„Eb a vadász kutya nélkül!“ 1 – rész Aszta
Büszkeséggel töltötte el gyermekként, hogy nagyapja vadász volt és biztosra vette hogy neki is vadászvér csörgedezik az ereiben. Titokban csodálta, bálványozta őket mert a vadásznak tekintélye volt. A vadász több volt mint más halandó ember, legalábbis az ő álmodozó gyermeki szemében. A hosszú téli estéken a kályha körül, mikor a tűz sejtelmes fényekbe borította a szobát borzongva, tátott szájjal hallgatta a történeteket felbőszült, sebzett vadkanokról, izgalmas hajtóvadászatokról, veszélyes közelharcokról. Legjobban a kutyás élményeket szerette, ezeket többször is elmeséltette. A jágerek meg mosolyogva gyújtottak rá még egy pipára s meséltek tovább. Ő pedig itta minden szavukat.
Fagyos télnek kályhatüzes, pipafüstös estéjén született meg benne a vágy, hogy egyszer ő is vadász legyen. Kutyás vadász, mert gyakran hallotta tőlük, hogy „eb a vadász kutya nélkül!“.
Vágya nem maradt csupán gyermeki fellángolás, mert miután ifjúként megvette első szlovák kopóját Asztát, nélkülözhetetlen párost alkottak minden hajtó vadászaton. Együtt gyűjtötték első vadász tapasztalataikat, együtt éltek meg sok felejthetetlen élményt, izgalmat, veszélyt és a vadászat egyre csábítóbb, lenyűgözőbb lett a számára.
Az álmok valóságossá váltak, mikor sikeresen elvégezte a vadászképző tanfolyamot és benyújtotta tagsági igényét a helyi társaságnak. Akkoriban a tagság feltétele az volt, hogy kutyája legyen a vadásznak. Neki egy jó kutyája volt aki nemcsak a társaság, de egyenesen a vezetőség köreibe juttatta ifjú gazdáját mint kinológiai felelőst.
A fiatal, tapasztalatlan „kopós“ minden igyekezete ellenére azonban Aszta gyengén szerepelt a hajtóvizsgán. Nem csüggedt el az első sikertelen próbálkozás után. Megfogadta, hogy nem adja fel. Bízott a kutyájában és bízott önmagában is. Könyvet szerzett és bújni kezdte a kinológiai szakirodalmat.
Fiatal, buzgó kutyás vadászként a társaság akkori vadgazdájának segítő pártfogását élvezte, ami nem volt annyira evidens, mert Karcsi bácsi tekintélyt parancsoló, köztiszteletnek örvendő iskola igazgató és egyben a vadász társaság ellentmondást nem tűrő, erős kezű vadgazdája volt. Szigorú, de művelt és bölcs ember volt, aki díjazta a munkát s a kreatív gondolkodást.
Rábólintott az ötletre s létrehoztak egy hektáros vaddisznós kertet, hogy legyen hol gyakorolni a kutyákkal. Aszta ezek után már sikeres hajtó vizsgát tett, sőt hamarosan még a tenyészetbe is bekerült. A környéken nem volt nála ügyesebb, megbízhatóbb kutya. Bátor, kitartó, vérbeli vadász volt.
***
Szilveszteri hajtóvadászatról, leszegett fejjel, orrlógatva kullog hazafelé a vendégsereg. A puskák sután lógnak az urak válláról, csalódottságukat nem is leplezik. Ott van mindenki aki csak számít, de hiába. Meghajtottak három erdőt is, de még egy fia malacot sem ugrasztottak ki a bokorból. Páran bíztak benne hogy még a „kocka“ erdőket megnyomják, de a vadászat vezetője már lefújta a hajtást. Sietős neki, ez lesz első szilvesztere újdonsült menyasszonyával s a hajtók ereje is fogytán már.
