásba kezdett, minden erőmmel fegyelmeztem feltörő izgatottságom, miközben halkan felemeltem a sarokba támasztott fegyverem. Kilépett a földútra s ott megint megállt. Ott állt előttem, még öt méter sem választott el tőle. Tökéletes célpont volt, én mégsem voltam képes meghúzni a ravaszt. Komótosan átballagott az úton, egyáltalán nem sejtette a veszélyt. Puska távcsövem nyila folyamatosan a nyakán kísérte, belépett az “égig érő” fűbe s ekkor dördült el a fegyverem. A disznó leroskadt s elveszett a gaz takarásában.
Hihetetlen hogy nekem bukkant fel megint, én ejtettem el! – ujjongtam magamban s majd kicsattantam az örömtől . A szívem úgy kalimpált, szinte kiugrott a helyéből és alig kaptam levegőt. Teljesen magamon kívül voltam a boldogságtól.
A boldog kábulatból azonban furcsa hangok zökkentettek vissza a valóságba. Fuldokló, kínlódó hangok voltak.
“Még él!” A döbbenettől az összes vér a fejembe tódult.
Erre begördült lassan a les mellé Zoli a terepjárón, leállította a motort. Amint kiszállt figyelmeztettem hogy legyen óvatos, a disznó sebzetten vergődik a fűben.
-“Nem baj, mindjárt vége!” – nyugtatott meg miután elmeséltem neki a lövés részleteit: “nyakára céloztam de már éppen belépett a fűbe”. De hiába vártunk, a gyötrelmes hangok nem csitultak.
Szívfacsaró volt és egyre siralmasabb a szerencsétlen állat vergődése. A lesről nem láttunk rá de valamit tenni kellett, nem hagyhattuk tovább szenvedni. Elindultunk felé, de mintha bekötött szemmel tapogatóztunk volna és ahogy közeledtünk, egyre ingerültebb, dühösebb lett s vészjóslóan dobálta magát a földön.
Zolinak ekkor mentő ötlete támadt. Beültünk az autóba s úgy közelítettük meg a szenvedő vaddisznót. Kiszálltam közvetlenül mellette s az autó lámpafénye mellett egy kegyelemlövéssel véget vetettem a borzalmas kínoknak.
Ez az élmény elég mély sebet égetett a lelkembe, képtelen voltam felhőtlenül örülni a sikeres vadászatnak. Kísértett, sokáig fülembe csengett fájdalmas haláltusája.
“A vadászat velejárója… megtörténik… néha elkerülhetetlen, ez “benne van a pakliban”
– hallottam a vigasztaló szavakat páromtól. Mindezzel tisztában voltam én is, csak a lelkem valahogy vonakodott beletörődni.
Az eső közben eleredt, így az időjárás tökéletesen egyezett a hangulatommal.
Hihetetlenül nagy disznó volt. Tisztában voltunk vele, hogy mindenképp segítség kell, ketten ezt nem oldjuk meg azon kívül hogy kizsigereljük. Elég későre járt már az idő, néhány kollégának próbáltunk telefonálni de már senki sem volt elérhető, s a szabályosan kopogó eső sejttette hol lehet ilyenkor mindenki. A fiam jutott eszembe mentő ötletként, ő egy igazi éjjeli bagoly. Jó ötletnek bizonyult, hajlandó volt segíteni és amikor a disznó fölé állt, döbbenten jegyezte meg: “azt nem mondtátok hogy medvét lőttetek!”. Inkább akarattal, mint erővel, de végül betettük az autóba.
Sokáig kísértettek azok a hangok és azt hiszem nem is fogom elfelejteni sohasem, ami talán rendjén is van.
Valahányszor ránézek arra a bronzérmes trófeára, akaratlanul is eszembe jut az állat gyötrelme amit én okoztam, ugyanakkor lélekben megerősít, és ami igazán fontos a vadászatban, önfegyelemre sarkall.

Békesség neki a vadak paradicsomában!