Fűszálról fűszálra 5-rész Bea

Halálra hajszolva

Az az októberi hétvége gyászos események sorozataként maradt meg emlékezetében. Majd harminc évnyi kutyás múltjában sok kiváló ebtársa sírjánál hullajtott fájdalmas gyászkönnyeket, amihez nem lehetett hozzászokni. Minden egyes búcsú újra és újra feltépte ugyanazt a láthatatlan hasogató sebet, amit egy odaadó, hű vadásztárs elvesztése okozott. Ilyenkor mindig azt hangoztatta, hogy nem való neki a kutya tartás, mert úgy érzi minden alkalommal elvész szívének egy-egy kis darabja az élettelenül meredő szemekben. Minduntalan mérlegre került a tőlük kapott feltétlen szeretet és a sajgó veszteség terhe.

Azon a balszerencsés napon három kutyát veszített el egyszerre.

A körmönfont élet állandó próbatételek alá veti az embert. Szeszélyes fuvallata olykor megtépázza, felborítja a család megszokott, olajozott rutinját. Lemondásra, áldozatvállalásra készteti, majd türelmesen fürkészi, vajon kiállja az arculütést, vagy összeomlik mint egy kártyavár.

Az ő életük is hirtelen fordulatot vett, amikor az idős szülők gondozásra szorultak. A szolgálat feloszlatta a családot. Az asszony beláthatatlan időre a szülői házba költözött, ahol az egyhangú, szomorú és az elmúlást idéző napokba derűt varázsolt a két pajkos növendék kutya. Asztor, a tíz hónapos szlovák kopó, nevét a szerencsétlenül járt jagdterrier emlékére kapta, akivel egy vadkan utánkeresésekor végzett egy elhamarkodottan elengedett golyó. Azon a napon jött ő a világra, amikor ez a balszerencse történt. Ígéretes jövőt jósoltak neki, úgy tűnt méltó utódja lesz anyjának, az egyre nagyobb tekintélynek örvendő Beának.

Hogy Asztor ne búslakodjon egyedül az udvaron, odaköltöztették hozzá a vele egykorú, temperamentumos bígl szukát is, akit Dzsinának neveztek el, nagyanyjáról, egy legendás hírű vadászkutyáról, aki akkor már épp a tizenhatodik életévét taposta. Csavaros eszű, rafinált kölyök volt, küllemre meg kiköpött mása az öreg Dzsinának.

A kicsiny parasztház rozsdás kerítésén tátongó rés elkerülte az asszony figyelmét, és a két bitang egy forró délután elcsavargott. Mire feltűnt neki hogy nagy a csend az udvaron, már messze jártak. A Sáskút felé látták kódorogni a két szökevényt, de sehogy sem tudták megfogni őket a borospincéknél ücsörgők. Azt mondták a sárgának felkeltette ugyan az érdeklődését a szalonna illata, de amikor a fekete gyanakodva vicsorogni kezdett, ő is lemondott az idegen kézből kínált csábító falatról, utána elviharzott mindkettő.

Vadászni mentek a Sáskút Majálisa felé. Ismerték a járást, hétvégente oda jártak gyakorolni a gazdával. Gondolták, kicsit körbefutják a csenderest és vacsorára hazaérnek.

De nem értek haza és másnap sem.

Éjfél felé járt az idő mire feladták a keresésüket. Kora reggel egy vadász kolléga telefonált a szomszéd községből, hogy a falu elején van egy szlovák kopó elgázolva.

“Mondom Zolikám, ha nem a tiéd az a szerencsétlen jószág, akkor majd te kideríted kié lehet. Te biztos tudod, kinek van még kopója a környéken.” – hallgatta a telefonban a kemény beszédet, de válaszolni nem bírt, mert közben azon törte a fejét, hogy tudná meglágyítani, megszépíteni ezeket a kegyetlen szavakat, amikor majd elmondja asszonyának, hogy imádott kutyája ott fekszik valahol az árok parton, elgázolva, vérbe fagyva.