Asztát pórázon vezeti a gazdája, ahogy illik a vadászat befejeztével s mikor az ősszel ott felejtett kukoricás mentén haladnak, a kutya felemeli az orrát s mélyet szippant a fagyos termény felé. Gazdájának nem kerüli el a figyelmét s odasúgja a mellette bandukoló cseh barátjának, hogy a kukoricában disznók vannak. Aszta viselkedése valóban meggyőző de hiába, a hajtóvadászatot lefújták már. A fiatal cseh vadásznak ravasz ötlete támad:
-„ Tégy úgy, mintha a kutya elszabadult volna.“
A gazdának nem kellett kétszer mondani, egyből benne volt a huncutságban. Egy észrevétlen mozdulattal lecsatolta a nyakörvet s a kutya már repült is nagy hévvel a kukoricásba, ahova most vele született szenvedélye húzta.
-„Elszabadult a kutyám, fogjátok meg!“ – kiáltotta a rend kedvéért a ludas s cinkos társával igyekeztek hozzá ártatlan arcot vágni.
Hamarosan felcsendült Aszta csengő hangja s a kukoricásban hirtelen nyüzsgés támadt.
-„Disznók!“ – kiáltották többen.
A mintegy húsz vadász egy szempillantás alatt állta körbe a hektárnyi földterületet s feszült figyelemmel, izgatottan tapasztotta ujját a ravaszhoz mindegyik. Hallva Aszta kitartó ugatását beküldték a másik kutyát is, Ibort. A két kutya elszántan dolgozott a disznókkal, ugatásuktól csakúgy visszhangzott a cseres, a túloldalról pedig a fenyves zúgta vissza felbőszült hangjukat. Csaholták, űzték az ádáz ellenséget fáradhatatlanul.
A nap végén fáklyatüzes, fenyőgallyas terítéken 22 disznó feküdt kizsigerelve. Ezen az emlékezetes szilveszter estén büszkén s elégedetten kocintották össze poharaikat a vadászok, élményeiket mesélve de a legbüszkébb közülük csillogó szemmel simogatta, becézgette fáradt kutyáját, miközben ételt tett elé.
Aszta nemcsak a hajtásokban bizonyította rátermettségét, a sebzett vad utánkeresésében is megbízható, hű társa volt gazdájának.
***
Nyár derekán, mikor a bakok délceg koronával felékesítve vágyra serkentik az őzek népét s őrült hajszában fokozzák, pezsdítik a kéj hevét, a vadász szíve is elcsábul s múlhatatlan szenvedélye a vadászmezőkre csalogatja őt.
Német vendéget kísér a vadőr a Karikásban, az állami erdészet festői vadászterületén. Bakot kíván elejteni. Pirkadatkor elindulnak s cserkelés közben rá is akadnak egy legelésző fiatal bakra, aki valamiért kissé tekervényes, görbécske agancsot növesztett. A vendégnek egyből megtetszik s úgy dönt, megpróbálja elejteni. A lövést követően azonban a bak elugrik, de a tapasztalt vadőr aki távcsövén át figyelte a lövés pillanatát, pontos információval szolgál: a bak hátsó lábát érte a találat. Jelentik az igazgatónak, aki megbízik gyakorlott vadőre állításában, s mindketten tudják, az ilyen sebzés esetén kutya kell. Méghozzá egy nagyon jó kutya.
Hallottak már a fiatal, újdonsült vadászról akinek állítólag elég jó kopója van, azt mondják sok sebzett vadat megkeresett már.
Asztáért küldenek, komoly munka várja. Az ifjú vadász kicsit lámpalázasan nyaklót, hosszú pórázt csatolt a kutyára. Nincs idő tétovázni, nincs idő töprengeni, menni kell.
Kiérve a terepre rövid leírást kért a vadőrtől, aki kitartott amellett hogy a bak hátsó lábát érte a találat. Megmutatta a rálövés helyét s rámutatott a vad menekülésének irányára. Aszta a rálövés helyén azonnal heves érdeklődést mutatott. Kevesig forgott, szimatolt, majd egy helyen megállt, orrát hosszan a földre nyomta. Valamit jelzett. Csont szilánkok hevertek a fűben. Ez alátámasztotta a vadőr állítását, miszerint a bak lába van megsebezve.
