„Eb a vadász kutya nélkül!“ 2 – rész Dzsina

Két vadászkutya története. Folytatás…

Azt mondják a vadászatot nem lehet tanulni: vadásznak születni kell. Meglehet, egy azonban biztos: aki egyszer már megpendítette a vadászat titkos, varázslatos húrjait, az már egy életre rabjává válik ennek a melódiának. Betegség, öregség, vagy családi okok miatt abba lehet – abba kell – hagyni de a vágy, a szenvedély, a sóvárgás  nem múlik el soha. A lelke mélyén az ember vadász marad, amíg a szíve dobog.

Csak a kutyás vadász tudja, hogy ez az érzés még fokozható.

Aki még nem taposott végtelennek látszó mérföldeket sebzett vad nyomán a póráz másik végén és nem dobbantotta meg szívét az erdő rengetegében talált egyetlen, reményt adó, fűszálra hullott vércsepp – amit kutyája mutatott meg -, nem könnyített még sebzett vad szenvedésén, kinek sebágyáig ő vezette, vagy aki nem hallotta még hű társa hangjától zúgni az erdőt… az nem ismeri a vadászat legszebb dallamát.

Ilyeneken töprengett az ifjú vadász a gondosan elkészített hant mellett kucorogva egy nyárfa árnyékában, miközben keresztet fabrikált két mogyorófa vesszőből.

Amióta eszét tudja, mindig volt kutya a háznál…de Aszta más volt.

Ő volt az első vadászkutyája, akihez mélyebb szálak fűzték. Izgalmas hajtóvadászatok, különös utánkeresések, cserkelések, együtt átélt élmények felejthetetlen emlékképei kavarogtak fejében. Aszta elvesztése fájó sebet ejtett a férfi szívén és  az erdő titokzatos oltalmában szabad folyást engedett könnyeinek.

Az erdő csendje, békéje gyógyír minden sajgó léleknek és a fák között bújócskázó kacér szellő gyorsan felszárította a gyász könnyeit.

Nagyapjára gondolt s annak egykori vadásztársaira, akiknek hőstetteiről annyit mesélt neki egykor.

A két keverék kópé emléke mindig mosolyt csalt az arcára. Vadásztak, hajtották, űzték a vadat és együtt örültek gazdájukkal minden sikernek.

A vadászat szebb volt velük és általuk és egyszer elmentek ők is, de emlékük, legendájuk tovább él. Vadászatok, egy-egy becses trófea, sok sok kedves pillanat a nevükhöz fűződik.

Neki is tovább kell lépnie! Ő kutyás vadász, mindig az akart lenni és az is marad, amíg csak a lába bírja!

“Asztáért!” – szúrta be a földbe  legkedvesebb társa fejfáját, s a parányi sírra pottyant utolsó harmatcsepp már nem a gyász, hanem a remény könnycseppje volt.

Dzsina, a beagle kislány egy valódi energia bomba volt. Mindig tetszett neki ez a faj és azt olvasta róla, hogy falkában kiváló hajtó kutya. Ő egész falkát akart maga köré gyűjteni. Vett is mindjárt Dzsina mellé egy jagdterrier kölyköt. Együtt cseperedtek, ismerkedtek az erdő, mező csodáival és hamarosan a vadászat izgalmával. Varázslatos érzés volt velük a vadászat. Felkutatták, feldúlták a rejtőzködő vaddisznók búvóhelyét, s felbőszült hangjuktól visszhangzott minden környező erdő. Az ifjú vadász álma lassan újra valóra vált. A két fiatal, temperamentumos kutya lassan gyógyítani kezdte a sebet s betöltötte az űrt, amit Aszta, az első szlovák kopója hagyott a szívében. Sok örömet, vidám percet szereztek gazdájuknak.

Dzsina kicsit kemény diónak bizonyult. Makacs volt, önfejű de a vaddisznó hajtásokban mindig kitűnő munkát végzett és közben figyelmes gazdája hamar felismerte előnyeit. Feltűnt neki hogy nagyon jó nyomkövető.  Éppúgy, mint egykor Aszta, ő is más-más hangon jelezte a vad nyomát. Úgy döntött, ezen a szálon próbálja vezetni, fejleszteni kutyája képességeit. Hamarosan be is neveztek egy vércsapa vizsgára ahol Dzsina feltűnően jól szerepelt, ennek ellenére csak második díjban végzett.  A munka bíró megjegyzése, miszerint „szép kutya a beagle, de nem való az erdőbe, csak az udvarra!“ – fájdalmasan csengett.  Az igazságtalan bírálat rosszul esett, de a vadász ettől még nem tört meg. Megfogadta hogy nem adja fel és megmutatja, hogy az ő kutyáját nem kell alábecsülni.