Méltatlan halál ez egy vadászkutyának. Arra született, hogy az erdőben teljesítsen szolgálatot és ha eljön az idő, ott érje el a végzet valahol a tölgyes sűrűiben, egy megérdemelt ellenféllel szemben, nem pedig az aszfalton, egy autó kerekei alá gyúrva, majd egy vizesárokba hajítva. Napokkal később egyik szomszédjuk mesélte – mikor tudomást szerzett a veszteségükről – hogy kései szolgálatból hazafelé látta az útszélen haldokló kutyát:

“Közvetlen előtte történhetett a baj, mert a fekete még emelgette a fejét, a bígl meg ott ült mellette. Kicsit meg is hatódtam a látványtól hogy milyen hűséges tud lenni a kutya: nem hagyta cserben a barátját. De nem gondoltam hogy a ti kutyáitok lehetnek a szomszéd falu elején…” – mondta a fiatalember amitől nem lett jobb a hangulat, sőt még rosszabb lett. Elképzelték amint ott ül szegény Dzsina a haldokló barátja mellett és várja, hogy talpra álljon és folytatódjon a kaland, hiszen Asztor volt a vezér akit követett és akitől ő is bátorságot tanult. Bár ne lett volna ennyire bátor!

A férfi hazavitte a megdermedt testet. Fájdalommal vettek tőle végső búcsút és épp indultak, hogy eltemessék, amikor az asszonynak feltűnt, hogy az öreg Dzsina ételes edénye érintetlen. Mindig jó étvágyú kutya volt, nem hazudtolta meg torkosságáról híres fajtáját, még öregségére sem vetette meg a szokásos bőséges falatot. Már nem hallott és üveges szemével talán már csak mozgó árnyakat látott, de etetésnél mindig időben megjelent. Olyankor kitotyogott a házból és farkát csóválva, aprókat szökdécselve követelte ételét.

“Ami jár, az jár! Ugye szépségem?” – kedveskedett neki ilyenkor a gazda.

“Ezt most jól időzítetted csillagom!” – mondta Zoli remegő hangon, amikor megpillantotta a fekhelyén gubbasztó kihűlt kutyatestet .

“Azt hiszed ma kevésbé fáj?” – törölte meg könnyes szemét és a megpróbáltatásoktól megtörten egy fájdalmas sóhajt küldött fel az égbe: “Ennyi mára elég lesz, Uram!”

Az öreg bígl egy napon távozott a fiatal, keveset élt kopóval. Az egyik sok-sok vadászélménnyel,  dicsőséggel zárta le a szemét, míg a másiknak csak a szökés napján átélt kaland jutott rövid földi pályafutásán.

Asztor “hazatért”, de társának, a fiatal Dzsinának nyoma veszett. A környező falvak minden udvarába betekintettek, kijelenttették eltűnését a hangos bemondón, jutalmat ígértek a nyomra vezetőnek, értesítették a szomszéd vadásztársaságokat, de hiába volt minden próbálkozás.

“Azt hiszem életem végéig mozgó sárga pontot fogok kutatni a távcsövemmel, ha kinn leszek a területen.” – mondta sírdogálva az asszony. “Lehangoló volt eltemetni Asztort, mert nagyon szerettem, de ennél a bizonytalanságnál és tehetetlenségnél még az is százszor jobb!” – zokogta szűnni nem akaró fájdalommal. Az ő szívéhez állt legközelebb a két kutya. Naponta együtt volt velük, tanítgatta, szerette őket, napsugarai voltak szürke hétköznapjainak. Elviselhetetlen lett az udvaron a néma csend, az ürességtől tátongó kennel, ahová éjszakára mindig bezárta őket.

Ezen a gyászos hétvégén csupán Bea törölt le néhány könnycseppet szerető családja szeméből.

Vasárnap reggel megcsörrent a telefon és Zoli azzal a titkos vággyal szorította a füléhez, hogy bárcsak  Dzsina miatt hívnának. De nem, sajnos nem miatta telefonáltak.

Egy esti sebzéshez kérték a segítségét. Az ismerős fiatal vadász a beszélgetés során megjegyezte, hogy délután futbalozni mennek a társával, úgyhogy picit szorítja őket az idő, de vannak jelei a sebzésnek és szeretnének mindent megtenni a vad felkutatása érdekében.

A férfi sietősen kapta össze holmiját. Örült hogy kicsit elvonulhat az otthoni nyomasztó, gyászos légkörből.