Aszta egyszer csak megindult egy irányba s a póráz megfeszült gazdája kezében. Vér nem volt egy csepp se az út során. Az erdőbe vezetett a nyom majd ismét egy csipkebokrokkal tarkított lankás mezőre húzott a kutya. Aszta gyors tempót diktált, a vendég vadász és a vadőr kifulladva lemaradt az úton, csak gazdája követte frissen, erőteljesen. Hamarosan Aszta megállt, izgatottan szűkölni kezdett, csillogó szemekkel, farkcsóválva kérve gazdáját, engedje szabadon: a vad a közelben van.
A jó gazda ismeri kutyája minden rezzenését, megérti mit kell tennie. Lecsatolta nyakörvét s szabadon engedte a türelmetlenül toporzékoló kutyát, aki egy fordulattal eltűnt a szeme elől a közeli erdőben. Pár másodperc múlva már hallotta egyre közeledő ugatását… heves tusakodás az erdő szélén, majd hirtelen kibukkant az őz, sarkában a kutya. A bak megpillantva a szemben álló vadászt a meredek lejtőnek vette az irányt s a veszély felpezsdítette erejét. Már nem volt ideje kikerülni a fiatal csipkebokrot, így elrugaszkodott hátsó ép lábával s egy hosszú ugrással átszökkent fölötte.
Repült az őz, de repült a kutya is utána s még mielőtt a vad földet ért, Aszta a levegőben torkon ragadta s hangos puffanással földre szorította. A gazdánál nem volt puska, de várakozni nem volt idő. Egy ugrással ott termett és vadászkésével egy ügyes mozdulattal könnyített a sebzett vad szenvedésén.
A megkapó, nem mindennapi jelenetnek már tanúja volt az éppen odaérkező német vadász és a vadőr is. Nehezen jutottak szóhoz és ennek nem csupán a kifulladás volt az oka.
A vadőr töretet nyújtott át kalapján a lövőnek s kezét megrázva gratulált a sikeres vadászathoz, de a vendég mielőtt kalapja mögé tűzte, letörte annak egyik ágát és őszinte elismeréssel, kézfogással nyújtotta át az utánkeresőnek.
Ez a töret Asztát illette. Nyakörve mögé szúrta büszke gazdája s közben megveregette, megdicsérgette a jó kutyát. Erre a német úr valamit mondott, valamit erősen meg akart értetni a vadásszal. Asztára mutatva pénztárcájával hadonászott. Észbe kapott: talán pénzt kínál a jó szolgálatért, ezért szerényen tiltakozni kezdett. A vadőr fordított, azt mondta az úr szeretné megvenni a kutyát. Azt kérdezi mennyiért adná el neki.
Hirtelen elakadt az ifjú kutyás lélegzete.
„Eladni? Aszta nem eladó! Nincs annyi márkája a németnek, amiért megválna tőle.“
Nem is vált meg tőle. Még sok vaddisznó került terítékre az ő segítségével, sok sebzett vad nyomán jártak együtt s nem választotta el őket egymástól semmi.
Semmi, csak a halál.
Aszta megbetegedett, rosszindulatú daganat keletkezett az egyik emlőjén s neki búcsút kellett vennie tőle. Haldoklott mikor letérdelt mellé s még szép fejét az ölébe fektette. Pillantásuk egybe fonódott és abban benne volt az együtt megélt évek minden öröme, izgalma, sikere, szeretete, boldogsága.
Az erdőbe, egy nyárfa árnyékába temette. Az erdő volt az a hely, ahol a legboldogabb volt mindig, az legyen hát az örök otthona. Vajon igaz lehet, hogy az örök vadászmezőkön űzi tovább a vadat?
Ez kemény, nagyon kemény megpróbáltatás volt. A szívet tépő veszteség mázsás súllyal nehezedett rá, de egyben tudatára ébredt annak, hogy most vált igazán kutyás vadásszá, mert a kutyával való vadászat nemcsak öröm, de bánat is…..de azért több öröm.