Végül Dzsina nemcsak jó hajtókutyának bizonyult, de a sebzett vad nyomát is hiba nélkül követte.

Nem volt még vérebe a társaságnak, ezért mindig gondot jelentett az utánkeresés. Megjelent náluk a dámvad, de még nem volt  tapasztalata senkinek ennek a különlegesen szép vadnak a vadászatában. Közeledett az év vége, és még selejtezésre várt egy fiatal dámbika, egy dámtehén és egy dámborjú. A vadgazda kijelölt egy kis fős csoportot- köztük a fiatal kutyást – hogy szervezzenek cserkelő vadászatot, próbálják felkutatni és elejteni a három vadat. Dzsina vezetéken bandukolt gazdája lába mellett. Hamarosan ráakadtak egy legelésző dám rudlira. Ügyesen megközelítették. Egyikük rálőtt egy tehénre, másik lövéssel pedig annak borjára. A másik vadász egy nyársas agancsú bikát vett célba. A lövést követően a dámok elugrottak, ám a rálövés helyén kiderült hogy mindhármat megsebezték.

Vadászunk kioldotta a véreb vezetéket és a rálövés helyén keresésre biztatta kutyáját. Dzsina azonnal érdeklődést mutatott, nagy fekete orrát a földre nyomta és megindult az egyik nyomon. Úgy végezte a dolgát ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Vezetéken követte a csapát és elvezette gazdáját egészen a dermedt borjúhoz. Ugyanilyen kiváló munkával hozta terítékre a dám tehenet is, sőt a nyom végén a siker diadalával azt meg is ugatta.

A két sebzett tarvad már terítéken volt s a gazda kimondhatatlanul büszke volt „szép, udvaros“ kutyájára. Ekkor ránézett vadász kollégájára, aki  gondterhelten vakarta meg a fejét. A dámbika amit megsebzett, még nem került elő és a gondolat, hogy  szenved valahol, elviselhetetlen volt.

” Még nem lehet ünnepelni. Ez csak fél siker!” – nyugtázta magában a gazda és ismét munkára biztatta kutyáját.

Dzsina nem tűnt fáradtnak, sőt mintha ezúttal még nagyobb hévvel vette volna fel a csapát. A póráz megfeszült és ő ment földre szegezett orral, kitartóan mutatta az irányt.

Egy helyen megtorpantak, mert a nyom a szomszéd erdő területére vezetett, az állami erdészet vadászterületére. A három „utánkereső“ végül úgy döntött hogy lerakják, elrejtik puskáikat és úgy mennek tovább a vad nyomán, amit Dzsina már egyre türelmetlenebbül toporzékolva követelt folytatni.

Fáradtak és egyre reményvesztettebbek voltak a vadászok. A nap is lenyugvóban volt már, de a kutya csak ment, taposta a métereket és gazdája szentül hitt neki. Biztos volt benne hogy jó nyomon járnak. A két türelmetlenkedőt  már noszogatni kellett, hogy csak tartsanak ki, hamarosan szabad keresésre engedi a kutyát.

Dzsina megszabadulva nyakörvétől gyorsabb tempóra váltott és egykettőre eltűnt a szemük elől. Álldogáltak tanácstalanul egy darabig, míg kisvártatva meghallották a beagle jellegzetes, utánozhatatlan hangját. Elindultak gyorsan a hang irányába, de akkor csend lett. Párszor elugatta magát megint, majd ismét csend. Nem tudták mire vélni ezt a szaggatott ugatást, de követni azért jól lehetett. Az egyik erdei árokból hallatszott a kutya hangja s mikor oda értek, lenéztek a völgykatlanba és szinte földbe gyökerezett a lábuk a látványtól.

A fiatal bika menekülni próbált az árokból, de valahányszor megindult, Dzsina  elkapta és lábánál fogva visszarántotta a legyengült, sebzett vadat. Abban a pillanatban amikor visszahúzta, hangos ugatásba fogott és közben tekintgetett körbe gazdáját várva.

A látvány hihetetlen, lélegzetelállító volt de álmélkodni nem volt idő. Ideje volt véget vetni a vad szenvedésének és a kutya teljesítménye is erőn felüli volt már.

A csapat legidősebb, legtapasztaltabb vadászembere, akinek köztudott volt a kutyákhoz való vonzalma is, megveregette a hatalmas törettel felékesített szépséges kutyát, majd gazdája kezét elismerően megrázva csak annyit mondott:

– Hát megmondom őszintén, ha én ezt nem a saját szememmel látom, az biztos hogy nem hiszem el!

Dzsina hosszú élettel ajándékozta meg szerető gazdáját. Tizenhat évesen hunyta le minden vadászatokat visszaidéző örök álomra szép szemét.

Emléke, legendája tovább él és szenvedélyes vadász vére tovább csörgedezik utódaiban.