Mindkét vadászt ismerte és miután kézfogással üdvözölték egymást, elmesélték neki a sebzés körülményeit:

Szarvastehenet akartak elejteni, mivel sürgősen kellett a hús. Valami ünnepséget tervezett a társaság. Sokáig várakoztak de vad csak nem akart jönni, így autóba szálltak és haza indultak, amikor az út menti szedres mentén mintegy százhúsz méterre megpillantottak három legelésző tehenet. Gyorsan kiszálltak az autóból és egyikük lőbotról elengedte a lövést. Tisztán hallatszott a becsapódás, de a vad elugrott. A rálövés helyén csont szilánkokat találtak. A sebzőnek kiváló szlovák kopói vannak. Hazahajtottak a két kutyaért és a rálövés helyére vitték őket. A kutyák nyomban megmutatták a csontokat. Örült a sebző: vastag csontok! Talán láblövés de az is lehet hogy borda, egy-kettő megfogják a kutyák. De nem így lett. A két kopó a nyomot követve hamarosan ráakadt ugyan a sebzett tehénre, felzavarták de megállítani nem tudták.

Zoli csendben hallgatta a beszámolót, de közben folyamatosan elvonta a figyelmét egy-egy közelben elhaladó jármű zaja és a nyugtalanság – nagy fekete vészmadárként – menthetetlenül befészkelte magát a fejébe.

“Rendben van gyerekek, de van egy feltételem.” – szólt hosszas mérlegelés után. “Adódhat bármilyen szituáció, én ma ezt a kutyát a vezetékről el nem engedem. Közel vagyunk az országúthoz, tegnap veszítettem el a Bea fiát egy autó kerekei között, nem akarok semmiféle kockázatot.”

“Jól van Zoli bacsi, megértjük! Honnan akarsz indulni?”

“Szeretnék a rálövés helyétől.”

Bea nyugodt tempóban, rutinos mozdulatokkal kezdte meg az utánkeresést. Pontosan tudta mi a dolga, mi az amit elvárnak tőle. Sehol máshol nem lenne szivesebben ő maga sem. Szerette a munka izgalmát, az út rejtelmes kimenetelét, váratlan fordulatait és a siker diadalát. Torkon ragadni a riadt menekülőt, akiben néha az egekig csap az élni akarás vágya, aki – ha a végzet szele megérinti – olykor megkettőzi erejét… a végén pedig a gazda dicséretében fürödni, a legmámorítóbb beteljesülés.

“Zoli bacsi jól megyünk? Megtettünk már vagy négy kilométert, de még egy vércseppet sem talált a kutya.” – öntötte hosszas habozás után szavakba kételkedését a sebző. Úgy érezte csak menetelnek céltalanul a vakvilágba és nincs semmi, ami egy kicsi támpontot is adna hogy jó úton haladnak. Csak megy, tapos a kutyája után az öreg, alig bírják követni – pedig ők edzett futbalisták – és ki tudja nem-e csak élvezi a hirtelen jött erdei sétát ez a kutya, azt mondják benn van vele a házban.

“Nyomon van Bea, ne türelmetlenkedj.” – felelt nyugodt hangon a gazda.

“Jó, dehát miből gondolod?” – nyöszörgött a fiú.

“Gyere ide, megmutatom! Nézd csak, ezen a lazább talajon látszik a tehén nyoma szétnyílt körmökkel. Mennyi nyomot látsz?”

“Csak egyet” – válaszolt elképedve a türelmetlenkedő.

“Ami azt jelenti, hogy ez a tehén három lábon megy. Első lábát felhúzza mert az van neki meglőve.” – azzal kézbe vette újra a vezetéket és folytatta útját, maga mögött hagyva a két álmélkodó fiatalembert, akik némán néztek utána.

Folyamatosan haladtak, Bea az orrát fel se emelte, állandóan feszült a nyaklójához csatolt vezeték. Időnként – főleg a töréseknél – a biztonság kedvéért visszakeresett, de magabiztosan haladt a sebzett vad nyomán. Egy dús aljnövényzetű, alánőtt akácoshoz érve hirtelen izgatottabb lett a kutya. Nyöszörögve forgott a vezetéken, gazdája pillantását keresve kérlelte hogy engedje szabadon. A tehén valószinűleg ott van befeküdve.

