Fűszálról fűszálra 4-rész Bea

Méltatlan ravatal

Amikor az ember azt gondolná, hogy a sebzett vad utánkeresésében ezzel, vagy azzal a munkával a csúcsra ért, mikor már azt hiszi, hogy a végletekig is elment és kacifántosabb, megrendítőbb eset már nem történhet, akkor megcsörren a telefon, és a szomszédos revír vadgazdájának neve villog a kijelzőn.

“Szia Józsi bacsi, mi a helyzet?” – szól bele kedvesen Zoli, bár sejti mi ügyben keresheti. Már előre remeg a gyomra attól, amit hallani fog, mert Józsi bácsi általában csak akkor hívja sebzett vadat keresni, amikor már alaposan összetaposták a nyomot, kipróbáltak egy, két, (három) kutyát de sikertelenül.

“Keresni köll gyerek, el tudná gyünni?”

“Adja le, mire lőttek és mikor?”

“Vendégvadász van nálunk, tegnap este fél kilenc tájban lőtt dámbikára. Meg kéne keresni.” – mondta szinte nyöszörögve.

“Jól van. Nézzük csak, most fél nyolc van, gyorsan megreggelizek és indulok.”

Reggel fél kilenc körül ért ki a terepre Beával. A vadgazda már kezeit tördelve várta, arcán a bűntudat jól látható jelei, mert tisztában volt vele, hogy megint elkövette azt a hibát amire Zoli számtalanszor figyelmeztette és valószínű, hogy ezúttal sem kerülheti el a dorgálást.

“No akkor most mondja el pontosan hogy volt!” – kérdezte Zoli miután üdvözölték egymást.

“Úgy ahugy mondtam, a vendég rálőtt a dámbikára. Elmentünk megkeresni, főkeltettük, elzavartuk. A rálövésnél volt vér, utána bent a pataknál még két csepp és semmi több. Visszagyüttünk, megjelőtük, máma reggel meg hívtalak téged.”

“Rendben van, akkor induljunk…. Puska? Hol a puskája?” – kérdezte Zoli elhülve.

A telefonban neki azt mondta puskát ne hozzon, ezért biztosra vette, hogy a vendég talán részt kíván venni az utánkeresésben és ő akarja adni az esetleges kegyelemlövést. Vendég sehol, az öreg meg szintén fegyver nélkül van. Már megbánta, hogy elindult.

“Nem köll puska gyerek, a bikának csüngnek ki a belei, láttam ahugy himbálózott. Ne félj az ott lesz már valahol a patakon túl megdermedve, csak az én kutyám nem találta meg.”

Hosszas hadakozás következett, egyrészt mert eddig az ő kutyájáról szó sem volt, másrészt meg Zoli puska nélkül semmi esetre nem volt hajlandó elindulni. Végül engedett az öregnek mert váltig esküdözött, hogy a bikának kilógtak a belei, az már nem élhet, csak meg kell keresni, meg hogy fegyvert azért sem vihet, mert közel vannak a szomszéd területhez és még az is meglehet, hogy oda át kell majd menni.

“Jól van Józsi bacsi, hagyjuk a dumát, inkább induljunk.” – fújt egyet mérgében, úgy döntött nem vesződik vele tovább, jól ismerte csökönyösségét.

Bea vezetéken elindult a rálövés helyétől. A tőle megszokott alapossággal, lassú iramban dolgozott. Valami öt kilométert sétáltak a kutya után, amikor az öreg megszólalt, hogy “gyerek, ebből már nem lesz semmi!”. Akkor Bea hirtelen vett egy nagy kanyart, bevezette a kis utánkereső csapatot egy gímszarvas territóriumába. Azt átszaglászta, mire a vadgazda megint méltatlankodni kezdett.

“Fiam ezt a kutyát a szarvas elhozta ide, hagyjuk abba, ennek nincs semmi értelme!”

Október volt, a szarvasbőgés a vége felé járt, a barcogás meg akkor kezdődött, de még a szarvas is bőgött. Reggel hallatta is a hangját amikor megérkeztek Beával.

“Józsi bacsi én állítom magának, hogy jó nyomon vagyunk. Én ezt a kutyát ismerem, bele van feküdve a vezetékbe, köröz a farkával, én ennek hiszek.”

Kisvártatva Bea visszavezette őket a patakhoz. Odáig- úgy számolták- olyan 7-8 kilométert tapostak le, fél 11 felé járt az idő. Ekkor már Zoli is kezdte elveszíteni a reményt. “Lehet, hogy tényleg csak itt rángat ez a kutya jobbra-balra és már ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, a dámbika barcogóhelyénél.”

“No itt már most valóban baj van!” – mondta ki hangosan is, reményvesztett hangon. A kutya viszont a barcogóhelyen nem időzött sokat, kettőt-hármat fordult, kiváltott egy nyomon, majd húzott tovább. A farka megint rajzolni kezdte a köröket, orra a földön és gazdája ismét bizakodó lett. Visszaértek a patakhoz, ott Bea megállt, orrát rányomta egy nagy lapos kőre és okos tekintetével már jelzett is a gazdának. Odament és a sima felületű kövön egy nagy, friss vércseppet talált.

“Józsi bacsi!”

“Mi van?”