“Én téged ma nem engedlek el, bárhogy is könyörögsz” – magyarázta a kutyának fejét simogatva, aki egyre nagyobb hévvel követelte a hajszát. “De ne félj, én megyek veled árkon-bokron, bárhova vezetsz!”

Megbeszélték hogy egyikük leáll a sűrű rész elé, hátha kihajtják a sebzettet és akkor meg tudja lőni. Az erdőszegélyben időnként négykézláb bújkálva, kivágott fák gallyait kerülgetve botorkált a kutya után, de a vezetéket két kézzel markolta. Aztán egyszercsak megmozdult a sűrű. A mellig érő csalán végigmarta, de azt most egyáltalán nem bánta mert megpillantotta a sebágyból felpattanó vadat…egy másik tehénnel, de egy momentum alatt eltűnt mindkettő a szeme elől.

“Megy a tehén!” – kiáltott a kinn állónak. A fiú azonban rossz oldalon állt, ezért nem tudott rálőni, azt viszont  jól látta hogy a sebzett tehén valóban három lábon és a borjával együtt menekül.

Az immár friss nyomon Bea egyre gyorsabb tempót diktált, a két sportember pedig erejét vesztve kérte, hogy tartsanak egy kis pihenőt. Azt mondták hazatelefonálnak hogy hozzanak nekik vizet. Van idő, hisz úgyis csak hajtják maguk előtt a tehenet. Zoli hosszas huzavona után ráállt és Bea is beletörődött, bár szemmel láthatóan nehezére esett. Hamarosan az erdész akit felhívtak, megérkezett a vízzel. Pontosan leírták neki a helyet ahol várták. Az öreg, tapasztalt vadász úgy ismerte a területet mint a tenyerét, könnyen megtalálta őket. A vizes flakonok szempillantás alatt kiürültek, mert a nap hétágra tűzött, ők meg kimerültek és kiszáradtak voltak már. Miután felfrissültek kicsit, felkerekedtek hogy folytassák a hajszát.

Egy öreg bányához érve Bea ismét felállította a befeküdt tehenet.

“Gyerekek!” – szólt hátra a lemaradozó két fiatalnak, akik szemmel láthatóan beleuntak már a véget nem érő üldözésbe. “Szedjétek össze magatokat, mert eddig csak sétáltunk, innentől viszont már nincs megállás!”

A tehén ugyanis minden bizonnyal megütötte a sebét mikor Bea legutóbb felugrasztotta, ami valószínűleg kinyílt mert hirtelen annyi vér lett, mintha flakonból öntötték volna.

“Zoli bacsi csak hajtjuk magunk előtt ezt a tehenet!” – nyafogott kimerülten újra az egyik fiú.

“Tudom hogy hajtjuk, de most már addig fogjuk hajtani, amíg ki nem múlik! Ezt nem hagyjuk itt… kínlódni!” – felelt kissé ingerülten a férfi.

Kilométert kilométer után hagytak maguk mögött … cikk-cakkban, botladozva haladtak. Bea itt-ott letért a nyomról, és hamarosan olyan sűrűbe tartott, ahová még benézni is félelmetes volt, nem még bemenni. Disznószag csapta meg az orrukat és Zoli már sejtette, hogy ebből baj lesz. Tehén helyett disznóba botlottak. Mit disznóba? Egy egész kondába! Bea felborzolt szőrrel, két lábon feszítve csaholta az egymás után elsurranó süldőket és malacokat, ám utánuk ugrani nem hagyták, végül a gazda parancsoló szavára fegyelmezett maradt. Miután a disznók elszeleltek, nyöszörögve sandított fel rá, hogy akkor most hogyan tovább? A gazda parancsa nem is váratott magára:

“Csapa Bea! Mutasd a szarvast!” – mondta ki a vezér a varázsszót és kutyája – mintha az előbbi esemény filmkockáit kivágták volna – hosszas kutakodás, bóklászás után ismét visszaállt az egyre véresebb nyomra.

“Hát ilyen nincs!” – mondta álmélkodva az, akinek kutyái voltak – “hogy egy kopó vezényszóra lemondjon a disznóról és utána folytassa a csapázást… ha nem látom, el sem hiszem!” – áradozott.

Újabb kilométert haladtak, amikor megpillantották a borjút. Elhagyta az anyját. Zoli kérlelni kezdte a sebzőt hogy lője meg, ne maradjon anya nélkül az a szerencsétlen pára, de csak egy elutasító legyintés volt a válasz. Szemmel láthatóan torkig volt már a tarvad vadászattal.

Hamarosan egy meredeken tátongó árokhoz értek, ahol a két fiatalnak már végleg betelt a pohár a véget nem érő tehén hajhászással. Az egyik tüntetőn letelepedett a fűbe, a másik kimerülten, reményvesztetten egy fának támasztotta fejét jelezve, hogy egy tapottat sem hajlandó tovább menni, főleg nem azon a szakadékon lefelé.

“No, én itt kiszállok!” – fújt egy nagyot határozottan az egyik.

“Én ismerem ezt az árkot!” –mondta Zoli olyan lelkesen mint aki épp rálelt az elásott kincs rejtekhelyére, tikkadt kíséretéről tudomást sem véve. “Egyszer kerestem már itt egy szarvasbikát. Ebben az árokban víz van. Ez a tehén már nagy bajban van gyerekek…. itt lesz benn, gyertek!” – és már csúszott is lefelé a kutya pórázába kapaszkodva korát meghazudtolva, tüzesen, mint egy megzabolázott csikó.

“Hihetetlen ez az ember!” –  szólt megtörten az egyik és már nem tudta, hogy utálja-e, amiért agyon hajszolja őket, vagy csodálja elszántságát és töretlen kitartását. “Szívós egy fazon az biztos! Ugyan meddig akarja még hajszolni azt a tehenet?” – dünnyögték egymás között és bámulták távolodó alakját az árokban.

“Gyertek már!” – meresztette rájuk nagy barna szemét a mélyből.

Az árok aljában fekvést, majd túloldalt friss vért talált a kutya. Itt már derékig ért a csalán, a kutyát egyáltalán nem látta maga előtt csak követte, lépésről-lépésre botladozva amerre csak húzta. Egyszercsak meglazult a póráz a kezében és Bea morogni, majd hangosan ugatni kezdett. Óvatosan közelítette meg, az is lehet hogy disznó. Hiába tekintgetett hátra, egyedül volt. “Hol ezek a gyerekek már megint?”

Kiért a csalánrengetegből és meglátta a földön az agyonhajszolt tehenet. Kinyújtott lábára ráhajtotta szépséges fejét, megadással várva végzetét. Magasan térde felett volt megsebezve, pont úgy ahogy sejtette. Feladta a küzdelmet, nem bírta tovább.

“Itt a vége fiúk!” – mondta az éppen odaérkezőknek.

Amíg ment, borját az út során kétszer is elkergette magától, de nem volt foganatja. A kicsi még most is – mikor már nem volt anyjában élet – újra és újra felbukkant a közelükben. Miatta küzdött ennyit szegény, utolsó csepp véréig. Derék anya volt!

Erőn felüli menet és egy sikeres utánkeresés ért véget aminek örülni kellene, de valahogy mégis mindenki szomorú lett.

Szentül hitte, hogy a kitartás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Amint ennek a sebzett tehénnek sem adta fel a keresését, a szomorú, gyászos hétvégét követve elveszett kutyájuk után is ugyanilyen kitartással nyomozott tovább. Talán a Teremtő meggondolta magát és túlzónak találta a csapást amit rájuk mért, vagy megunta bámulni búskomor arcukat, mert nem egészen egy hónap után – egy újsághirdetés nyomán – Dzsinát hazahozták.

Egy kamionsofőr vette fel a halott barátja mellett strázsáló bíglt azon a gyászos éjjelen, az országút mentén ahol a két elkóborolt eb kalandja véget ért. Azt mesélte, már odafelé menet látta őket és miután felpakolt a szomszéd falu üzemében és visszafelé hajtott, a bíglit még mindíg ugyanott találta. Akkor már nem volt szíve otthagyni az elárvult, szomorkodó kutyát. Ő városon lakik ahova nem vihette magával, de édesanyja udvarán otthonra lelt az elcsellengett, súlyos traumán átesett kutya.

A néni meleg szeretettel halmozta el és szívesen etetgette a jó étvágyú gyönyörű kutyát, így – néhány kiló súlyfelesleggel, de – végre haza talált Dzsina is.