“Nocsak gyüjjön ide! Az a dámbika amikor rálőttek, átment a patakon, föl a gímszarvas üzekedő területéig, ott megfordult, visszament a saját barcogóhelyére. De mivel valószínű hogy baja van, eljött vizet inni a patakba. Ha megnézi, ez itt friss vér, ez a dámbika valahol itt fekszik az árokban, útban a barcogóhelye felé.”

Bea követelni kezdte a folytatást, ezért mentek utána még vagy kétszáz métert. Azon a területen mintegy hektáros kiterjedésű mély, fákkal, cserjékkel benőtt árkok voltak. Egy árokba bementek, de a kutya már jelezte, hogy a vad előttük van.

“A következő árokban van a dámbika, a kutya kéredzkedik a vezetékről!”-szólt Zoli izgatott hangon.

“Ugyan má´ fiam, az lehetetlen… de elmegyünk megnézzük, oszt majd látjuk!”

“Józsi bacsi, de nincs puskánk! Ez a dámbika él!”

“Ne beszélj má´ marhaságokat… a belit húzta maga után! Akkor az itt lesz valahol megdögölve.”

“Jól van, nem bánom!” – adta meg magát Zoli már másodjára.”De láthatja, a kutya követelődzik.”

“Hát akko´engedd ee gyerek!”

Elengedte. Bea elviharzott, egyszer csak a bozótból felugrott a bika és a kutya már száguldott is utána. Próbálta állítani és akkor látták, hogy szegény állatnak a hátsó lába himbálódzik.

“Nos, Józsi bacsi? A bikának a hátsó lába van ellőve… az csüng neki… nem a bele! Most mit fogunk csinálni…mer´ ezt meg köll lőni? Öt kilométerre vagyunk az autótól, én nem vagyok hajlandó ennyi csatangolás után puskaé´ menni. Szépen megmondtam, hogy hozzunk puskát!”

“Akko´várjá, mindján megoldjuk!” – és kotorászni kezdett a zsebeiben.

Nagy nehezen előhalászta a telefonját és elkeskenyített szemmel, öreges mozdulatokkal mutatóujjával pötyögni kezdett rajta.

“Most kit akar felhívni?” – kérdezte Zoli magán kívül a türelmetlenségtől és a méregtől. Leginkább önmagára haragudott. Ő nem az a fajta ember, aki úgy táncol ahogyan más fütyül, de ezúttal úgy evett az öreg tenyeréből akár a kezesbárány. “Istenem, hogy indulhattam így el vele, teljesen elveszi az eszem ez az ember!” – dühöngött magában.

“Az elnököt fiam, az mindján gyün ne félj!” – szorította füléhez a készüléket és nagy hangon beleszólt.

“Józsi hallasz? Ide figyelj! Itt van Zoli a kopóval, megvan a dámbika de meg köll lőni!…Nem, nem a bele, a lába csüngött neki……ha´ mer nem hoztunk puskát!….Nem megy ee´, a kutya tarcsa, hozzá puskát, oszt siess!”

“No, nem köll itt idegeskennyi, mindján itt lesz!” – közölte haláli nyugalommal, amire már Zoli jobbnak látta nem mondani semmit, csak az ér lüktetett vészjósló ritmusban a nyakán.

Az elnök a szomszéd faluban szerelte a gázvezetéket. Hitte is, meg nem is a röviden felvázolt túlzó történetet. “Komolyabban oda kell már figyelni az öregre”- csóválgatta a fejét miközben pakolászott, “hiába, meg vannak az évei… csak ne volna annyira csökönyös!” Hallotta azonban a kutya hangját a telefonban és arra gondolt, Zolit sem ildomos cserben hagyni, sokszor kisegítette már a társaságot. Abbahagyta hát a munkát, hazament puskaért, azután hajtott ki utánuk. Amíg odaért, Bea egy helyben tartotta a bikát majd egy órán keresztül, míg végül leadták a kegyelemlövést.

A dámbikának a vadgazda udvarán készítették el méltó ravatalát. Boldog volt a vendég, magán kívül volt az örömtől. Kollégái osztoztak jókedvében, áldomást ittak, gratuláltak neki, fényképezték jobbról, balról, majd egyiküknek eszébe jutott, hogy a kutyával is lefényképezkedhetne. Becsmérlő legyintés kísérte a válaszát:

“Én nem fogok kutyákkal fényképezkedni!”

Zoli felhúzta a szemöldökét és szeme előtt egy pillanat alatt lepergett az egész délelőtti bóklászás, bújdoskálás, feláldozott fél napi dolga, Bea lankadatlan munkája és kitartása. Talán megfulladt volna, ha erre a pökhendi magatartásra nem mondhatta volna ki ami kikívánkozott.

“Tudja mit, tisztelt uram? Megmondom én mivel fényképezkedhetne, ha ez a kutya ma nem járta volna le körömszakadtáig mind a négy lábát a maga dámbikája után, azzal ami a lába között van!”

Azzal beült az autóba, ahol már fáradt kutyája pihent és hazahajtott. Arra gondolt hazafelé menet, hogy milyen szerencse hogy Bea nem érti, miről szólt az előbbi vita, mert egyébként nagyon szégyellte volna magát előtte az “ember” nevében.